Szekszárdi Vasárnap 2000 (10. évfolyam, 1-44. szám)

2000-07-16 / 26. szám

6 • , SZEKSZÁRDI VASÁRNAP 2000. július 16. 6 Érdekli? Bemutatjuk! V A kiskertet művelő nyugdíjasok kiegyensúlyozottabbak... Kovács István, a Hipako Építőipari, Kereskedelmi és Szolgáltató Kft. ügyvezetője azt kérte, hogy dr. Bíró Imre, a megyei kórház ortopédiai osztályának nyugalmazott vezető főorvosával - aki változatlanul ma is dolgozik - beszélgessünk arról, milyen fontos, hagy az ember idős korában képes legyen megteremteni a nyugdíjas évek okos és szép eltöltésének feltételeit. - Itt, a munkahelyén, az Orvosszakértői bizottság dönt a leszázalékolásról. - Igen. Szekszárdon két bizottság van. Ez az első fokú. Elsősorban ide kerülnek a betegek, s itt véleményezzük a beteg állapotát, s hozzuk meg a döntést, hány százalékos a munkaképessége. Amenynyiben a beteg ezt nem fogadja el, akkor fellebbez a másodfokra. A másodfokú bizottság hetente egyszer, vagy kétszer száll ki ide, megvizsgálja a beteget, s megmondja, hogy egyetért-e velünk, vagy sem. A rend kedvéért elmondom, hogy van még lehetőségük további fellebbezésre a betegeknek, amit ők „harmadfoknak" neveznek, s ez az igazságügyi orvosszakértő. - Főorvos úr, egy nap hány órát, s egy héten hány napot dolgozik? - Minden munkanapon dolgozom, napi nyolc órában. - De miért? - Mert olyan alacsony a nyugdíjam, hogy abból lehetetlen normálisan megélni. Amennyiben megfelelő összeget kapnék - ezzel a legtöbb nyugdíj mellett dolgozó így van - eszembe nem jutna munkát" vállalni. Ráadásul ilyent, mint amit én végzek. Hiszen nap, mint nap megdöbbentő emberi sorsokkal szembesülünk, s olykor meglehetősen furcsán lépnek föl itt a betegek. - Miért nem nyitott magánrendelőt? - Ortopédián nincs lehetőség magánrendelésre. Ugyanis az sarlatánság, ha én megvizsgálom a beteget, megállapítom, mi a baja, ám nem tudom megoperálni, mert •nincs műtőm, nincsenek műszereim... ráadásul az én korosztályom a múlt rezsimben nem úgy indult el, hogy magánrendeljen, hogy pénzt kérjen és fogadjon el a betegtől... Talán ezért is hálát adok az Istennek, hogy 1990-ben el kellett jönnöm a kórházból. Ez még ma is fáj, s ma sem tudok elszakadni volt munkahelyemtől: - bár lenne rá más lehetőség -, ma is a kórházba járok be ebédelni, mint vendég. Mert megszoktam a főszakács kosztját, mert találkozom néhány régi munkatársammal. - De miért nem dolgozhatott harminc év munkaviszony után továbbra is a kórházban? piszén ott komoly érdemeket szerzett például több osztály megszervezésével is. - A dolog bonyolult, és nem akarok belemenni a részletekbe. Ezért csak egyetlen dolgot említek, ami lehet, hogy csak a felszín!? Az az ember, aki 25 éves korától 55-60 éves koráig ugyanazt végezte, az már nehezen áll át egy gyökeresen újra. Bejöttek a számítógépek, amelyeknek használatához tanfolyamot kellett volna elvégezni, de nem volt rá lehetőség; az egészségügybe bevezetett pontrendszer is zavaros volt. Vegyünk példának egy csipeszt, amit 560 műtéthez lehetett fölhasználni. Vajon egy adott műtétnél egy pont hányadát számolhattam volna el „csipeszben"? De kiszámoltuk a műtősnővel azt is, hogy egy adott műtéthez hány méter „madzag" kell, aminek az anyaga körülbelül 350 forint. De ha valamilyen okból több kellett? Jött a következő balhé, mármint a műtétre fordított idő. Ha én végeztem volna el háromezredikként, akkor az húsz perc, ha egy kezdő, akinek közben magyarázok is, akkor beletellett volna másfél órába. Míg az én műtéti időm 22 forintot ért, a kezdő kollegáé 150-et... Ezek után már nem hasonlítom össze a klinikákon és a közkórházakban végzett műtétek közötti különbségeket. - Hogyan telnének nyugdíjas napjai, ha nem lenne kénytelen dolgozni? - Fogalmam sincs. Bár ezen már sokat gondolkodtam. Családi házban élünk, tehát három hónapon át tudnék mit csinálni. Elrendezném az udvart, s azokat a „disznóságokat", amelyekre korábban nem jutott idő. És utána...? - Úgy gondolom, hogy sokan az anyagi kényszer mellett azért is vállalnak munkát, hogy megőrizzék szellemi frissességüket. - Bizonyára vannak ilyenek is. - Igaz, hogy csak elméletben beszélhet arról, hogy véleménye szerint hogyan lehet széppé, kiegyensúlyozottá tenni a nyugdíjas éveket? - Elnézést, de teszek egy kis kitérőt. A nyolcvanas években is ugyanazt tapasztaltam, mint ma. Megérkezik például Magyarországra - vagy máshova - a német autóbusz. Kik szállnak le róla? Idős német turisták. Egy alkalommal beszélgettem az idegenvezetővel és az utasokkal. Megkérdeztem, hogyan van az, hogy az idősek utazgatnak, holott a német nyugdíjasok, hogy nyugdíjukból simán kifizetik a rezsit, fönntartják a gépkocsit, s bőven jut a nagyobb kirándulásokra is. Megtehetik, hogy évente egyszer elmennek Görögországba, vagy Magyarországra, bárhova, s költekeznek, vásárolnak kedvükre. Ezt egy átlag magyar polgár, aki még javában dolgozik, nem engedheti meg magának. Ha nekem a nyugdíjamból kellene megélnem, valószínű a húsz-harminc kilométerre levő fürdőhelyre sem ruccanhatnék ki rendszeresen. - De én nem csak az orvosokra gondolok, hanem az esztergályosokra, az adminisztrátorokra és így tovább. - Azt tapasztalom, hogy akiknek van valamilyen hobbijuk, például egy kiskert, ahova kijárnak, jó levegőn vannak, mozognak, s közben megtermelik a főzeléknek valót, azok kiegyensúlyozottabbak mint azok, akik egy ötvenvalahány négyzetméteres hatodik emeleti panelskatulyában élnek, s harmincezer forintos rezsit fizetnek. - Ha házaspárról van szó, még úgy, ahogy meglehetnek. De aki egyedül van, képtelen boldogulni a csekélyke nyugdíjából. - Néha vásárolok a baromfiboltban csirkelábat a kutyámnak kilencven forintért kilóját. Elszorul a szívem, amikor a kis öregek maguknak vásárolják ugyanezt pörköltnek. Persze nem csak a nyugdíjasok élnek nyomorúságban. Mondjuk, van egy munkanélküli apa, egy kis keresetű anya és két gyerek, ugyancsak panellakásban élnek, s fizetik a jelentős rezsit. Milyen élet ez? Azért említettem ezt a példát, mert nem egyszer fordul elő, hogy a munkanélküli férj néhány betegsége okán bizottságunk elé áll. Megkérdezem, hogy dohányzik-e, hogy fogyaszt-e alkoholt? A válasz mindkettőre igen. A cigaretta kétszáz forint naponta, a két sör 160-170. Összesen 370 forint, amit szorozzunk meg harminccal. - Erre az illetők visszakérdeznek, hogy 20-25 ledolgozott év után ennyi sem jár nekik? Mindegy, hogyí cigi, vagy csokifúggőről van szó. " - Hát járni járna, bár káros az egészségére. De amíg az apa 11-12 ezer forintot költ élvezeti cikkekre, gyermekei éheznek. Ma Magyarországon több, mint százezer gyermek éhezik. Nagyon szomorú. - Nagyon lehangoló ez a beszélgetés. - Sajnos nagyon tárgyilagos. S hogy kerek legyen a kép, a politikáról, az elmúlt tíz évről, a közélet tisztaságáról és effélékről kellene szót váltanunk. - Igaza van, de ne felejtsük el Kovács István kérését sem, aki említette, hogy ön kórusban énekel. - Igen, a Pedagógus kórusban immár negyedik éve. A nagyobb lányom egyszer fölvetette, olyan gyöngén állnak a férfi szólamok, s javasolta, hogy csatlakozzak. Gon^^ doltam esténként van rá időm, kec^tyj vem is támadt, elmentem és maradtam, s azóta is együtt énekelek az egyik lányommal. -És a kisebb lánya is énekel? - Nem, bár kiváló hangja van. Ő egyébként a 2. számú Általános Iskolában tanít. - Ugye, jól tudom, boldog nagyapa. - Igen, Balázs unokám 14 éves, s igen örülünk, hogy fölvételt nyert a Garay János Gimnáziumba. Nagyon tehetséges, reál beállítottságú fiú, akivel boldogan töltök el órákat, napokat. - Sajnos, elérkeztünk az utolsó kérdéshez. - Tudom, hogy ebben a sorozatban nem fordult elő, hogy hasonló végzettségűek kövessék egymást. Ám mégis azt kérem, hogy ismét orvossal beszélgessen, akit dr. Fehér Istvánnak hívnak, ő egyben rendőr-őrnagy és kórboncnok. Bizonyára sok meglepő esetről tud majd beszámolni. V.Horváth Mária