Szekszárdi Vasárnap 1997 (7. évfolyam, 1-22. szám)

1997-10-05 / 17. szám

4 , SZEKSZÁRDI VASARNAP 1997. OKTÓBER 19. Párizs, Bezons - Bartinával Párizsba szeptember végén nemcsak az ősz, hanem a szekszárdi Bartina néptáncegyüttes is „beszökött", s nem is csendben, hanem hangosan, zenével és természetesen tánccal. Pontosabban nem is beszökött, hanem egy szíves invitálásnak tett eleget, fellépésével is megünnepelve a bezonsi Tournijaire néptáncegyüttes fennállásának 20. évfordulóját. - Utoljára hivatalos úton 20 évvel ezelőtt jártunk Szekszárd franciaországi testvérvárosában - tudtuk meg Matókné Kapási Júliától, a Bartina művészeti vezetőjétől. Akkor éppen a partnerkapcsolat 10. évfordulóját ünnepeltük, s abban a csapatban jómagam is táncoltam. Most pedig mint vezető láthattam ismét viszont Bezons városát. Persze átutazóban az elmúlt húsz évben is megfordultunk errefelé, de többnapos turné két évtized eltelével most volt először. Menettánc Bezonsban A Bartina az első napon Párizzsal ismerkedett, a csapat tagjai mindenhová eljuthattak, mindent megtekinthettek Eiffel-torony, Louvre, Sacré-Coeur, Szajnapart -, amit csak érdemes. Másnap már kezdődött a „munka", azaz a fellépésssorozat. - Egymás után hat általános iskolában léptünk fel húsz-húsz perc erejéig. Ezt követően a helyi idősek otthonába látogattunk, illetve mutattuk be a műsorunkat, majd este a Tournijaire együttes díszvacsoráján ugyancsak táncoltunk. Szóval, egy pillanatig sem unatkoztunk. Másnap, pénteken egy szociális intézmény avatásán, majd az esti órákban a bezonsi művelődési házban léptünk a színpadra. Itt kétórás műsort produkáltunk, a lelkes közönség állva tapsolt és bravózott. Szombaton a rendkívül érdekes, bezonsi kirakodóvásárt, pontosabban a bolhapiacot néztük meg. Ezen a napon mindenki úgy 50 frankért, tehát nem nagy összegért A Bartina a Louvre-ban vásárolhatott magának egy kis placcot az utcán, s ott egy asztalra kipakolhatta és árulhatta megunt holmiját, könyvét, lemezeit, ruháját, használati tárgyait. Talán ezt a megoldást nálunk, Szekszárdon is érdemes lenne időnként bevezetni, ha más nem, majd a Bartina vállalja a kezdeményező szerepet... ^^ A bezonsi vendéglátókról Matókné Kapási Júlia felsőfokban nyilatkozik: igazi magyaros vendégszeretet övezte a szekszárdiakat, a különbség csak az volt a hazai viszonyokhoz képest, hogy Párizsban nem disznótoros, hanem a tengeri étkek óriási választéka várta a Bartinát. S ha valakinek nem tartozott a kedvencei közé a rák vagy a kagyló, még mindig választhatta például a világon mindenütt ínyencfalatnak számító lazacot... Öt évvel ezelőtti, 1992. október 4-én megjelent lapszámunk 3. oldalán az a Mészöly Miklós író nyilatkozott a Szekszárdi Vasárnapnak, aki a mostani Szüreti Fesztivál idején is ellátogatott városunkba. „- Végezetül, most, hogy itt a városunkban az első lépéseket váró pallókat lefektették a partok között, milyennek látja Szekszárdot Európából nézve? - Nagy a változás. Sok új épület van, felduzzadt a lakosság, de Szekszárdnak az az oldott arculata, amely minden másság iránt nyitott, nem változott, mert sosem volt elzárkózásra épülő város, inkább közös vállalkozás. A lokálpatriotizmus nem egy réteg, rassz vagy hitvilág kiváltsága, s ez szép. Maga a hely egy pici urbs, mindenféle nép lakja, a maga csoportokon belüli feszültségeivel, örömeivel. Jól elaborálni, feldolgozni nehezebb ügyeket, "az élet velejárója. Számomra sokat jelent az innen kapott útravaló. A gimnázium. Ez a város jó iskolát adott." • • Ot éve írtuk A 12. oldalon, a sportrovatban A kínai szindróma felcímmel az olvasható, hogy Wang miként hagyta cserben a húsosokat. Az 5. oldalon - tüke - a Gemencről ír. „A mai Gemenc harminchatezer holdon terül el és bizony a szekszárdiak sokáig nem láthatták, vagy csak egy kis részét. Az ötvenes-hatvanas években még nagyon sok kerékpáros kiránduló, főleg diák kereste fel az erdőt. Ki egészen a Dunáig, egészen a vadászházig, a fehér keresztig. Fürödtünk a nagy Dunán, a Forgó tóban, amelyben csodálatos volt a víz, igaz, csónakból ugráltunk be, mert a part vadregényes, fás, bokros volt. Aztán lezárták a területet, beszökni sem mertünk. Őrizték rendesen. Hogy ma kié az erdő, ki mehet oda szabadon, bármikor, természetesen a szabályokat betartva, kultúrember módjára, hát ezt nem tudom. De jó lenne megnézni annak is, aki még nem látta, meg annak is, akinek már csak halványuló emlékei vannak. " A 9. oldalon Svábbálok a hatalom ellenében címmel jelent meg interjú Klézli Jánossal, a Szekszárdi Német Nemzetiségi Egyesület alapító, vezetőségi tagjával, aki munkája elismeréseként Aranyplakettet kapott. „Ha jól emlékszem, 1970-ben kialakult egy német nemzetiségi baráti kör. Ebbe én a feleségem révén cseppentem bele. Ő kakasdi sváb lány. Szerencsére nem telepítettek ki, azon kevesek közé tartozom, akik megúszták ezt az embertelen akciót. Persze, a svábságunkat, a német anyanyelvet, nemzetiségi mivoltunkat akkoriban nem volt illő hangsúlyozni, de a hetvenes évekre már annyit normalizálódott a helyzet, hogy kis baráti közösségekben össze lehetett jönni, ősi énekeket énekelni, sramlizenére táncolni." „A múlt héten még bízva bízta. Húsipari SE pingpongozói, h meghatározó, de felettébb szeszélyes csapattársuk, a kínai vendégmunkás Wang Xuxia önkényes magánútjait megszakítva a csapat sorsa szempontjából fontos rangadómérkőzésekre megérkezik. De helyette egy levél érkezett, melyben a következő áll: apja betegsége miatt azonnal haza kell utaznia, így legközelebb majd januárban toppan magyar földre. A szerződésszegő kínai nagy bajba hozta a csapatot, nélküle a 4-6. helyek egyikének megszerzése majdhogynem erőn felüli feladat. Sáth Gyulának fő a feje, hogyan tovább?" Mint tudjuk, nemrég új pingpongedző érkezett Szekszárdra. Sáth Sándornak hívják, aki a fent említett Sáth Gyula édesapja...