Szekszárdi Vasárnap 1999 (9. évfolyam, 1-45. szám)

1999-03-21 / 11. szám

10 >> SZEKSZÁRDI VASARNAP 1999. március 07. 16 Tímár László alkotásai mellé FÉNNYEL - KÉPEZ - Ő Játsszunk a címbéli fogalommal: arról van szó, hogy valaki a fénnyel képet alkot, fényképez. A valaki, vagyis O nem más esetünkben, mint TÍMÁR LÁSZLÓ. Képez: alakít, formál. Mindezt a fény segítségével teszi. A fény közvetítette világot kamrába zárja, másként fogalmazva kamerába sűríti. Pontosan tudja, hogy a fényben másként viselkedik minden tárgy, élőlény. Ezt figyeli ő, Tímár László nem csupán a közvetlen lakóhelyi környezetében, de utazásai, kirándulásai során is. A vizuális úton szerzett élményeit, egyéni értelmezésében a látás nyelvével közvetíti. Művészi gondolkodásában ez a vizuális észlelés lett a mérce. Amit a természet és az ember maradandót alkotva hagy az időben, azt dokumentálja, arra a jelenségre, tárgyra hívja fel a figyelmünket: íme ez érték. így lesz ő maga is értékteremtő, mentő. Ez akár ars poeticaként is öszszegezhető lehetne, ha magát művészi életformával, stílussal jegyezte, kötelezte volna el. Csakhogy Tímár László nem ilyen egyéniség. Ha megfelelő fogalmat keresünk jelzőjeként, akkor leginkább a műkedvelő a megfelelő. Ilyennek vallja magát. Már gyermekkorában a fényképezőgépet választotta játszótársául. Felnőtté válásával változtak a fotós témák is. Legszívesebben a természetben meglelhető szépségek, tájak és az ember formálta tárgyak, épületek látványát továbbítja. Nem fekete-fehér, hanem színes fényképeken. Teszi ezt azzal az indoklással, hogy színeseket álmodik. A fény és árnyék formai játékára helyez különös, egyéni látásmódjának megfelelő hangsúlyt. Legutóbbi bemutatójának helyszíne Szekszárdon az Illyés Gyula Megyei Könyvtár Porta Galériája volt. Több országos fotókiállítás után jutott ide, a lakóhelyi közönség elé. A Magyar Művelődési Intézet által rendezett vándorkiállítás a budapesti megnyitó után eljutott Tamásiba és Szekszárdra is. A Magyar Nők Világszövetsége „Gyermek a családban" című fotópályázaton harmadik díjat kapott. Ezek a felvételek is híven tükrözik gondolkodását. Az említett könyvtári kamara-kiállítás képei közül a szekszárdi borvidékhez tartozó Görögszó dűlőben fényképezett présházak sorozat hívja fel a figyelmet. Az építészeti emlékeket őrző öreg házak motívumain megvillanó fényeket ejti rabul Tímár László. Ez a kifejezés különbözteti vizuális nyelvezetét a hétköznapitól. Természetesen nem ilyen egyszerű a művészi fotó születése. Az alkotó kivárja a pillanatot, ami számára a legmegfelelőbb. Amikor az árnyékok képezte foltok a testeken, a vetületeiken nyomot hagyva változnak az idő másodperceivel. Tímár László fotóin nyomon követhető a kompozíció^ törekvésből fakadó mondanivaló. A képkivágás megválasztása önmagában üzenet. Erre példa az a felvétele, ahol egy keresztforma nyíláson láttatja Krisztus torzóját. Ha csupán ezt a felvételt elemezzük, elsőként jön a gondolat, hogy milyennek látjuk mi nézők Krisztust. A magunk keresztbezárt világából tekintjük az „emberfiának" sorsát. Tímár László közvetítésével. Életlen, fátyolos a képi háttér, amelyben élesen rajzolódik egy „emberi sors" a megfeszített Jézusé... Ki ő számunkra, példa-e? Hasonló kérdések fogalmazódnak a nézőben, aki továbbgondolja e fényképet. Hely és idő nem teszi lehetővé, hogy Tímár László fotóiról hosszabban elmélkedjünk. Keressük az alkalmat, hogy fegyelemmel kísérhessük alkotói tevékenységét, melyet külön is Meglesett Krisztus lehet választani közéleti szerepvállalásától. Fontos számára, hogy Tolna megye kulturális életében a nemzeti sajátosságok, helyi viszonylatában több megbecsülést kapjanak. ^^ Ennek érdekében „fénnyel-képező"! ^^ Decsi Kiss János Fotók: Tímár László • Ódon derű 23. Garay keserű humora Van olyan humor is, amelynek olvastán-hallatán inkább könnye csordul az embernek. Jókai Mórt valósággal megrendítette, hogy 1854. március 19-én a Nemzeti Múzeumban hangversenyt rendeztek Garay János árváinak felsegélésére. Egy hét múlva a Vasárnapi Újságban jelent meg Magyar költők sorsa című írása, amelyben az irodalom szomorú véget ért munkásairól emlékezett. „Garay maga volt a költői szüzesség, az erények dalnoka, tiszta nemes lélek, aki egyszer is beszélt vele, lehetetlen volt, hogy meg ne szeresse. O nem ártott soha senkinek, szeretett mindenkit, békíteni tudott háborgó ellenfeleket, s olyan jó, kedves férj volt otthon, olyan gyöngéd atya gyermekei között. /.../ A múlt év tavaszán találkoztam az utcán egy tapogatózva haladó férfival, kit egy kis gyermek vezetett. Merően, homályosan tekintő szemein meglátszott, hogy ő nem lát engem. De én megismertem őt. Garay volt. Megszólítám. Szavamról megismert. Mosolygott, kezemet megszorítá, üdvözölt. E mosolyban, e kéz hideg szorításában, e hang lehelletében már benne volt a halál. Kérdezém tőle: hogy van? Rekedt, sípoló hangon válaszolt: még tavaly csak egy krajcárt értem, már most érek két krajcárt. És nevetett hozzá, hogy a könny kicsordult a szemeiből e szomorú nevetésre. Ezt a tréfát azután sokszor elmondta még, midőn egészsége felől tudakozódtam: hol két, hol három krajcárra becsülte magát.,, Garay és családjának szegénysége, nélkülözése szinte legendás volt a maga korában, olyannyira, hogy 1849 végén az aradi várban raboskodó honvédtisztek szűkös ellátmányukból összegyűjtöttek és elküldtek neki december 28-án 61 forint két krajcárt. Ez is jelkép, de Garay Jókainak nem erre, hanem közelgő halálára utalt: a halott szemét hogy fel ne nyíljék - egy-egy krajcárral szokták lefogni. Ez két krajcár, s ehhez jön a harmadik, ha tesznek még egyet a szájába is, hogy a túlvilág révésze is megkapja a hajóbért. Ez volt a költő keserű humora... Lanius Excubitor Egy présház árnyékai