Szekszárdi Vasárnap 2001 (11. évfolyam, 4-43. szám)

2001-10-07 / 33. szám

SZEKSZÁRDI m 2001. OKTÓBER 7. Ember és táj Szemelvények a környezetvédelmi konferencia előadásaiból Szüreti felvonulás A szüreti fesztivál ideje alatt immár negyedízben rendeztek Szekszárdon környezetvédelmi konferenciát. A tanácskozás központi témája ezúttal a címben is jelzett „ember és táj" kapcsolata, kölcsönhatása, egyensúlya és egyensúlyvesztése volt. Kocsis Imre Antal polgármester bevezetőjében többek között elmondta, hogy a táj és ember megszakadt kapcsolata óriási gondokat okoz a társadalomban, és ha újra összekötjük az elszakadt szálakat, akkor van reményünk arra, hogy túléljünk mindent, és van reményünk arra, hogy a táj által megerősítve itt tudjunk maradni, ahol élünk. Ezután Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató professzor, akadémikus, a rendszerváltás utáni első kormány kultuszminisztere tartott előadást. Témája a „Kárpátmedence népi kultúrájának ökológiai alapjai". A kultúra Andrásfalvy megfogalmazásában az emberi szükségletek kielégítésére létrejött módszer és stratégia. A szükségleteket pedig abban a környezetben kell kielégíteni, ahol él az ember. (Gondoljunk csak például az eszkimók és a busmanok eltérő kultúrájára.) A természet és az ember kapcsolata nem mindig harmonikus, beleszól a hatalom, vándorlások, népirtások, maga az ember, aki vagy új stratégiát hoz létre, vagy öngyilkos lesz. A Kárpát-medence sosem volt egy népnek a lakóhelye, a népesség sokszínűsége tükröződött a sokszínű kultúrában. Adatok vannak arról, hogy a magyarok a 9-12. századig meghatározott ökológiai területet szálltak meg. A síkokat, ártereket választották, a hegyeket csak addig, amíg a molyhos tölgy felmegy, a bükkösökig nem húzódtak fel. A Kárpát-medence azonban csak kétharmad részben van körülhatárolva hegyekkel, így a Morva-medencét, a Bécsi-medencét is elfoglalták a magyarok, legalább harminc helynév tanúskodik a magyarság nagy számú jelenlétéről. A magyarok az első lépcsőben tehát a zárt bükkösökig húzódtak fel, a lakatlan gyepű területekre benyomultak a bajor telepesek. Mi a helyzet akkor az Őrséggel? kérdezhetjük. Ott bizony fenyőerdők vannak, s tudjuk, ősi magyar lakta terület. 150 évvel ezelőtt azonban ott is lombos erdők voltak, azután változott meg a vegetáció. A magyarok tehát előszeretettel keresték az árterületeket, mocsaras vidékeket. A molyhos tölgy határának felel meg néhány kultúrnövény határa is, például a búza, szőlő, dió, (később) kukorica. Az is bizonyított ma már, hogy az Alföld nem volt mindig füves puszta, az ember tette azzá. A török alatt, a 16. század vége felé a Balkán mint ökológiai terület és mint gazdasági egység fölbomlott. A szerbek vezetői éhínségtől űzött népüket Baranya, Tolna, Dél-Bácska területeire hozták. A vörösbor határa egybeesik a szerbség határaival. (Egernek, Miskolcnak, Szentendrének volt szerb külvárosa.) Az, hogy a magas hegyeket is megszállja, „belakja" az ember, feltételezi, hogy a völgyekben van olyan nép, amely megtermeli a búzát, kölest, amit a magas hegyek termékeire el lehet cserélni. A népek hát jól megfértek egymással, kiegészítették egymást, a gyakorlatban megvalósították István király intelmeit. Isten minden népnek megadta a maga feladatát. A törökkel bomlik meg a foglalkozásokkal is jellemezhető nemzetiségi térkép. A nagyhatalmak a népeket egymás ellen szították. A szerbek hajlandók lettek volna beilleszkedni, de a Habsburgok ezt nem engedték. A Rákóczi szabadságharc idején szorultak ki addigi területeikről, helyükre jöttek a németek. A magyarság visszatelepülését adminisztratív eszközök nehezítették, nehogy a Bánátban a törökkel érintkezzenek. (Thököly, Rákóczi török segítséggel kelt fel!) Ott maradt meg a magyarság, ahol sok lábon állt, az ártéri gazdálkodással nemcsak anyagi, hanem szellemi kultúráját is megőrizte, fejlesztette. Később, a vizek szabályozásával az árterületek rezervátumai lettek az állatvilágnak. A gátak nem a földeket véditék a víztől, hogy búzát lehessen termeszteni, hanem a bánáti búzát kellett felfelé szállítani a folyókon. Az erdőtörvény lényege az volt, hogy a parasztok nem használhatják tovább az erdőt. A rezervátum olyan, ami nem létezett soha, hiszen az erdőhöz mindig hozzátartozott az ember, az adta a gazdagságát... El kell döntenünk, hogy égig építjük-e a gátakat, vagy visszaadjuk a területet a víznek? A múlt tanulságaiból kiépíthető olyan jövő, amely az ökológiai egységet viszszaállítja - zárta gondolatait Andrásfalvy Bertalan. Ezután Tóth Albert, a mezőtúri főiskola tanára „A tájat formáló ember" címmel tartott előadást. Korunk az értékvesztések, az értékek eltékozlásának kora. Az emberiség rengeteg értéket halmoz fel egyik oldalon, a másik oldalt ezeréves szentségeket teszünk tönkre, tékozló módon, tán mindörökre. Lazuló emberi kapcsolataink, hagyományaink, családi kötelékeink, barátságaink fellazulása, a föld, az élet, a kenyér szentsége - mind komoly veszélyben forog. Az értékvesztett világban a „táj" fogalma is ide sorolható. Veszélyben van már maga a fogalom Mondjuk helyette: tér, terület, téi^^ ség, régió. A táj nem ez! Kérdezzük, mi volt előbb: az ember vagy a táj - és sokan azt válaszolják: nyilván a táj, hiszen az ember a tájba nőtt bele. Ez tévedés, itt öszszekeverjük a tájat a természettel. A táj nemcsak kép, a természet adottsága, hegye, völgye, folyója, növényzete, állata és mind, de ami ezt a meglévőt egy szerves mássá teszi, azaz tájjá formálja, az maga az ember. Mi itt, a Kárpát-medencében elvégeztük Európa legnagyobb tájátalakítását. Széchenyi volt az első, aki rendszerben látott, megfogalmazta, hogy ez a táj azért jött így létre, mert itt minden víz egymásba ömlik, megalkotta a Tiszavölgy fogalmát. A hatalmas gátépítő munka két és fél millió hekt^^ földet adott át a mezőgazdasá|^ művelés számára, ezzel óriási mértékben növelte a terület eltartó képességét. Ezt vitatni lehet, csak mondjon valaki más megoldást! A vizek voltak mindig védelmező, eltartó életterünk. Azt, hogy a Kárpát-medencében mi itt maradhattunk, és ekképpen élhetünk, döntően ennek a hatalmas nagy tájátformálásnak köszönhetjük. Ha a Kárpát-medence a maga egységében megmarad, akkor a helyzet más lenne. Ebbe belezavart a politika, az átformált táj ura továbbra is a víz maradt, csak a vizek forrásvidéke most már a politikai határokon kívül rekedt. Márpedig a vizek jönnek és mennek. Összes problémánk egyik sarkalatos pontja a víz. Azonban előre kell néznünk, a nádi farkasokkal együtt a csíkász életformát vállalni a mai ember számára nem kívánatos cél. A megoldást másfelé kell keresni - fejezte be előadását Tóth Albert. Udud Teréz