Szekszárdi Vasárnap 2000 (10. évfolyam, 1-44. szám)
2000-10-22 / 36. szám
10 , SZEKSZÁRDI VASÁRNAP 2000. október 22. Egy hamarosan m egj ejeno könyv előszava Folytatás a 9. oldalról Az oktatás pártpolitikát szolgált, továbbtanulni csak a kiválasztottaknak lehetett. Ezért - zsugorított lelkülettel - a fiatalság előtt csak MADISZ- vagy KISZ-tagsággal nyíltak meg a lehetőségek. A munkásság, a munkavállalók felett ís nyakán ott ültek a munkahelyi párttitkárok, ÜB-titkárok, pártirjnyított szakszervezet a kénysze'választott vezetőivel, köznyelve', „vörös bárókénak mondott rartkáderi igazgatók. A tsz-szervezők és a békekölcsönt jegyezhetők sisere hadának erőszakoskodásai a családi otthonokban gátlástalanná váltak. A sv£bság kollektív kitelepítése, összeköltöztetése, valamint a széke'/ség és a felvidékről magyarságuk miatt kiebrudaltak betelepítése állandó feszültség forrása volt. A hadifogolykérdés, az onnan hazatértek, és a „málinki robotra" elhurcoltak, és az onnan hazatértek, - és valamennyiük hozzátartozói minden keserűségüket magukba fojtani kényszerültek, mert halálos fenyegetéssel csikarták ki titoktartásukat a nagy „szovjetben" történt kényszermunkák körülményeiről. A nyomorban, a gyalázatban odakint elpusztultakat tisztességesen még gyászolni sem lehetett. Az osztályidegeneket országon belül kitelepítették, tagjaikat, a fiataljait és a kulákgyerekeket megszégyenítő munkaszolgálatra vitték. A szabadságharcunk évében is bekövetkezett árvíz katasztrófájának hatása még friss volt a vele sújtott lakosságban. Az érintett falvak kiköltöztetése városunkat és környékét is elevenen érintette. Tetézte a bajt az ezt követő nehéz gazdasági helyzet. A sokszázezres párttagság sem érezhette magát biztonságban különösképpen a Sztálin halálát követő politikai zűrzavarban, amit vaskézzel kívántak kordában tartani. Lealázó és lelkeket sorvasztó egyházpolitikájukkal méltatlanul meghurcolták a vallásos meggyőződésben élő hívőket, de különösen az egyházak képviselőit, kivéve az úgynevezett „békepapokat", akik a hívők vélt érdekében politikai szerepet is vállaltak, legtöbbször a Hazafias Népfronton keresztül. Elérték, hogy például 1960-ban a megye 32 100 középiskolás diákja közül egyetlenegy tanuló sem volt, aki hittanra jelentkezett volna. Csak azért, mert abban az esetben teljesen kizárt volt az egyetemi vagy főiskolai felvétel. Az arány általános iskolák felső tagozatában is elenyészően kevés volt. Ezen a területen is kialakult a kettős nevelés az iskola és a család vonatkozásában. Nem volt ajánlatos templomban esküdni, gyereket keresztelni, de még pappal temetkezni sem. Ha mégis megtörtént, arról a besúgóhálózatukon és a beépített tagjaikon keresztül értesültek. Egyik közismert szekszárdi tanárnőről, egy vállalati igazgató feleségéről maradt fent a megfigyelés, miszerint vasárnaponként a templom előtt ellenőrizte az odajáró pedagógusokat. Tolna megye csupán porszemnyi része volt annak az erőszakra és gyűlöletre épített kommunista világnak, amely az ártatlan emberek millióit gyötörte-ölte-ölette meg, és amely világ 1953 márciusában vezérének, a „Nagy Sztálin"-nak halálával - mint „sztálinizmus" megroggyant. Megyénk '56-os történései is ennek a folyamatnak egy láncszemét képezik és semmiképpen sem lehet kiragadni abból a történelmi környezetből, amelyben fogantatott. Mint ahogy minden lényeges döntés mindenkor Moszkvában született, az onnan jött önkritikaáradat hatására nálunk is leváltották a Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József moszkoviták (a háború után Moszkvából „hazarendeltek") „négyesfogatát". A szovjet világuralmi rendszer „erős bástyájának" kikiáltott hazánk is lazított a béklyón, így Nagy Imrét tette a kommunista vezetés miniszterelnökévé, aki a pártvezetésen belül már korábban is bírálta a néptől elszakadt pártirányítás egyes mozzanatait. Nem sokáig érezhettünk megkönnyebbülést, mert rövid időn belül „visszarendeződtek" a viszonyok. Már korábban is ébredeztek egyes, a Szovjetunió hadserege által megszállt országok. így 1953ban Berlinben a német polgárság, majd 1956 október közepén a lengyel munkásság Poznanban megmozdult. Mindkét helyen főleg a fiatalok voltak a kezdeményezők, de a gyengécske szerveződéseket a szovjet lánctalpas szörnyek és a helyi államvédelmi szervek könnyedén vérbe fojtották. Bár Lengyelországban - Hruscsov engedélyével - Gomulka „maga választhatta meg az útját a szocializmushoz", a gyakorlatban nem sokat számított, mert - hazánkat is beleértve - valamennyi „felszabadított", értelmezésünk szerint megszállt országban az elnyomás módszerei egyformák voltak, mivel azokat egy helyről, Moszkvából szervezték és irányították. Céljuk a Szovjetunió világhatalmi terveinek megvalósítása volt a „Világ proletárjai egyesüljetek!" jelszavával. Minden áron!!! 1956-ban feltámadt az elnyomott magyar nép is. Egyre merészebben és egyre határozottabban hangoztatták sérelmeiket az elnyomottak. Eleinte csak a párt meghurcolt tagjai szóltak, majd egyre több olyan írás is megjelent, - különösen az irodalmi újságokban - amelyek már bűnökről íródtak, az elnyomásról, a gyarmati sorba taszított szeretett hazáról. A felszabadult hangok messzire szálltak. Az október 18-21 között Lengyelországban lezajlott vértelen forradalom híre, Gomulka (akkor még nem köztudott, hogy engedélyezett) győzelme felrázta a magyar közvéleményt is. Rajk László és társai, a Rákosi által diktált koncepciós per által halálraítéltek és kivégzettek elkapart holttesteinek 7 év utáni újratemetése bizonyíték volt arra, hogy a kommunizmus vezéralakjairól bírálatot mondók nem ellenzékiek, hanem ellenségek, kiket minden eszközzel el kell tiporni. Likvidálni! - Majd, ha az érdekek mást követelnek, akkor jöhet a rehabilitáció, a kommunista szokás szerinti látványos dísztemetés, az ítéletben elhangzott „bűnök" semmissé nyilvánítása, az „osztályellenesség" leleplezése, és az új emberekkel minden megy tovább. Sajnos mindig akadtak olyan személyek, akik „vezérürünek" léptek elő és a pártfegyelem égisze alatt az „érdekkórászok" vonultak utánuk a kitaposott úton, a Moszkva-diktálta ütemben. Csakhogy ekkor már általános volt az elégedetlenség, ekkor már nem csak a párt és tagjai vették revízió alá az ideológiát és az eldurvult gyakorlatot, hanem a lakosság széles rétegei is, élükön a csalódott ifjúság, velük a munkásfiatalok és a mögéjük sorakozott tömegek. Az egyetemi ifjúság október 22én Győrött és Szegeden a lengyelekkel szolidaritást kifejező nyilatkozatokat fogadott el. Ennek jegyében a budapesti egyetemek ifjúsága másnapra találkozót szervezett a Petőfi-szobor és a lengyel származású Bem József magyar honvédtábornok szobrához. Végeláthatatlan sorokban vonult az ifjúság és lelkesedésük tízezreket vonzott a helyszínre. Ezeket nevezte Gerő - az újsütetű pártfőtitkár - rádión keresztül csőcseléknek. Becsmérlő kijelentései nagy lökést adtak a pártvezetéssel való országos szembeforduláshoz. Megyénk lakossága is éberen figyelte az eseményeket. A kommunista párt helyi nagyságai érezték, hogy változtatásra van szükség, a lakosságot a hitelét vesztett régi garnitúrával kézben tartani nem tudják. Mindent megtettek, hogy élén maradhassanak a változásoknak. Amikor még a központi bizottságuk is forradalomnak minősítette az október 23-án és az azt ^^^ vető napokban történteket, a feg^P veres harcot a szovjetekkel, akkor utasították a megyék vezetőit, hogy kezdeményezzenek gyakorlati lépéseket vidéken a párt irányító szerepének megtartása érdekében. Ezért a Hazafias Népfront Tolna Megyei Elnökségét kívánták kibővíteni olyan személyekkel, akik éppen a népfrontba bezúzott korábbi politikai pártoknak voltak hajdani vezetői. (Személyemet is felkérték, de bizalmam nem volt, így nem vállaltam.) Ezzel kívánták „kifogni a szelet a vitorlákból". Sikerrel bővítették a népfront elnökségét, ahol olyan határozat született, hogy amíg többpártrendszeren nem épül fel új közigazgatás, addig itt is szükség van Nemzeti Bizottságra. Ennek érdekében - ugyancsak a kommunisták szervezésében ^fe másnapra már sorra alakultak ü^^ ménként a Munkástanácsok és választott küldötteiket indították október 30-án a Nemzeti Bizottság alakulására, amelyen részt vett a párt megyei első titkára éppen úgy, mint a rendőrség, ügyészség és bíróság küldötte. Szügyi Elek megyei párttitkár az Isten áldását kérte a megalakult Nemzeti Bizottság munkájára. Mint a Szövetkezeti Munkástanács küldötte magam is részt vettem az alakuló ülésen, ahol ötödikként taggá választottak. A megválasztott száz Nemzeti Bizottsági tag (50 fő parasztképviselet, 20 munkás, 5 kisiparos, 5 ipari szövetkezet, 10 az ifjúság, 10 pedig az értelmiség képviseletében) elkötelezte magát a rend és nyugalom megőrzésére, átvette a vezető nélkül maradt város irányítását, majd ideiglenesen a megyei Nemzeti Bizottság részfeladatait is, ami a közellátást és a rendfenntartást illeti. Folytatás a következő számunkban.
