Szekszárdi Vasárnap 1999 (9. évfolyam, 1-45. szám)

1999-09-12 / 31. szám

10 SZEKSZÁRDI 1999. szeptember 12. DEMOKRATIKUS FORDULAT Napló a kelet-európai változásokról - alulnézetből Elnézést kérek mindazoktól, akikről írtam és akikről nem. Én már mindenkinek megbocsátottam. 1989. február 6. hétfő Kertes házba költözésünkkor leginkább a pusztulás döbbentett meg. Új volt, a születés is, és örömmel töltött el, hogy a virágok nyílnak, a tyúkok tojást tojnak, s ezért nekem szinte semmit se kell tennem, de erre számítottam is; a pusztulásra nem. Hogy nem tudom megmenteni a növényeket a kórokozóktól és a téltől, hogy hullik a vakolat, lepereg a festék, hogy kihűl a lakás, mert tönkremegy az olajkályha, hogy a bádog tetőt nem bírom védőréteggel ellátni, mert nincs rá pénzem. És a legszörnyűbb az volt, hogy mindez egyszerre jelentkezett, egyszerre támadott - kivédhetetlenül. Kivédhetetlenül, mert szegények voltunk, mert tapasztalatlanok voltunk, mert napi 9-10 órát távol kellett lennem a munkám és az ingázás miatt, és azért, mert a gyerek állandóan bőgött, felemésztve minden megmaradt időnket és energiánkat. Szombat délután volt, 1987 őszén. Egész délelőtt az olajkályhát szereltem, sikertelenül. (Szeptemberben született a lányunk, és mikulásig nem volt normális fűtésünk.) Elaltattam Vikit, és én is ledőltem óvatosan, mert egy rossz mozdulat és vége a csendnek. Kellemes, napos október volt. Fizikailag is, szellemileg is hulla fáradtan kinéztem az ablakon, és már csak mosolyogni tudtam azon - hisz vidám alaptermészetű vagyok - hogy zabálják le a hernyók a cseresznyefa utolsó leveleit. A lakótelepi lakásban csak akkor történt valami, ha én csináltam. Újdonság úgy született, ha elmentem az Apisz-hoz, és vettem egy szexnaptárt a szobám falára. Pusztulás akkor következett be, ha megbotlottam egy kancsóval vagy egy cserép virággal. A kertes házban nélkülem is történnek a dolgok. Aki centrumnak tudta magát, nehezen szokik bele a „rész" szerepébe. Aki „kiemelkedőnek születik" nem ért a kiemelkedésért folytatandó küzdelemhez. És ha valami miatt el kell hagynia megszokott közegét - ahol ő a sztár - bizony nagyot zuhan. 1989. február 7. kedd Embervadászat. Gépfegyveres rendőrök állnak minden útelágazásban. A buszt is megállítják. Keresnek valakit. A valaki egy 29 éves iljú. Állítólag Fehérvárról szökött meg, előzetesből. Az éjszaka két társával betört a kölesdi ABC-be. A helyi rendőr a két másikat elkapta, ő ismét meglépett. Utoljára Paks környékén látták. A szituáció hasonlít arra, aminek a román határnál voltam tanúja. Akkoriban, '83-'84-ben, még nem volt ilyen „divat" a Magyarországra való átszökés, de évi 8-10 eset előfordult. A Fekete- és a Fehér-Körös összefolyásánál, Remeténél pótoltam néhány HP-t, ami a gátmagasításoknál elpusztult. És lépten-nyomon néphadseregünk távcsöves-fegyveres megfigyelőire bukkantam, akik szalmakazlak mögött hasalva, UAZ-okkal strázsálva, utak mentén igazoltatva teljesítettek szolgálatot. Rekkenő hőség volt, augusztus. Két férfi szökött át éjszaka, a kukoricásba, vagy a kiserdőbe. Körülvették, átfésülték a „gyanús" területet. Napokig keresték őket. Aztán híre ment, hogy az egyik visszaszökött, és a románok jól elverték. A másikat itt kell elkapni, és jól elvemi. Sok kiskatona miatta nem mehetett szabadságra! Nem is beszélve az anyagiakról! A felvonultatott technikáról, kocsikról, kutyákról, helikopterekről! Egy nap aztán nem találkoztunk az út menti járőrrel. És a szalmakazal mögött se hasalt a soros távcsöves baka. Itt csípték el, vagy odaát azt a frány dezertőrt? Sose tudtuk meg. Neki mindegy volt. A parancs - humánusan - így szólt „élve kell elfogni!" 1989. február 8. szerda Újsághirdetést adtam fel, így ismertem meg b. nejemet. Természet- és művészetkedvelő, humort értő és művelő társat kerestem. Erzsi is akkoriban hirdetett, szintén az Express-ben; mindketten Pesten dolgoztunk. Én nem olvastam az övét, ő olvasta az enyémet. Én 5 választ kaptam, ő 75-öt. Én mindet megtartottam, ő mindet elégette. (Jók ezek az Én-es mondatok. Rám jellemzők.) Erzsire, a nyugati márkájú gépkocsival rendelkező 50 éves nősembertől („szabadidő hasznos eltöltése") az ifjú titánig, minden korosztály pályázott. Találkozni aztán egyikkel sem akart, mert megismerte a nagy Én-t. Egy randa randira azért elment még előttem, de az egy másik hirdetés volt... (Én se szűzen érkeztem a házasságba.) A nekem válaszoló lányok közül kettő tűnt még érdekes egyéniségnek. Az egyik egy somogyi kis faluban tanított, és tojásfestéssel foglalkozott (gereblyés-motívum). Rendes volt, melles és szellemes, igazi asszonynak való, de az arca viselte egy középfülgyulladás utáni plasztikai műtétsorozat nyomait. A másik, egy fővárosi hajadon, „metamorfózis-képeket" festett. (Ezt a képzőművészeti kategóriát szerénységem ötölte ki.) Képeihez késztermékeket is felhasznált, felragasztva fára vagy vászonra. Mondjuk elindult egy kis ovális tükörből, és nyolc-tíz, szorosan egymás mellé illesztett kerekded rajz után kialakult egy arc. Egyedi, szépen megkomponált művei voltak. Főállásban az egyik klinikán dolgozott, mint vizeletvizsgáló. Már felkészült a férjhez menésre. Megmutatta a pohár- és étkészleteit, amiket majd „el fog vinni". És - ahogy éreztem - ugyanezt várta a jövendőbelijétől is. Hogy vigye el őt. Vigye el az autóján a lakásába, és tartsa el, hogy ő otthon nyugodtan festegethessen, kötögethessen és takaríthasson. Megírtam mindkét lánynak a „nemet". Nem volt könnyű. A tanítónő intelligensen válszolt, és visszakérte a fényképét. A festő azt hiszem, haragudott. Sokak előtt eltitkoltuk Erzsivel, hogy így hirdetés útján - ismerkedtünk meg. Nálunk ez szégyen. Aki közvetlen környezetében nem talál párra, az selejt. Aki máshogy nem kel el, az szokott, végső kétségbeesésében hirdetni. Az igazi love story az, ha egy sötét, zajos discoban zúgnak egymásba az ifjak. r 1989. február 9. csütörtök Négy dolgot utálok: a hideget, a tehetetlenséget, a kötelezettségeket és "a nagy csomagokkal utazást. Mégis mindegyikkel újra és újra szemtí^P kerülök, és ki kell bírnom, el kell viselnem, végig kell csinálnom. Most pl. a telet. A begyújtást és kihamuzást. Az idei tél enyhe. November elején volt a csúcshideg -20°C-okkal. Azóta szinte egyformák a napok, ± 5°C körüliek, ködös, hó nélküli, nyomasztó idő. A New York-i nagy áramszünet idején... (N.Y.i. Érdekes, hogy nálunk ez a városrövidítés most kezd bejönni. Szekszárd pl. Szd. Keroac már a negyvenes években LA-ként emlegeti Los Angelest. Csak ennyi lenne a lemaradásunk? Mikor nyugaton voltam, a lemaradást nem is a műszaki dolgokban éreztem, hanem az emberek fejében. Kunszentmártonban kirúgtak egy szalagavatóról, mert nem volt öltönyöm, csak bőrzakóm, Amsterdamban udvariasan kiszolgáltak abban az előkelőnek mondható sörözőben is, ahova egy szakadt katonadzsekiben ültem be.) Tehát a nagy New York-i áramszünet idején Szolnokon is volt egy áramszünet. Épp életeik első nőjét kísértem haza. Lehettem vagy 17-1^^ éves - mint mindent, ezt is későn kezdtem -, a lány kb. 16. Sárga miniszoknyában volt, a szoknya csücskére piros cérnával Svejket hímezte. Markolásztam Svejket, gyakoroltam a smacit egy padon, valahol a Domus mögött, amikor a Várkonyi téri 18 emeletesben, szintről-szintre kialudtak a fények. Aztán az alacsonyabb házakban is, aztán az utcákon is. Micsoda romantika! A lány jóval szakavatottabb volt nálam, de nem kezdeményező. Legalábbis ilyen hevültségi szinten nem. - Hányan voltak előttem? - kérdeztem. - Ketten - súgta. (Most már tudom: mind ezt mondja. A kezdő azért, hogy ne nézd amatőrnek, aki meg - finoman szólva - több f...t fogott, mint ajtókilincset, az azért, hogy ne hidd kurvának.) Ott csücsültünk a csillagok alatt. Egyikünk csodálatosan érezte magát. Wessely Aki e napló könyv alakban való megjelentetését támogatná, az erre szánt összeget szíveskedjék a Kézjegy klub 11746108-20006572 számú számlájára befizetni!