Szekszárdi Vasárnap 1998 (8. évfolyam, 1-27. szám)

1998-04-05 / 6. szám

13 1998. ÁPRILIS 19. SZEKSZÁRDI Egy „virágkarneváli" győzelemről Ez is csak egy mérkőzés volt a sok közül, mondhatná a gond nélkül szemlélődő fociszurkoló. Persze igaz is. Valóban egy volt, csak éppen nem akármikor, nem akármilyen alkalommal. Ugyanis 1976-ban a debreceni „Loki" otthonában, a híres „Nagyerdei Stadion"-ban , zsúfolt tribünök előtt, több mint tízezer, győzelemre és gólokra éhes szurkoló szeme láttára, a virágkarnevál egy délutáni műsoraként zajlott le ez a mérkőzés. |>r. Frcppán Miklóssal, a ?ekszárdi Dózsa volt kiválóságával beszélgetünk erről. Hogy miért erről? Egyszerűen azért, mert ez mindenkor példa marad az utódok számára. Nincs ugyanis lefutott mérkőzés! Nincs biztos győzelem! Amíg ezt a csodás játékot gömbölyű labdával és nem kockával fogják játszani, addig a három esély mindig ott fészkel a „pakliban"... Csendes, bölcs mosollyal meséli Miklós, hogy Jerabek Jenő volt akkor a csapat edzője, aki kiváló védőjátékos volt pályafutása során. Nem véletlen tehát, hogy erre a mérkőzésre csak kiváló védekező taktikával, kemény, lelkes játékkal és amolyan gyors, „sunyi" megugrások •

isználásával lehetett pályára íi. A DVSC varatlan húzással a balszélré Babájt állította, aki az akkori magyar atlétaválogatott 4x100 méteres futóváltójának tagja volt. Szerethetett focizni, de annyira azért nem tudott... futni viszont nemcsak szeretett, de fergetegesen tudott az „istenadta"... Szegény kis Glavatity Marinunk volt a jobbhátvédünk. Hát ez a Babáj az első percektől kezdve hosszú szöktetéseket kapott... ezek rendre átszálltak a mi Marinunk feje felett... Babáj pedig kaján vigyorral balra kikanyarodott a futópályára és mint a villám csapott le Marin háta mögött a mindig elért labdákra... Igen nagy baj is származhatott volna ezekből, de szerencsénkre a mi villámgyors Korner Jancsink mindannyiszor „lekeresztezte" a szélvész szélsőt... csak ezért nem lett baj a „meglepetésből". Az I. félidő közepe táján kellett pályára lépnem - meséli tovább Miklós - azzal, hogy „öszszekapni, összefogni a csapatot, pontosan adogatni, levegőhöz jutni, Marint pedig 7-8 méterrel hátrább állítani..." Ezzel aztán megszűnt a már-már tréfás „futópályán elfüstölés és kikerülés". Helyébe lépett a veszettül rohanó Babáj és Glavatity szembetalálkozásainak sora, melyekből azonban már rendre a mi kis kemény hátvédünk került ki győztesen. A mégis igen sok kapu elé ívelés pedig rendszerint a magas termetű Cserneczky Laci fejéről pattant vissza 20-30 méterre... ... és akkor ott volt még a csontkemény, villámgyors Korner Jancsink, az erőtől duzzadó és szintén „nem kimondottan nyuszi természetű" Vágó Gyuszink, meg a jól helyezkedő és passzoló,, kemény Lubastyik Pistánk... És ezelőtt a védelem előtt játszott a Tóth-Somodi-Laki fedezetsor, hogy megszűrje a középpályán a támadásokat és a megszerzett labdákkal előrelopakodjon, ahogy lehet... A percek teltek és a Loki csak-csak nem tudott gólt szerezni... Kezdődött a. türelmetlen hazai füttyögetés... Ez pedig mindjobban csiklandozta a csapatot... „Úristen! Itt még pontot is lehet szerezni" cikcakkozott agyunkban az ébredő gondolat... Majd, amikor a „füttyögetés" már koncertbe csapott át, akkor valóban izmosodni kezdett a csapat lelkében az „akár nyerni is lehet..." gondolat... Már most ahogy az ilyenkor lenni szokott - egy váratlan védelmi hibából, hirtelen kapkodás keletkezett a debreceni kapu előtt... és Meszlényi bekotorta a labdát! Vezettünk 1-0-ra! Egyszerre „ráérzett" a csapat, hogy a „karneváli győzelem" már egyáltalán nem biztos a Debrecennek. Az utolsó negyedóra pedig már amolyan „ha a fene fenét eszik is" hangulatban zajlott! Ekkor már hatalmas felszabadító rúgásaink is csak füttykoncertet kaptak. (Ez persze igen jól esett mindenkinek, mivel ugye a káröröm dupla öröm.) A befejező sípszóra egy kupacba borult a gárda... Ki könynyezett, ki üvöltött a boldogságtól. Akkorákat csaptunk egymás fejére, hogy ma ettől a köldökünkön kacsintanánk kifelé... Az öltözőben valóban karneváli volt a hangulat... (mármint a szekszárdiban...) A debreceniben pedig a döbbenet síri csendje honolt... Még annyit. Az elkeseredett hazai szurkolók közül egy-kétszázan szép tisztára, fényesre köpdösték jobb sorsra érdemes buszunkat. Ezt már akkor jókedvűen meg is köszöntük, mert ugye „egy ilyen szemtelen győztesnek ennyi legalább kijár..." Elindulás előtt százak szorongatták buszunkat. Ekkor Lipovszky Jóska hatalmas termetével, két péklapátnyi karjával-kczével hirtelen kilökte a busz ajtaját. Ettől mint szélviharban a kilibbenő függöny ugrott szét a tömeg, majd az ajtót betöltötte a mi óriás Lipónk. A gyors fellépés megtette hatását - a tömeg szétrebbent. Ekkor Lipó hátralépett, az ajtót bevágta, a motor felbődült, a duda felordított és buszunk lassan elindult a szétnyíló tömeg között. Debrecentől kb. 30 kilométerre egy csárdánál megálltunk „tankolni". Ez testre-lélekre pezsdítően hatott. Csapatunk mámorban úszott. Zengett a nóta! Ment az ugratás! „Marin mesélj, hogy nézett ki Babáj háta...?" Szóval boldogságban fürdött egy autóbusznyi „mindenki egyért, egy mindenkiért" kis csapat, melynek hazai meccseire elég gyakran 4000 néző is kíváncsi volt... „Gyanúsan bepárásodott" szemmel nézzük egymást dr. Freppán Miklóssal... jó volt, boldogság volt elmesélni - de leírni is... Jó egészséget, boldog életet kíván ennek -a közben óhatatlanul öregedő - csupaszív csapatnak e sorok írója, -az utódoknak pedig hasonló felejthetetlen élményeket! SZENTGYÖRGYI KÁLMÁN Dicsőség Dániában Erre vágyik a szekszárdi V. Sz. Általános Iskola focicsapata Enyedi Attila tanár úrral együtt. Reményük nem hiábavaló. 1994-ben voltak először az lkast nevű városban, aliol korosztályonként 15-20 focicsapat mérkőzött egymással. Akkor ezüst kupát hoztak haza. A szülők áldozatvállalásának és a támogatóknak köszönhetően két éve újra meglátogathatták a sík vidéket. Aranycsapatként tértek haza. Máig sem felejtik a fogadtatást. A dánok 1997-re is visszavárták a fiúkat, de hát nem volt meg az anyagi feltétel. Az idén abban bíznak, hogy nem hiába edzenek hetente háromszor „hivatalosan", „műkedvelőként" gyakorlatilag mindennap; nem hiába gyűjtögetik a forintokat. Schmidt Krisztián és Mátyás Roland kapusok is'újfent vállalnák a harminchat órás utat, alvást a busz padlóján, a sok rántott halas ebédet. Szívesen úszkálnának a szuperuszodában, ahol trambulin és hatalmas, kanyargós csúszda is van. Naná, hogy nem is olyan sok az az 1980 kilométer, ha megint ellátogatnának Legoland-be. Persze a foci a legfontosabb. Jó lenne ez év júniusában is kicselezni a magas dánokat, akik talán még most is csodálkoznak a kicsi magyarok technikáján. Kél éve a szekszárdiak képviselték Magyarországot. Ezen a nyáron is övék lehelne ez a megtisztelő „feladat". Hiszik, hogy nemcsak az iskolájuknak, a csapatnak, a szülőknek fontos, hogy öregbíthessék szűkebb pátriánk hírnevét is. Remélik lesznek, akik segítenek, hogy álmuk valóra váljon.