Szekszárdi Vasárnap 2001 (11. évfolyam, 4-43. szám)

2001-06-03 / 20. szám

SZEKSZÁRDI 2001. JUNIUS 3. VASÁRNAP M Egy nevezetes szekszárdi nap IV. A városiasodás fokát számos tényező meglétével szokták mérni: az intézmények, az anyagi és a szellemi kultúra jelenségei egyaránt bizonyíthatják a folyamat előrehaladtát. Szekszárd - ha e téren a maga szerény útját járta is - a XX. század elején többszörösen igazolta fejlődését, bár néha kétes formában. A Tolnavármegye 1901. június másodikán büszkén tudatta hírei között: „Készül az aszfaltjárda. A hazai aszfaltipar-részvénytársaság a jövő héten megkezdi a Széchenyi és a Vár utcában (= Garay tépn) az aszfaltírozási munkálatodat. Egyelőre csak ebben a két utcában kapunk aszfaltot. Kívánatos, hogy a Széchenyi utcában az állami út is mielőbb kiépíttessék, még pedig legalább a vashídtól (a mai Szent László utcáitól) a kórházig terjedő rövid útszakaszon, Ha meggondoljuk, tíz évvel előbb ugyanez a lap még az ellen kelt ki, amit az esténként hazavonuló tehéncsorda a főutcán maga után hagyott, s azt mondotta: „Szegzárdon valóban érzi az ember, a nap minden szakában, hogy porból lett és porrá lesz." Ehhez képest az aszfaltjárda és a portalanított út vágya már nagy haladást jelez. A remények azonban nem a makadám-megoldással teljesültek: már akkoriban is volt egy kőbánya, igaz, nem dolomit, hanem A Széchenyi utca és forgalma a századelőn ahol aszfaltburkolatnak az alkalmazása volna a leghelyesebb. Nem kételkedünk benne, hogy a kereskedelmi miniszter, ha erre az illetékes körök felkérik, Szegzárdnak ezen legélénkebb forgalmú főutcáját, ezt az alig fél kilométernyi útvonalat a modern igényeknek megfelelőleg átalakíttatja, hogy annak mai avult, falusias jellegétől megszabaduljunk. Amennyire helyes és célszerű ugyanebben az utcában az aszfaltjárda, éppannyira kívánatos és elkerülhetetlen, hogy az állami útnak legalább ezen része egyidejűleg szintén átalakíttassék, és pedig lehetőleg aszfalt (makadám) burkolattal, hogy vége legyen legalább ebben a főutcában a pormizériának, amely miatt ezen utcában a ház- és épülettulajdonosok, nemkülönben az egész nagyközönség állandóan annyi kellemetlenséget kénytelen eltűrni és elszenvedni." a Kissebesi Gránitkőbánya Rt., amelynek kiskockái - nagy vihart kavarva - az országban először épültek főútvonallá a mai Garay tér azóta is zötyögős, foghíjas részévé... Körülbelül ugyanazon a napon, amikor az aszfaltozók megkezdték áldásos működésüket, egy immár nagyvároshoz illő botrány végére is pont került. Az előbbi újság ugyanis a járda mellett arról is tudósított, hogy a szekszárdi főgimnázium szolgája különös pedagógusnapi meglepetéssel kedveskedett: a tanári kar teljes fizetésével, 2160 koronával eltűnt. Slemender Antal - így hívták volt kulai pékmesterből lett szolgát hagyott a családjának a kalaposnál egy szerényebb összeget, majd négy apró gyermekét és elképedt nejét itt felejtve elillant. Nagy ravaszul egy levélben tudatta, hogy Belgrád felé vette útját. Természetesen nem így tett, hanem „gyalog Tolnára ment, ahol szeretőjével találkozott. Innen Agárdra siettek, innen pedig még szombaton (l-jén) délután Miszlára értek." Aztán Simontornyára lovaskocsin jutottak, közben „Slemender ekkor már levetette a fekete ruhát, amelyben jött, szürkével cserélte fel, s a fehér-kék csíkos szalmakalap helyett is a sportsapkát tette fel". Ezt azért cselekedte, mert a körözésben kiadott személyleírást így remélte kijátszani. Ahhoz mégis elég feltűnő volt a pár, hogy a miszlai jegyző, aki a Tolnavármegyében olvasott az esetről, tájékoztassa a véletlenül ott lévő pincehelyi csendőrt. Ő a simontornyaikat riasztotta távírón, azok tovább üzentek Székesfehérvárra,' ahol javában mulatott a pár, hiszen bíztak a nagy félrevezetés sikerében, ráadásul Slemendernek még egy hamis igazolványa is volt. Némi gondot okozott azonban, hogy az igazoltatásnál elszólta magát a kisvárosi Arséne Lupin... Vonaton hozták Szekszárdra. „Itt az a kitüntetés érte, hogy fogadására a pályaudvaron és az utcán nagy, kíváncsi tömeg gyűlt össze, a diákok pedig valósággal éljenezve kísérték a kocsiját." Azt hiszem, a két eset együtt nem hagy kétséget afelől, hogy Szekszárd rohamléptekkel indult meg a nagyvárossá válás útján... Dr. Töttős Gábor Rendkívüli kedvezmény a Szekszárdi Vasárnap barátainak! Tisztelt Olvasónk! Az Ódon derű első száz része, amely 105 korabeli képpel és a bikavér igaz történetével jelenik meg a könyvhétre, szerkesztőségünkön keresztül a rendes áron alul, 600 forintért az Öné lehet. A kedvezmény csak a szekszárdi és környéki olvasóinknak jár, hiszen a könyv róluk és nekik szól. A könyvet a szerkesztőségünk címén lehet megrendelni. A megrendelt könyvek az Illyés Gyula Pedagógiai Főskola könyvtárában vehetők át. ÓDON DERU 105. Ölelő karok Ki ne idézné föl szívesen az anyai ölelő karoktól a kedves szenvedélyes karján át a gyengéd hitvesi kezekig férfiéletünk nagy pillanatait? Dédapáink idejében sem volt ez másként, de némi színt vitt a mozdulatsorba, hogy mások is gyakorolták, ahogy erről a Tolnamegyei Közlöny Tilos az ölelkezés című híre tájékoztat 1907. június 2*0án. „Most már annyira jutottunk mi is szekszárdiak, hogy van egy kávéházunk, amelyben az édes kávét és a pezsgőt csábos pincérnők szolgálják ki. Ez a nyitja annak, hogy éjjelenkint ide gyűlnek azok, akik vigasztalásra meg ölelésre vágyakoznak. Pécsett több ilyen kávéház van, amelyekben a szép tündérek a vendégek mellé telepednek, és aki búsult, azt megvigasztalták, kinek fájdalom nyomta szívét, azt körülövezték gyengéd szeretettel és forró öleléssel. Oberhammer Antal helyettes rendőrkapitány megsokallotta a dolgot, és szigorú utasítást adott ki, mely szerint szabad ugyan ezentúl is női kiszolgálást létesíteni, illetőleg fenntartani, de ebben több legyen a kiszolgálás, mint a nő, szóval a vendéghez leülni, kacérkodni, barátkozni, ölelkezni nem szabad. Nálunk is szükség volna hasonló rendelet kibocsátására, amit a városi orvos meg is fog sürgetni." Majd húsz évvel előbb más oldott meg egy helyzetet, amely Férjezési kísérlet címmel áll a Szekszárd Vidéke 1888. augusztus 30-i számában. „Egy szekszárdi leánynak régtől fogva viszonya van egy délceg ifjúval, akihez minden áron szeretett volna férjhez menni. Az ifjú azonban, miért, miért nem, hímez-hámoz, sehogy sem kéri meg a leányt, ami ez utóbbit szörnyen elkeserítette, és miután minden kísérlete hiábavalónak bizonyult, arra bírta, hogy a férfi szívét a viszony következményeivel fogja magához láncolni. Egyszer aztán csakugyan beszéltek ám az X. utcai asszonyok, hogy szegény leány szerencsétlenül járt... De mikor a dolog sokáig elhúzódott, vizsgálódni kezdtek, mire a leány világra hozott egy kis vánkost. Azt mondják, hogy az ifjú ugyan a kis vánkosnak megörült, de a lányt most már csak azért sem veszi el." Lanius Excubitor