Szekszárdi Vasárnap 1998 (8. évfolyam, 1-27. szám)

1998-04-05 / 6. szám

5 1998. ÁPRILIS 19. SZEKSZÁRDI Életének 70. évében, a múlt péntekről szombatra virradó éjszaka elhunyt Ordas Iván író, újságíró. Lapunk büszkén tudhatta őt munkatársának: irodalmi igény" jegyzetei amíg erős lélekkel viselt betegsége el nem hatalmasodott rajta rendszeresen megjelentek a Szekszárdi Vasárnapban. Egyik tavalyi, mondhatni a saját sorsát megjövendölő írásának újraközlésével tisztelgünk einléke előtt. dával. A hosszú nevű betegség négy latin tagját sokáig tanultam. Most egyiket se írom le, vannak más orvos ismerőseim, az ilyesmi pedig közüggyé csak olykor átváltandó magánügy. - Ez micsoda? kérdeztem mindig kedves, segítőkész doktornőmet. - Azt nem tudom! - kaptam a meglepő választ. - Remélhetem, hogy gyógyítani se tudja? Remélheti! A betegséghez is vannak kapcsolódó frázisok. „Egész jól nézel ki!" (Tehát nem olyan pocsékul, mint tegnapelőtt!) „Nem híztál te egy kicsit?" A sokat éhezett Magyarországon a kövérség még mindig az egészség jele. Ami soknevű betegségemet illeti, eleinte puszta regisztrálásának lényére szorítkoztam és éltem úgy, mint korábban, vagyis eléggé szertelenül és önemésztően. 'Kezelésem időnkénti vérvételből és vérinfúzióból állt. Jól meggondolva, az állam irdatlan mennyiségű és értékű vért nyomott belém. Az viszont egyre gyanúsabb lett, hogy orvosaimat a már említett obligát „Hogy van?"nál alaposabban egyáltalán nem érdekeltem. Nem vagyok tolako. V alamikor volt asztaltársaságunk. Cseppet se rossz. A mise utáni korsó sörre, világot megváltani, betérő parasztpolgárokat juttatta eszembe ez az idejétmúlt társadalmi érintkezési forma. Ok kihaltak, mi úton vagyunk a nyomukban. Alig-alig jövünk már öszsze és akkor is többnyire minek? Az idő múlásával egyre kevesebb újat tud mondani az ember a másiknak, bár ezt igyekszik álcázni. Közös üldögéléseinket mégsem csak „az emlékszel, amikor" kezdetű szócséplések jellemezték. Utolsó főszerkesztőnk - a kölcsönösségjegyében - utált bennünket kellően, mert teljesen pártszerűtlen beszélgetéseinkben több volt az ideológiai tartalom, mint az előzetes tematikára szervezett, töiinény unalmú taggyűléseken. ' Valamelyik délután például két nagyhírű főorvossal és egy nyugdíjas evangélikus lelkésszel azt vitattuk, hogy bármilyen formában szabad-e tudatni a reménytelenül távozóban lévővel, hogy már nincs sok ideje hátra. Felkészítést is mondhatunk. Én félek az emberektől, talán féltem is őket önmaguktól, az elhallgatás mellett szavaztam. Amiről nem beszélünk, az ugyebár nincs is... A nyugalmukat szerető főorvosok szintén. Az ilyen téren nagy tapasztalatú, rendszeres kórházlátogató pap állt a túlsó oldalon. Közvetlenül az Örök Üdvösség mellett. Azóta gyarapodtam tapasztalatok dolgában, aminek közlésével egyáltalán nem vezet semmilyen hivalkodás. Lassan négy évvel ezelőtt megbetegedtem. Ez ritkaság volt, hosszú évtizedeim nem szolgáltak összesen több, mint két pélGyógyíthatatlanul... Csakugyan nem tudok többet, mint szinten tartani! Ha jól meggondoljuk, ez cseppet sem volt vigasztaló. Meglehetős nyegleséggel próbáltam elütni a lényegét. - Ismételgesse 15-20 évig doktornő, és egy szavam se lesz maga ellen. Mégis, hány évre számíthatok? - Nem vagyok jós, de ilyen jó fizikummal hatra biztosan! Ennek ma már túl vagyunk a felén. A betegség fogalmával szinte automatikusan társítjuk a gyógyulásét, pedig nem okvetlenül, végeredményükben pedig egyáltalán nem tartoznak össze. A rideg „meghal" idegenek, vagy legalábbis távolabbiak osztályrésze. A közelebbi az „elment", a családtag „itthagyott bennünket" vagy „sajnos, nincs már köztünk". Ennek van egy kis hamis felhangja, a sajnálat nem egészen szívből fakadó. Doktornőm egyébként pontosan válaszolt egy konkrét kérdésre. Lehet, hogy jobb véleménnyel volt rólam, mint én saját magamról. Azon a bizonyos korábbi beszélgetésen egyébként nem vett részt. Ei, rleinte tüneteim se voltak, ami ugyebár minden „rendes" betegség velejárója. Amit annak véltem, azt is az öregedés számlájára írtam. Végtére is 60 fölött az ember nerp lehet olyan mozgékony, mint a huszadik születésnapja után. Ez vezetett meglátogatásához, ritka orvosi útjaim egyikéhez. dóan önbeszámoló fajta, de egy kis kíváncsiskodás jól esett volna. Sejthető volt, hogy különösebben nem is érdeklem őket. Legfeljebb az, hogy mennyire és meddig bírom még. Sajátos vérszegénységem, mert erről volt szó, időnként fáradtsági rohamokban jelentkezett. Nem akármilyen fokon, mert eleinte 100 métert 50 perc alatt tudtam megtenni, pedig kövéren is szapora léptű voltam. Folytatódott a járás-bizonytalansággal, melyet egyébként megjósoltak. Hatalmasakat ütöttem a loldön és mert az ilyen nyomok egyáltalán nem múlnak el, maholnap nem merek rövid ujjú inget hordani. Pillanatnyilag a combtörésnél tartok, bensőséges ismereteket szerezve a fájdalomról, amiről valamikor azt hittem, hogy sokkal jobban tűröm, bírom, viselem. A járás elég mindennapi ténykedés, amikor az ember félni kezd tőle vagy legalábbis gondolni rá, akkor az elszámolás és leszámolás küszöbére jut. A számonkérés, leltár több, mint kellemetlen és párhuzamosan nevetséges is. A meaculpázás ízléstelen és épp annyira felesleges, mintha valaki bűnei miatt igyekezne fejét a falba verni. Pedig a mózesi erkölcs szerint az embernek épp elég oka lehetne rá. A visszafordíthatatlanság gyalázatos érzés. Soha többé nem lehet valamit másként csinálni. Ki mindenki ellen vétett az ember évtizedek során és hol fizetett rosszal a jóért? Vallásosan fogalmazva, vétkeket megbánni könnyű és akár őszintén is lehet, de helyre hozni sehogy. Az én egyházam nem ismeri a gyónás megkönnyülését. A Krisztus-rajongó görögkeletiek ebben kegyetlenek. Elég olvasni Dosztojevszkij: A nagy inkvizítorát és nyomban rádöbben az ember. Azoknak, akiknek - persze ritkán -jól esett vallanom, azok már egy szálig halottak. Néhány év leforgása alatt én lettem kortársaim között a második legöregebb. Tallózott köztünk a halál. A gyógyíthatatlanság nehezen emészthető terhét a magány fokozza. Korábban sűrűn hangoztatott véleményemmel szemben, az ember társas lény. Elsősorban nemzedékenként. A fiatalabbakkal éppúgy nem tudunk mit kezdeni, mint ők I mivelünk. Ritka beteglátogatóim szinte kivétel nélkül korombeliek. Sorstársak, akik még érdeklődnek az ember, vagy az iránt, hogy ' meddig húzza. A gyógyíthatatlansággal kapcsolatban a félelemről óhatatlanul szót kell ejteni. A bevezetőben említett beszélgetés során vitéz zs.-g. H. Konrád is szóba került. Kazalnyi kitüntetése mellett az arannyal hímzett rohamutász jelvényt én említettem, melyet 13 jugoszláv kiserőd sk. felrobbantásáért kapott, amiről higgyük el, hogy nem akármilyen teljesítmény. Amikor már polgári körülmények közt találkoztunk (az egyik szolnoki édességboltban mért töltött savanyú cukrot), megkérdeztem: - Főhadnagy uram! Te sose féltél a haláltól? - A ténytől nem, méghozzá azt hiszem, nem elégséges intelligencia híján. Az élet nevű betegség végéhez mindenki eljut. Persze nem mindegy hogyan, mennyi szenvedés árán. Ettől egyébként féltem. Hétszer sebesültem, de szerencsémre mindannyiszor könnyebben, amin egy szívbéli káromkodás átsegített. Az egyik orvos társunk ugyancsak pompásan kitüntetett főtisztet emlegetett. Hisztérikus rohammal felért, ahogyan a műtőasztalra feküdt... - Megmondani vagy sem? M< Iáig sem tudtam eldönteni, hogy doktornőm jót tett-e velem. A férfiak szeretnek pózolni, immár módom lesz rá. Az érkező halál előjeleinek regisztrálása így se szórakoztató... ORDAS IVÁN