Szekszárdi Vasárnap 2001 (11. évfolyam, 4-43. szám)

2001-02-18 / 6. szám

Megjelent egy könyv, benne versek. Ennyi oldal, kötve-fűzve, ennyi vers, illusztrálva ennyi képpel, a versek összesen ennyi sor, ennyi betű. Számszerű adatokat írhat­nánk, és mégsem lenne semmi ér­telme. De megfigyelhetünk mást is. Megjelent László Ibolya Őszvé­gi verőfény című verseskötete. A szerzőt ismerhetjük; láthattuk cikkeit a megyei napilapban, a városi hetilapban, vagy olvashat­tuk közel négy évtizede kiadott első kötetét, de akár találkozhat­tunk, beszélgethettünk is vele bevásárlásból, gyógyszertárból jövet. Ismerhetjük, ha ember is­merhet egyáltalán embert. Ezek a versek mégis annyi ismeret­Őszvégi verőfény VERSEK, SZERETETTEL lent, újat, szépet mondanak el róla, hogy muszáj elámulnunk. Ha megvizsgáljuk tudományos szempontok alapján, nyugtáz­hatjuk, hogy ezek a versek szinte teljesen híján vannak a költői eszközöknek: nincsen bennük metafora, szinesztézia, alliterá­ció, bonyolult, mesteri rímképle­teket sem találunk, és nem hibát­lan hexameterekben íródtak. De olyan kincset lelünk soraik kö­zött, amilyet az előbbiek összes­sége sem adhat meg önmagában: Hűsek Rezső jubileumi zongoraestje Aki még sohasem írt verset, talán nem tudja, mi késztet bár­kit is arra, hogy leg­mélyebb, legrejtet­tebb gondolatait és érzéseit szavakká ala­kítsa. Talán nem tud­ja az sem, aki írt és ír. Bármi legyen is az oka, mégis kénysze­rűség. Lehet, hogy átok, vagy áldás, vagy megváltás, vagy áldo­zat. „Ha áldozat, / hát áldozat, / ne fe­csegj róla / oly sokat. / Hozd meg, utána / menj tovább..." (To­vább) A magam részéről tiszteletteljes öröm­2001. FEBRUÁR 18. , SZEKSZÁRDI USARN4P Emlékezetesen szép estét töltöt­tünk Hűsek Rezsővel február 6-án a Művészetek Házában. Kocsis Imre Antal polgármester meleg­hangú ünnepi szavai után Vár­nagy Attila, a Filharmónia Dél-du­nántúli Kht. igazgatója is köszön­tötte a 80 éves zongoraművészt születésnapján. Mint a szekszárdi Liszt Ferenc • Zeneiskola alapítója és első igaz­gatója 1956 tavaszán tartotta be­mutatkozó hangversenyét Szek­szárdon. Azóta nélküle elképzel­hetetlen a város zenei élete. Peda­gógiai munkássága mellett még ma is aktívan részt vesz a város zenei életében. Zongoraestjei nem hatnak a megszokás erejével. Mostani jubileumi koncertjén Scarlatti, Beethoven, Liszt és Cho­pin művei csendültek fel. Domenico Scarlatti a zongora­szonáta irodalmának korszakos jelentőségű úttörőjének E-dúr szonátája hangzott el első szám­ként. E műben a ragyogó és moz­gékony melodika, a motívumszö­vés lágy hangzással szólalt meg. Beethoven cisz-moll szonátájának első tétele nem a sápadt holdfény világát idézte, hanem panaszos hangvételű, ünnepélyes sirató­énekként hangzott el. A rövid má­sodik tételt a mozgalmasság, játé­kosság jellemezte. A szonáta for­májú zárótételben virtuóz tempó­vétellel indulatoktól fűtött beetho­veni szenvedélyt hallottuk. Liszt Ferenc a „Zarándokévek" második kötetében olasz népies műdalokat is feldolgozott. E mű­vek közül elsőként a 6/8-os lükte­tésű Gondoladal szólalt meg. Elő­adónk puha hangzással, a tőle megszokott kulturált billentéssel, éneklő hangon érzékeltette a megszólaló dallamot és annak há­rom variációját festői hangulatvi­lág varázslatával. Végezetül egy nápolyi táncfel­dolgozás hangzott el: a Tarantella. A gyors táncrészt követő mérsé­kelt tempójú nápolyi dalt itt is egy variációsorozat követett, amelyet az előadó fergeteges technikai tu­dással interpretált. A szép számú közönség vas­tapssal köszönte meg az előadó játékát, aki két ráadásszámot is adott még elő, Chopin egyik pre­lűdjét és egy etűdjét lírai tolmá­csolással. Naszladi Judit a költeményekben értelem, ér­zés, mondanivaló van. Hangsú­lyoznám; fontos kellék. Jelentős­sé, lényegessé, fontossá teszi a verseket. Persze nem halhatat­lanná, hiszen egykoron majd ez a könyv is elmúlik, „ahogy elmú­lok én is, / ahogy egyszer mind­annyian, akik / komolyan hisszük néhanap, / örökkön élünk..." (Elmúlt, ahogy majd mi is) Akkor mégis mi teszi értékes­sé, egyedülállóvá? Mindaz, amit jelent. Az életről szól ez a kötet, László Ibolya életéről és a mi­énkről, az ő szomorúságáról és a miénkről, az ő sorsáról és a mi­énkről. Mert mindannyiunké, bi­zony, közös. Sőt: kikerülhetet­len. A végzet elől ugyan „mene­külnék, de / hol van menedék? / Előled futok / és mindig feléd." (Futok előled) Tisztelettel e versek szerzője iránt, aki itt él és jár gyógyszer­tárba közöttünk. Örömmel, ami­lyen akkor éri az embert, ha va­lami új, fontos születik, aminek fénye rá is vet világot. Féltéssel attól, hogy ez a ragyogás nem jut el mindenkihez, akihez pedig ér­demes, jó volna eljutnia. Szere­tettel, amilyet az ember talán csak önmaga iránt érezhet még akkor is, ha éppen másban talál­ja meg annak megtestesülését. Békével, megnyugvással. Affélével, amilyet akkor ér­zünk, mikor hűvös, barátságta­lan napok után ránk mosolyog egy kevés meleg, régen látott, őszvégi verőfény. K.P. mel és féltő szeretettel helyezem fel ezt a kötetet a könyvespol­comra.

Next

/
Thumbnails
Contents