Szekszárdi Vasárnap 2001 (11. évfolyam, 4-43. szám)

2001-06-03 / 20. szám

SZEKSZÁRDI 2001. JÚNIUS 3. Május utolsó vasárnapja a gyerekeké. A Prométheusz park idén is várta a legifjabbakat egy kis mókára, játékos tevékenységre. Már a kora reggeli órákban lehetett anyukákat látni, ahogy tolják a babakocsit, vagy épp kézen fogva vezetik csemetéjüket a cél felé. Lehetett gyöngyöt fűzni, ugrálni a gumivárban, célba dobni felállított üres üdítősüvegekre, a bátrabbak pedig a színpadon is megmutatták magukat. A legmaradandóbb élményt mégis a körhinta ad.ta, no meg a három-négy játékosstand nyújtotta meglepetések. Idén első alkalommal láttam példát nyilvános sportolásra - focira - a gyermeknapon. Ezt igen követendő példának tartom a következő okból: nem mindenki tudja gyerekét befizetni két-három menetre a körhintán, vagy játékot venni neki. A kicsi pedig áll és nem ért semmit... a szomszéd Pistike miért és ő miért nem?! A sport ingyenes, nem beszélve az élményről! A barátokkal, szülőkkel való együttes tevékenységről, ami valljuk be őszintén: igen ritka manapság. Mosolyogva ügyködött pár kisgyerek, hogy természetes anyagokból babát készítsen magának-ami ha nem ment egyedül, hát jól jött anyu segítsége. Eszembe jutott, milyenek voltak a gyereknapok, mikor velem sétált anyu a lufik, hőlégballonok, pónik és fabódék között. Sokkal mozgalmasabb, izgalmasabb és látványosabb. Persze lehet, hogy most én nem voltán megfelelő helyen a megfelelő pillanatban. Remélem, hogy így van és nem másról van szó. Hiányoltam az embereket, és a hangulatot! Nem beszélve arról, hogy meglepődtem, mikor délután kettőkor bezárt a bazár... A karácsonyi vásárhoz tudnám hasonlítani: egyre kevesebb ember, egyre több futó pillantás... Mit jelenthet a gyerekeknek a gyermeknap? A családdal elindulnak, vesznek pattogatott kukoricát, vattacukrot; aztán integetnek anyunak a ringlispíl tetejéről, míg valahonnét zene szól? Hazamennek, játszanak a finom ebéd után az új játékokkal, estefelé egy kis séta, majd tévénézés? Egy várva várt csodás sziget a konok, feladatokkal teli hétköznapok között? Ki kellene terjeszteni azt a szigetet! Mint pedagógusjelölt azt mondom: a kicsik borzasztóan le vannak terhelve, ami korántsem az iskolák „bűne"! Elvégre az intézményeknek is van mit betartani, felettük is vannak főnökök. Nem mellékes, hogy néha olyanak határozzák meg a tantárgyi követelményeket, akiknek közük nincs a témához... Hogy is lehetne segíteni a gyerekeken, mikor a felnőttek magukon sem tudnak? A gyerekek idő előtt belekóstolnak a kényszerdinamizmus szülte versengésbe, az eredményorientált teljesítésbe, egyesek talán magukat hajszolják már ilyen fiatalon. Nem csoda, ha egyre több a rivalizálás, terjed a „megszerzem, amit akarok" című gondolkodásmód. Ez pedig gyerekek között legalább olyan lelki sérüléseket okozhat, mint a felnőtteknek! Meglátásom szerint a pedagógusok két malom közt őrlődnek. Látják, hová vezet a jelenlegi „állapot", és pu^ bálják maximálisan segíteni, deni a kicsiket ettől, eközben szélmalomharcot vívnak a fejesekkel. Mert csak meg kell tanítani az előírtakat. Itt egy nagy levegő és vissza a kiindulóponthoz! Nem véletlenül van gyermeknap és a szülőknek egész biztosan mindig is első helyen állnak gyermekeik. Már csak az kellene, hogy a rendszer is felfogja: érték a fejlődő élet és azt maximálisan tisztelni kell! Panyi Zita EMLEKIDÉZO MEL

ÓDIÁK „Azok a szép napok... Igazi tavaszi ajándékkosár volt, amit a Babits Mihály Művelődési Ház színháztermében a közönség kapott a címbéli slágerrel fémjelzett könnyűzenei műsorban. A fogadtatás mármint a fellépőké és a közönségé kölcsönösen forró volt. A nézőtér zsúfolásig megtelt, s aki azt gondolja, hogy csak a 40-50 évesek jöttek el egyet nosztalgiázni, az nagyon téved. A közönség soraiban jócskán ültek fiatalok is, akik legalább annyira pirosra tapsolták ezen az esten a tenyerüket, mint azok, akiknek és akikről szólt ez az emlékidéző nosztalgiaest. Az estet Mary Zsuzsi, a nagy „visszatérő" kezdte, aki szinte berobbant a színpadra, s kislányos bájával, nemkülönben tinis alakjával, s hihetetlen bűbájosságával ahogy a közönséget az ujja köré csavarta - felidézte azokat a régi slágereket, amelyeket még Dobos Attilával közösen vittek sikerre. A közönség nem feledte ezeket a dalokat s a „Kövek a vízparton" című slágert úgy hallgatta, mintha tegnap vált volna a közönség egyik legszeretettebb dalává. Payer András olyan mint volt, hiába őszült meg kissé a haja, ez még sármosabbá tette - hanyag eleganciával, világos öltönyben, sötét napszemüvegben, „ismétlő énekórát tartott", s kíváncsisága sikerrel járt, mert a közönség egy dalát sem feledte, vele énekelt, s sok szem lett párás amikor a „Mondd ugye álom volt csak az egész..." című gyönyörű dalt elénekelte. Harangozó Teri mint mindig, egyszerű volt és szerény. Ő az az énekes, aki úgy maradt meg az emlékezetünkben, hogy gyönyörű hangja van - ami semmit sem kopott az évek során - de igazából sosem tudta magát „eladni". Szerencsére a közönség szeretetén ez nem látszott. Úgy ünnepelték őt mint azt a régi kislányt, aki mindig is elfogódottan lépett a színpadra és akkor is és most is mintha azt kérdezné: ez a nagy taps nekem szól? „Mama úgy szeretlek én" című dalával a sok régi szép emlékkel küszködő közönséget igazán szíven ütötte. Ennyi emlékezés, taps után jól jött a szünet, egy kis fellélegzés, egy kis „emlékszel, amikor ez volt sláger, akkor kibe voltál, voltam szerelmes..." című beszélgetések a büfé előtt, annál is inkább mert a műsor második része is tenyereket, hangszalagokat, sőt könnyzacskókat próbáló volt. Sólymos Tóni és barátai Kangyal Ferenc dob, Magyar Csaba elektromos orgona - birtokba vették a színpadot, s valami olyan fergeteges hangulatot alakítottak ki, hogy mindenkinek az volt az érzése, ma este nem megyünk haza. Sólymos Tóni maradt aki volt, az Express zenekar egykori sztárja semmit nem öregedett. Pedig már - ki sem mondom - pár évtizede, hogy a szekszárdiak, mint itt szolgáló katonát megismerték, s már akkor is a fiatalok kedvence volt. Végigénekelte, végigtáncolta, gitározta azt a közel másfél órát, amit a közönség vele énekelt, s megállíthatatlanul végigtapsolt. Bizonyára a tánc sem maradt volna el, ha nem a színházteremben ülünk. Az Expressz zenekar régi nagy slágerei a Kislány vigyázz!-tól a Trombitásig mind-mind újraéledtek, s ez még mind nem volt elég Sólymos Tóninak. Amikor már a közönség azt hitte vége a műsornak, fergeteges Dáridózásba kezdett. Úgy tűnt ő a színpadon nem tudja, a közönség a nézőtéren nem tudta sem a vele é^ kelést, sem a tapsot abbahagyi^B Már fél tíz felé járt az idő, amikor a sokadszori visszatapsolás után, egy nagyon megható és hatásos énekszámmal búcsúzott a nagyon lelkes és nagyon hálás közönségtől. A nagy slágereket addig hangosan vele éneklő és tapsoló közönség halkan és meghatódva dúdolta vele a valamikori gyönyörű dalt: „Oly távol messze van hazám...." Felejthetetlen estet éltünk meg együtt május 23-án a Babits Mihály Művelődési Ház Színháztermében. A fiatalságunk, a szerelmeink, az életünk egy kis darabját láthattuk, hallhattuk vissza. Mary Zsuzsi a szerelemre, Payer András a csalódásokra, Harangozó Teri az eltávozott szeretett szülőre, Sólymos Tóni a kamaszkor báljaira emlékeztetette ennek az estnek a krónikását. S talán nem állok messzi az igazságtól, ha úgy gondolom mindenkit, akivel ezen az esten együtt emlékeztünk. Sas Erzsébet Mary Zsuzsival, Payer Andrással, Harangozó Terivel és Sólymos Tónival készített rövid kis interjúkat a következő Szekszárdi Vasárnapban olvashatják majd a kedves olvasóim.