Szekszárdi Vasárnap 2001 (11. évfolyam, 4-43. szám)

2001-11-04 / 37. szám

2001. NOVEMBER 4. , SZEKSZÁRDI VASÁRNAP Elmentek ők, sokat szenvedve, vagy hirtelen halállal, imádkozva, vagy átkozódva, félelem­mel vagy megnyugvással a szívükben. Elmen­tek, s mi itt maradtunk, mert az élet megy to­vább, s bármennyire is azt éreztük elveszté­sükkor, hogy lehetetlen nélkülük tovább élni, az idő, a nagy varázsló segít nekünk ebben. Az idei szép ősz megmentette számunkra a virágokat, amelyeket arra a napra tartogatunk, amikor a szavak mit sem érnek, amikor a virá­gokat hívjuk segítségül az emlékezés pillana­taihoz, s a gyertyákat, hogy ingadozó fényük­ben felidézzünk egy arcot, egy mozdulatot, egy simogatást. Sokan elmentek tavaly ősz óta, sokan na­gyon fiatalon, olyanok, akiknek még dolguk lett volna az életben, akik még élhettek volna, szerethettek volna. Volna... Ki tudja ki, mikor és miért? A kérdésekre nincs válasz, csak a fájdalom és az emlékezés marad meg számunkra, akik itt maradtunk. S a veszteséggel naponta szem­be nézni a mai kor embere már alig tud. Rohan a világ, rohanunk benne mi magunk is - néha azt sem tudjuk miért, hová -, s nem vesszük észre, hogy egy-egy ismerős kedves arc, már nem jön felénk, már nem találkozunk vele az utcán, a munkahelyen, a városban. Kilépett az életből, a mi életünkből is, s bár döbbenet lesz úrrá rajtunk a hír hallatán, az élet megy to­vább, nélkülük, s majd egyszer nélkülünk is. Minden évben egyszer eljön egy nap, ami­kor nem rohanunk. Elcsendesednek az utcák, mi magunk is halkabbak leszünk, közelebb bújunk azokhoz, akiket szeretünk, s elindu­lunk. Hozzájuk. Megállunk sírjuk előtt, letesz­szük a virágokat, meggyújtjuk a gyertyákat, és emlékezünk. Szorosabbra fogjuk a kabátun­kat, elmorzsoljuk a könnycseppeket és ezred­szer és milliomodszor hang nélkül kimondjuk: sosem felejtünk, lélekben velünk maradsz, amíg mi élünk. Sas Erzsébet A kegyelet, az emlékezés napja BÁLINT GYÖRGY LAJOS Hová megyek?... Amikor kisgyerek voltam, mindent tudtam, mire megöregszem, mindent elfelejtek: nem tudom, miért süt a Nap, miért zúgnak a szelek; öregszem ­már azt is elfelejtettem, hogy miért magától értetődő dolog létezésem. És amikor ahhoz a folyóhoz érek, ahol majd az alvilág révésze csónakjába tesz be, biztos, hogy én már arra sem fogok emlékezni, hogy ki vagyok, honnan jöttem, és hová kellene továbbmennem... Tegnap sütött a nap, s lehet, hogy holnap is megmelenget még bennünket a késő októberi langyos szellő, ma azonban, amikor ezeket a sorokat írom, mintha még az időjárás is érezné a szomorúságot. Mert közeledik a nap, amikor újra odaállunk azoknak a sírjához, akikkel va­lamikor együtt éltünk, akik sokat jelentettek számunkra, akiket szerettünk, s akiknek el­vesztésébe talán sosem tudunk belenyugodni. t

Next

/
Thumbnails
Contents