Szekszárdi Vasárnap 2001 (11. évfolyam, 4-43. szám)

2001-11-18 / 39. szám

SZEKSZÁRDI 2001. NOVEMBER 18. VASÁRNAP M NNNNMMNHNMHHMMHMMNMHHMHMMHNHH A rossz nyelvek azt tartották a régi Szekszárdról, hogy ide csak akkor jön valaki, ha pere van, vagy adótartozása kényszeríti erre, s végül, ha testi baján a helybeli, sokat tapasztalt javasasszonyok sem segíthetnek. Nem véletlen ezek után, ha ez utóbbi színhelye, a kórház meghatározó lett története minden pillanatában. A millennium évében, 1896-ban a gyarapodó Szekszárd legfőbb büszkesége lett a kórház bővítése. Külön öröm volt, hogy az erre szánt összeg egy részét a megye és az országos költségvetés állta, s aztán az új szárnyak átadására is a megyeszékhely miniszter szülötte, Perczel Dezső érkezett díszvendégként. Eleink nem fukarkodtak a megtiszteltetéssel: fáklyás fölvonulástól bálig, ünnepi üléstől felköszöntőkkel zsúfolt bankettig minden volt 1896 novemberében, a Tolnavármegye 15-i számában hű tanúként üreséi erről. Már a cikk címe is jellemző, mert nem kórházi avatás vagy más, hanem Perczel Dezső belügyminiszter Szegzárdon. (Hiába ez a szülőhelye, mégsem mert soha itt választáson indulni: ez örökké a '48-as függetlenségi pártiak kerülete volt, ezért is eshetett jól kijelentése: „Én a jövőben is mindig az maradok, ami voltam eddig, Szegzárdnak hű fia.") Ilyen előzmények és a kórházi kápolnában megtartott csendes mise után vette kezdetét az ünnepély. Wosinsky Mór szépen ívelt történetében fölidézte, hogy a kórház alapításának gondolata is ide kötődik, mert pesti egyetemi tanár vendégével itt kényszerült misézni Szluha György, hiszen a belvárosi, apátsági templom a tűz martaléka lett 1794-ben. „A kápolna szabad területén szeretnék a nyomorral küzdő szegények számára egy kis kórházat építeni" - mondta a hagyomány szerint Szluha, mire vendége másnap Trnka Vencel orvosprofesszor hagyatékából jelentős összeget ígért neki. Wosinsky Szluháról nemcsak mint nagy elődről szólhatott, hanem előadásában a kórházat igazgató választmány elnökeként is felidéz•

a tényeket. Új korszakot jelentett például 1854í, hogy az irgalmas rend apácái jöttek ide ápolónőnek, de a gazdálkodást is irányították. „Az önfeláldozó szeretet hősei és sokszor vértanúi, kik erejüket, egészségüket, szabadságukat, szóval egész lényüket a szenvedő, szegény betegeknek áldozzák fel" - jellemzi őket a tudós pap. Meglepően szakavatottan világított rá a hármas irányú bővítés jelentőségére: „Ami a szülészeti osztályt és a bábaképzőt illeti, erre volt talán legjobban szükség." Az 1876-os közegészségügyi törvény ugyanis gondoskodott arról, hogy csak képzett bábákat vegyenek föl a falvak, de csupán abban az esetben, ha az alkalmazás helye 75 kilométeres sugarú körön belül van a bábaképzőtől. Ilyen pedig a szekszárdi előtt az egész Dunántúlon csak Pozsonyban működött! „Szükséges volt továbbá a belgyógyászati és sebészeti osztály kibővítése is, mert hisz már évről évre nemcsak a folyosókat kellett telerakni ágyakkal, de hányszor láttunk télnek idején két-két nyomorgó szegényt egy-egy ágyban? Sőt, hányan kopogtattak itt felvételre a legzordonabb időben, midőn könyörtelenség volt állatot a szabadban hagyni" - Wosinsky érzékletes szavait nem kell magyarázni... Végül a 100 ágyasra bővített tébolydáról szólt, s „a társadalmi élet szomorú temetőjének" nevezte azt. Felidézve papi szolgálatát a tébolyda lakói között, megjegyezte, hogy „a Szekszárd első miniszter szülötte, Perczel Dezső az Üstökös 1897-es karikatúráján (Jeney Jenő rajza) mai kor feltűnően sok áldozatot kíván", „nem csoda, ha az ész és szív működésének túlerőltetése oly ijesztően soknál zavarja meg a test és lélek istenadta harmóniáját, hogy a statisztikai kimutatások szerint már 300 egyénre esik egy-egy elmebeteg". A kórház ilyen ápolására szakosodott osztályának létrehozását s a bővítést a szakemberek is nagyra értékelték, hiszen az ünnepély díszelnökségében a közegészségért is felelős belügyminiszter mellett ott ült Niedermann Lipót, aki nemcsak a lipótmezei tébolyda igazgatója, hanem az ügy országos felelőse is. Az elismerésből és köszönetből méltán jutott Perczelnek és a megye vezetőinek is az ünnepélyen, majd a fogadáson, a banketten, valamint az esti bálon, ahol Melinda, Perczel leánya elsőbálosként jelent meg. A bálanya szerepét gróf Apponyi Sándorné Esterházy Alexandra töltötte be, mert ő jótékony adományainál és társadalmi rangjánál fogva egyaránt megkoronázhatta a jeles szekszárdi napot. Az is jellemző, hogy a báli bevételt és felülfizetéseket a római katolikus gyermekmenhely javára ajánlották föl, s tisztes összeg ment ebből jó helyre. Dr. Töttős Gábor ÓDON DERŰ 121. Egy nevezetes szekszárdi nap XXL Beteges esetek Mi sem lenne könnyebb, mint a szekszárdi kórház múltjából előhúznunk néhány mulattató történetet, ha azonban most mégsem ezt tesszük, annak végtelenül egyszerű az oka. Azt ugyanis tudjuk, odabent mi történt, de a falakon kívüli történetek mutatják be igazán a gyógyításra szoruló környezetet. Mindjárt az első helyi újság első évfolyamában, 1873. június 18-án találunk ilyen históriát. „Hogy az e táji nép mily keveset ád még betegségben is az önmegtartóztatásra, arra nézve szabadjon egy példát mondanom. B-en (valószínűleg Bátaszéken) egy 20 éves ifjú mindennapos forrólázban szenvedett, a meghívott orvos mindent elkövetett, még a csalhatatlan gyógyszert (ti. a kinint) sem kímélve, hogy a lázt megsemmisítse, de mi sem használt. Egykor a láz szünete után akarván meglátogatni,betegét, amint az orvos az utcaajtót kinyitja, előszörnyülködve látja, hogy a beteg a tornácon egy nagy tálból tejfeles uborkasalátát kanalaz. Az orvosnak a háta borsódzott, behúzta az ajtót s haza sietett, hogy láz ellen gyógykúrát használjon, mert különben - mint mondá - nem hiszi, hogy a látványtól ő is hideglelős ne lett volna. A mondott gyomornak csak sifli a legnagyobb adag khina (kinin) is"... Ha még hozzátesszük, hogy az idézett Tolnamegyei Közlöny első gyógyszerészeti hirdetése éppen Rozsnyay Mátyástól, a kinincukor zombai feltalálójától származik, alighanem teljes a kép. Létezett egy másik véglet is, ahogy a Szekszárd Vidéke 1885. április 30-án megírta Az orvos bosszúja című esetben. „Reggeli két óra. Dr. P., kit sürgősen hívtak, a beteg ágyának fejénél áll. Alaposan megvizsgálja a beteg nőt s aztán tompán szól: - Aszszonyom, ha még valami elintéznivalója van, hívassa a jegyzőt, s ha vallási vigaszt kíván, a papot. - Az istenért orvos! - kiáltja rémülten a nő, tehát végem van? (Öt percnyi hallgatás. A beteg ájulásból ájulásba esik. Midőn szemeit ismét fölnyitja, az orvos így felel:) - Vége éppen nincs, csak nem akarok egyedül az a bolond lenni, akit kíméletlen keltsenek fel ok nélkül." . Lanius Excubitor .