Szekszárdi Vasárnap 1998 (8. évfolyam, 1-27. szám)

1998-01-25 / 1. szám

6 , SZEKSZÁRDI VAIARNAP 1998. JANUÁR 25. Ezelőtt 55 évvel következett be az a nemzeti katasztrófa a Don-kanyarnál, mely ma, több mint fél évszázad elteltével is foglalkoztatja nemcsak a történészeket, hanem mindazokat, akik érdeklődnek múltunk iránt. A Szekszárdon élő Szentgyörgyi Kálmán - egykori frontharcos, II. világháborús veterán - egy novellában örökítette meg mindazokat a szenvedéseket, melyek - következményeikben is - több mint százezer magyar katona halálát okozták. Ötvenöt esztendő takaija immáron 1943 januárját. A második magyar hadsereg Don melletti állásaira ekkor zúdult a II. világháború egyik legnagyobb, legkeményebb támadása. A 30 fokos hideg, az ebben is otthonosan mozgó, hazáját védő, későbbi győztes ellenfél mindenben felülmúlta a legnagyobb történelmi tévedés mintegy 200 ezres magyar hadseregét. Emlékezés - tisztességgel ven, kiknek érdemes a felsőbb akaratokat „lefordítani"... Ezekből a soknál is több kellett... A vasútállomásokon megnőtt a forgalom. Nem kellett a sasbehívóval jegyet váltani. Az utolsó hazai, jóízű pörköltre néhány pohár borocskát kortyintó bevonulónak „gáláns gesztus" volt ez az ingyenutazás... Az Édesanyák, a Mamák ott maradtak a kiskapukban, kék kötényükkel felbugyogó könnyeiket törülgetve, sopánkodva, szipogva... „Visszagyüssz-e, drága fiam?" - rebegték alig hallhatóan... „Szegény apád is így ment el az első háborúba, oszt sose gyütt vissza..." Ezeknek az Édesanyáknak már sok lett volna a vasútállomás nyilvánossága. Ők megszokták, hogy minden' tennivalót egyedül, maguknak kell megcsinálni. Otthon a tak. „Le kéne ülni...ott egy kis ház!" Elérték. Letelepedtek az enyhén napos oldalon. Csak úgy a földre, a fal tövének háttal támaszkodva. Kevés volt a beszéd, hisz az is gyöngíti az embert. Egyszer csak egy fejkendős néni ballagott ki, nagy férficsizmában. Kezében pár szem sült krumpli. Mindegyiknek adott egyet. Még a melegsége is fizikai jót adott... hozzá még a mama szomorúan lenyelt mosolya... pötyögött is mellé valamit az ő nyelvén. Nem baj, hogy nem értették, mert maga a mozdulat és a kis mosoly történelmi, bibliai volt... Akadt is, ki eszükbe jusson róla... Lajos agyában a kis újfalusi ház villant, kapujában egy fejkendős nénivel... „Hej Édesanyám, hazajutoke még...?" - rebbent a leheletnyi sóhaj ezer és megannyi kilométeren túl... Aztán megtörtént a nagy visszaAzóta a történelem tovább lapozott... A 150 ezer magyar halott megkapta már a végtisztesség jelképeit. írásom szereplője szülőfalum hősi halottja lett. Sorsán keresztül 55 év után is jussanak eszünkbe ŐK. Zárjuk szívünkbe emléküket... tisztességgel... * Röpködtek a „sasbehívók" azokban az időkben. Tetszett, nem tetszett... Menni kellett! A kérdés parancs volt! A legkeményebb! És ment a kis falusi tanító, hogy legyen bőven szakaszparancsnok, akik tudnak az emberek nyelvén beszélni, azon a kis 200 méteres vonalon, ahová a Sors keze állítja őket. Ebből is sok kellett. És mentek a faluvégi kis ablakos, alacsony plafonú szobák, tömött szalmazsákos ágyikóinak kőkemény derekú lakói, hogy legyen bőbaromfiudvarban, a veteményesben, a harmadosban vagy napszámban. Lajos is ilyen világból, a faluvégi, vert falú kis házikók sorából keveredett a búcsúzkodók közé... Kiknek mindegyikét kikísérte egy kis kedves Valaki, aki majd a szenvedések elviselésében, meg a hazajutásban imájával segíti. „írjál ám! Vigyázz magadra!" hangzottak a „fontos" tanácsok, miközben a vonat lassan kipöfögött az állomásról. Integetés, potyogó vagy lenyelt könnyek... Vajon lesz-e és ha igen, milyen lesz - a visszatérés. A robogó vonatban hol az egyik, hol a másik zendített rá egy-egy nótára. Odakünn aztán teltek-múltak a hetek-hónapok. Hej, de keserves volt még az előremenés is a Donig... hát még a kínokkal, keservekkel „kikövezett" visszavonulás... Egyszer négyen voltak járőrben. A hidegre nincs hazai érzékeltetőnk. AZ VOLT! A kéz mindenre odaragadt. Nagyon fáradtak volvonulás is... rengeteg veszteséggel és gyötrelemmel... „Aki ezt túléli, az már haza is jut..." - járta a bizakodó mondás. Lajos átélte. Többször is beteg lett, de kemény szervezete tartotta magát. Csak az a fogság.... csak az ne jött volna... A gyengén fűtött barakkok... „a jutisnemis-nevemicsoda" étkezések.... a jóllakás sanyargató óhaja... a fáradtság derék- és lélekszaggató betelepülése a test még megmaradt izmaiba... a tisztaság utáni hiábavaló vágyakozás mindennapi küzdelme... a „durvaság" kegyetlen, lélekromboló jelenléte... a napi apró, állandó „igazságtalanságok" emésztése, nyomorult, üres gyomorral... ha álmodtál egy pompás étellel, ébredés után korgó, fájó gyomrod, beleid kibékítése a „fenetudjamilyen" levessel... és még sorolhatnám... de minek? Hisz, aki átélte, ennyitől már bőven újra érzi .kínjait, aki pedig a „hadiszállítás nehézségeivel" küzdött a kávéházas pesti világban, annak meg napokig I is hiába sorolnám ezt a „mivagyte?"... „csakegydarabsenki!" - életet... Aztán mégis elmúltak az évek, megannyi szenvedéssel vegyülve és NEM IGAZ! - elérkezett a NAGY NAP, amikor még néhány hasonló „szerencsefiával" hazaindulhattak... A határ után megtörtént a nagy fertőtlenítése testnek és léleknek. Aztán továbbrobogott velük a vonat a Dunántúl felé. Lajost a láz kegyetlenül gyötörte. Sebesülése is csak „gyógyulgatott"... Éjszakánként nem jött álom a szemére. Csak az új falusi ház, meg annak a kiskapuja járt az eszében... cserepes ajkai mindig csak inni kívántakKeserves állapotban, de me«t megérte, hogy szülőfaluja álloi^P sán leszállhatott. Megcsókolta és reszkető kézzel megsimogatta az öreg gesztenyefát. „Istenem! Milyen délceg legényként indultam innét és milyen súlyosan beteg aggastyánként érkeztem" - villant át agyán a szomorú felismerés... „Mindegy hogyan - de itthon vagyok!" - hasított bele lelkébe a boldog érzés... gyomrába meg a kegyetlen, lappangó, kínzó, ismeretlen ellenség... Aztán elindult az újfalu felé. Minden lépés gyötrelem volt. „Ez a Nagyék háza... ez a Lampekéké... itt meg a Böröczék laktak..." Aztán ismét szünet... lázas, fájdalmas lüktetés... de folyton szólt a belső hang „menni kelL.lépkedni kell" ... hol van hát az a kiskapu?... Istenem... hát persze, hogy megismerem... his^k csináltam... kétszer is ráütötten^W ujjamra a kis szekercémmel... ott a ház... igen... az.... lihegte suttogva... muskátli az ablakban... szegény anyám... öntözgetted, gondoztad... Aztán elérte cammogva a kiskaput. Nem volt az bezárva, mert az Édesanya mindig várta az Ő Nagy Vendégét!... „Istenem! Hazaimádkozom, ha addig élek is!..." - szokta mondogatni a szomszédasszonyoknak... És belépett a Nagy Vendég a maga gyártotta kiskapun, mely engedelmesen becsukódott mögötte... „visszahúzta a biciklirugó" gondolta révetegen Lajos... Aztán még lépegetett néhány métert, majd a konyhaajtó szél lebbentette függönyébe kapaszkodva elvágódott... ...és egyetlen hörgő sóhajtással tisztelgett a Mindenható mennyei kapujában... Szentgyörgyi Kálmán