Szekszárdi Vasárnap 2001 (11. évfolyam, 4-43. szám)

2001-11-04 / 37. szám

2001. NOVEMBER 4. , SZEKSZÁRDI VASÁRNAP Elmentek ők, sokat szenvedve, vagy hirtelen halállal, imádkozva, vagy átkozódva, félelemmel vagy megnyugvással a szívükben. Elmentek, s mi itt maradtunk, mert az élet megy tovább, s bármennyire is azt éreztük elvesztésükkor, hogy lehetetlen nélkülük tovább élni, az idő, a nagy varázsló segít nekünk ebben. Az idei szép ősz megmentette számunkra a virágokat, amelyeket arra a napra tartogatunk, amikor a szavak mit sem érnek, amikor a virágokat hívjuk segítségül az emlékezés pillanataihoz, s a gyertyákat, hogy ingadozó fényükben felidézzünk egy arcot, egy mozdulatot, egy simogatást. Sokan elmentek tavaly ősz óta, sokan nagyon fiatalon, olyanok, akiknek még dolguk lett volna az életben, akik még élhettek volna, szerethettek volna. Volna... Ki tudja ki, mikor és miért? A kérdésekre nincs válasz, csak a fájdalom és az emlékezés marad meg számunkra, akik itt maradtunk. S a veszteséggel naponta szembe nézni a mai kor embere már alig tud. Rohan a világ, rohanunk benne mi magunk is - néha azt sem tudjuk miért, hová -, s nem vesszük észre, hogy egy-egy ismerős kedves arc, már nem jön felénk, már nem találkozunk vele az utcán, a munkahelyen, a városban. Kilépett az életből, a mi életünkből is, s bár döbbenet lesz úrrá rajtunk a hír hallatán, az élet megy tovább, nélkülük, s majd egyszer nélkülünk is. Minden évben egyszer eljön egy nap, amikor nem rohanunk. Elcsendesednek az utcák, mi magunk is halkabbak leszünk, közelebb bújunk azokhoz, akiket szeretünk, s elindulunk. Hozzájuk. Megállunk sírjuk előtt, leteszszük a virágokat, meggyújtjuk a gyertyákat, és emlékezünk. Szorosabbra fogjuk a kabátunkat, elmorzsoljuk a könnycseppeket és ezredszer és milliomodszor hang nélkül kimondjuk: sosem felejtünk, lélekben velünk maradsz, amíg mi élünk. Sas Erzsébet A kegyelet, az emlékezés napja BÁLINT GYÖRGY LAJOS Hová megyek?... Amikor kisgyerek voltam, mindent tudtam, mire megöregszem, mindent elfelejtek: nem tudom, miért süt a Nap, miért zúgnak a szelek; öregszem már azt is elfelejtettem, hogy miért magától értetődő dolog létezésem. És amikor ahhoz a folyóhoz érek, ahol majd az alvilág révésze csónakjába tesz be, biztos, hogy én már arra sem fogok emlékezni, hogy ki vagyok, honnan jöttem, és hová kellene továbbmennem... Tegnap sütött a nap, s lehet, hogy holnap is megmelenget még bennünket a késő októberi langyos szellő, ma azonban, amikor ezeket a sorokat írom, mintha még az időjárás is érezné a szomorúságot. Mert közeledik a nap, amikor újra odaállunk azoknak a sírjához, akikkel valamikor együtt éltünk, akik sokat jelentettek számunkra, akiket szerettünk, s akiknek elvesztésébe talán sosem tudunk belenyugodni. t