Szekszárdi Vasárnap 2001 (11. évfolyam, 4-43. szám)

2001-02-18 / 6. szám

Megjelent egy könyv, benne versek. Ennyi oldal, kötve-fűzve, ennyi vers, illusztrálva ennyi képpel, a versek összesen ennyi sor, ennyi betű. Számszerű adatokat írhatnánk, és mégsem lenne semmi értelme. De megfigyelhetünk mást is. Megjelent László Ibolya Őszvégi verőfény című verseskötete. A szerzőt ismerhetjük; láthattuk cikkeit a megyei napilapban, a városi hetilapban, vagy olvashattuk közel négy évtizede kiadott első kötetét, de akár találkozhattunk, beszélgethettünk is vele bevásárlásból, gyógyszertárból jövet. Ismerhetjük, ha ember ismerhet egyáltalán embert. Ezek a versek mégis annyi ismeretŐszvégi verőfény VERSEK, SZERETETTEL lent, újat, szépet mondanak el róla, hogy muszáj elámulnunk. Ha megvizsgáljuk tudományos szempontok alapján, nyugtázhatjuk, hogy ezek a versek szinte teljesen híján vannak a költői eszközöknek: nincsen bennük metafora, szinesztézia, alliteráció, bonyolult, mesteri rímképleteket sem találunk, és nem hibátlan hexameterekben íródtak. De olyan kincset lelünk soraik között, amilyet az előbbiek összessége sem adhat meg önmagában: Hűsek Rezső jubileumi zongoraestje Aki még sohasem írt verset, talán nem tudja, mi késztet bárkit is arra, hogy legmélyebb, legrejtettebb gondolatait és érzéseit szavakká alakítsa. Talán nem tudja az sem, aki írt és ír. Bármi legyen is az oka, mégis kényszerűség. Lehet, hogy átok, vagy áldás, vagy megváltás, vagy áldozat. „Ha áldozat, / hát áldozat, / ne fecsegj róla / oly sokat. / Hozd meg, utána / menj tovább..." (Tovább) A magam részéről tiszteletteljes öröm2001. FEBRUÁR 18. , SZEKSZÁRDI USARN4P Emlékezetesen szép estét töltöttünk Hűsek Rezsővel február 6-án a Művészetek Házában. Kocsis Imre Antal polgármester meleghangú ünnepi szavai után Várnagy Attila, a Filharmónia Dél-dunántúli Kht. igazgatója is köszöntötte a 80 éves zongoraművészt születésnapján. Mint a szekszárdi Liszt Ferenc •

Zeneiskola alapítója és első igazgatója 1956 tavaszán tartotta bemutatkozó hangversenyét Szekszárdon. Azóta nélküle elképzelhetetlen a város zenei élete. Pedagógiai munkássága mellett még ma is aktívan részt vesz a város zenei életében. Zongoraestjei nem hatnak a megszokás erejével. Mostani jubileumi koncertjén Scarlatti, Beethoven, Liszt és Chopin művei csendültek fel. Domenico Scarlatti a zongoraszonáta irodalmának korszakos jelentőségű úttörőjének E-dúr szonátája hangzott el első számként. E műben a ragyogó és mozgékony melodika, a motívumszövés lágy hangzással szólalt meg. Beethoven cisz-moll szonátájának első tétele nem a sápadt holdfény világát idézte, hanem panaszos hangvételű, ünnepélyes siratóénekként hangzott el. A rövid második tételt a mozgalmasság, játékosság jellemezte. A szonáta formájú zárótételben virtuóz tempóvétellel indulatoktól fűtött beethoveni szenvedélyt hallottuk. Liszt Ferenc a „Zarándokévek" második kötetében olasz népies műdalokat is feldolgozott. E művek közül elsőként a 6/8-os lüktetésű Gondoladal szólalt meg. Előadónk puha hangzással, a tőle megszokott kulturált billentéssel, éneklő hangon érzékeltette a megszólaló dallamot és annak három variációját festői hangulatvilág varázslatával. Végezetül egy nápolyi táncfeldolgozás hangzott el: a Tarantella. A gyors táncrészt követő mérsékelt tempójú nápolyi dalt itt is egy variációsorozat követett, amelyet az előadó fergeteges technikai tudással interpretált. A szép számú közönség vastapssal köszönte meg az előadó játékát, aki két ráadásszámot is adott még elő, Chopin egyik prelűdjét és egy etűdjét lírai tolmácsolással. Naszladi Judit a költeményekben értelem, érzés, mondanivaló van. Hangsúlyoznám; fontos kellék. Jelentőssé, lényegessé, fontossá teszi a verseket. Persze nem halhatatlanná, hiszen egykoron majd ez a könyv is elmúlik, „ahogy elmúlok én is, / ahogy egyszer mindannyian, akik / komolyan hisszük néhanap, / örökkön élünk..." (Elmúlt, ahogy majd mi is) Akkor mégis mi teszi értékessé, egyedülállóvá? Mindaz, amit jelent. Az életről szól ez a kötet, László Ibolya életéről és a miénkről, az ő szomorúságáról és a miénkről, az ő sorsáról és a miénkről. Mert mindannyiunké, bizony, közös. Sőt: kikerülhetetlen. A végzet elől ugyan „menekülnék, de / hol van menedék? / Előled futok / és mindig feléd." (Futok előled) Tisztelettel e versek szerzője iránt, aki itt él és jár gyógyszertárba közöttünk. Örömmel, amilyen akkor éri az embert, ha valami új, fontos születik, aminek fénye rá is vet világot. Féltéssel attól, hogy ez a ragyogás nem jut el mindenkihez, akihez pedig érdemes, jó volna eljutnia. Szeretettel, amilyet az ember talán csak önmaga iránt érezhet még akkor is, ha éppen másban találja meg annak megtestesülését. Békével, megnyugvással. Affélével, amilyet akkor érzünk, mikor hűvös, barátságtalan napok után ránk mosolyog egy kevés meleg, régen látott, őszvégi verőfény. K.P. mel és féltő szeretettel helyezem fel ezt a kötetet a könyvespolcomra.