Szekszárdi Vasárnap 1997 (7. évfolyam, 1-22. szám)

1997-09-07 / 15. szám

12 , SZEKSZÁRDI VASARNAP 1997. SZEPTEMBER 7. 12 Évtizedes „világjárás" után (S)atya mester visszatért Tolnába Csak a „névre" adott a szponzor Ez aztán a váratlan fordulat!... Az illetékesek már készülődtek a szekszárdi női asztalitenisz nekrológjának megfogalmazásához, úton-útféle n azt lehetett csak hallani, hogy a minőségi pingpongnak befellegzel t Tolna megye székhelyen, s aztan egy mesés fordulat, ami ma már a legkevésbé sem mese, hanem realitás. Magyarország egyik megyei kötődésű neves trénere egyszer csak megérkezik Orosházáról és a maga bölcsességével, lakonikus rövidséggel annyit mond: „Itt két héten belül beindul a munka, itt a bajnokság rajtjára NB l-es csapat lesz." Noha Sáth Sándort, a magyar pingpong örökérvényű atyamesterét, a tolnai sikerkovácsot - jómagam megtapasztaltam már ezt az elmúlt évtizedekben a vele való együttműködés során - mindig mindenkor illik komolyan venni, de mégis!... Hogy előnb az újrainduláshoz szükséges százezreket, majd az ő feltételezel céljainak eléréséhez milliókat fölhajt?!.. Egy olyan városban, ahol a sportág minőségi megmentése kérdésében a közömbösség a köbre emelkedett, ahol olyan vélemények vadhajtásai kezdtek el burjánzani Sáth mestert kellőképpen irritálva, hogy „minek, kinek ide, ezt a sportág amikor nincs befogadó közeg, nincs táptaiaj... Nos, itt momentán egy árva petákot is szerezni pingpongra, az már a kör négyszögesítéséhez hasonló nehézségű lecke. Noha eddigi munkálkodásai során kétségtelenül megvillantott menedzseri erényeket Sáth Sándor, de ezzel együtt sem adtam neki erre több esélyt, mint a lovassport kedvelői annak a bizonyos trójai falónak Epsomban. Mert ő elsősorban edző-nevelő (Állami-díjas, Európa-bajnok, BEK-ezüstérmes, no és Pro Urbe Tolna) talán valakinek eszébe jut, hogy a megyei alapítású Sipos Márton nívódíjra is érdemesült, mert a teljesítmény, maga az ember számít, nem az, hogy kit mikor, miben bántott meg akarva-akaratlanul az útját keresztezni szándékozók közül), aki rálelhet egy új Bátorfira és avatott kézzel csiszolgatva, akinek személye hazai és külföldi sztárokat vonzhat, aki újra képes betanítani egy olyan adogatási, aminek fogadása egy kínainak is gondot okozhat -, de a tények fejbiccentő elismerésén túlmenően megérinthet, felvillanyozhat ez újabb szponzorokat a sportfinanciális értelemben behatárolt Szekszárdon?! Persze, ha maga Satya mester minden ízében, zsigerében az átlagostól merőben eltérő, külön kategória a hazai pingpongban, akkor... talán. A lehetetlenség lehangoló víziója kezd elillanni, de... Ezzel a névvel, a múlttal, ajelennel (Orosházán a második számú Európa Kupában a legjobb négyig vitte az ottani csapatot), azért mégsem hiábavaló kopogtatni, felemelni a telefont. Ezzel a névvel... Élek a gyanúperrel, sokkal inkább ő, a több mindenre garanciát jelentő egyén, személyiség, a gentleman, az elnyűhetetlen harcos kapott támogatást, mint maga a sportág. Sejthetően nem diákolimpia-szinten. Az unalmasan ásítozó sportcsarnokbeli pingpongszárny napok óta újra élettel teli. - Abban egy percig sem volt kétségem, hogy nem engedem eltüntetni a sportágat Szekszárdon a süllyesztőben. Azt persze nem tudhattam, hogy milyen szintről indulhatunk, folytathatjuk a munkát. A 24. órában voltunk, minden perc számított. Már arról jöttek a hírek, hogy a Szekszárd nem indul az NB I/A csoportjában, a kiesett csapatok már dörzsölgették a tenyerüket, hogy a Szekszárd bedobta a törülközőt, jön a szövetségi mentőöv és így tovább... - Korai volt az ebben reménykedők öröme. - Igen. Leendő főszponzorunk, akiknek, illetve aminek a neve az ő határozott kérésére még nem publikuss, biztosított engem az NB Ies szereplés anyagi hátteréről. No és arról is, hogy a régiekkel és a hozzám ígérkező újakkal újra működjék az utánpótlás. Amiért nem lehetek eléggé hálás a bennem bízóknak, akiknek a neve ennélfogva nem maradhat inkognitóban. Pályafutásom során nem egyszer, nem kétszer kényszerültem arra, hogy pénzt szerezzek, de ilyenre még nem volt példa, hogy az első fillértől az utolsóig kilincseljek. - Ön éppen tíz évvel ezelőtti, tolnai száműzetése után magyar éledzőhöz méltó módon kézzel fogható sikereket ért el Miskolcon, ahol a női asztalitenisz egy évtizeddel ezelőtt olyannyira végveszélybe került, mint most a szekszárdi. Orosházán pedig, ahol mindenekelőtt egy nemzetközi nívón teljesíteni képes csapat összehozását várták öntől - és szállította is a sikereket - valósággal mennybe ment. Mégis, miért vállalta a biztosból a tulajdonképpen ahhoz képest bizonytalanba való visszatérést? - Egy nagyon fontos érzelmi momentum. Az, hogy a fiam Gyula - addig, amíg én innét több száz kilométeres távolságra dolgoztam - megalapozott, felfuttatott - szinte a semmiből - egy felnőtt- és utánpótlásszinten sokra hivatott, s már az elmúlt években komoly eredményeket produkáló szakosztályt. Az ő munkája, az itteni több szinten is bekövetkezett negatív változások hatására valóban veszélybe került. Ezt nem hagyhattam, ennyivel mindenképpen tartozom neki, akit a sors megfosztott attól, hogy a munkát folytassa, annak gyümölcsét élvezze. - Milyen névvel szerepel majd a szekszárdi csapat? Milyen változások várhatóak? - Az év elején bejegyzett új Szekszárd Sportklub színeiben szereplünk, ahová a súlyemelők is tartoznak. Az NB I/A csoportjára mindenképpen szeretnék egy valóban ütőképes csapatot létrehozni. így előrehaladott tárgyalást folytatok Wirth Gabival, a korábbi kétszeres Európa-bajnokkal, aki Orosházán is a játékosom volt, úgy tűnik marad az én tanítványomnak számító Simon Nóra, új szerzemény Lovas Petra ifista és játékos edzőként számítok Pata Erikára. Természetesen összeállítok egy második csapatot is, az itteniekre építve, amelyben alapembernek számít majd Fekete, Pilisi, Gajdosi. Miközben a tucatnyi visszatérő, avagy újonnan érkező gyerekkel, köztük több tehetséggel foglalkozunk oly módon, hogy a szép számú idősebb garnitúrából megtaláljuk az éppen nekik megfelelő edzőpartnert is. Nos, ehhez a munkához kell nekem egy igazi szakmai partner, egy megbízható, általam kért dolgozó és dolgoztató edzőtárs, akit remélhetőleg a Szekszárdban már szereplő, korábbi tolnai tanítványomban, Pata Erikában meg is találok. Száznyolcvan, hovatovább háromszázhatvan fokos fordulat szekszárdi asztalitenisz-ügyben. Vajon egy-egy ilyen-olyan esemény kapcsán az amúgy pingpong okán üresen ásítozó széksorok ezután többé-kevésbé foglaltak lesznek, megszűnik a pingpongközöny? - morfondírozok maga^ ban, majd kellő tapintattal kéra^ be „csomagolom" a kételyt. - Mint megannyi más sportág, az asztalitenisz sem a szó klasszikus értelmében közönségvonzó. El kell tudni adni a sportágat. Éppen azokon keresztül, akik a szakosztályban sportolnak, mert egy-egy gyereknek legkevesebb négy közvetlen, vagy közvetett hozzátartozója van, s ott van az a sok gyerek, aki diáksport szintjén űzi, szereti ezt a sportágat. E tekintetben is vannak elképzeléseim, de momentán most az újraindulásnál mégsem ezzel a témával kell kezdenem a munkát. Nem félek a szekszárdiak úgymond lehangoló közönyétől. Volt, nem is olyan régen egy magyar-angol válogatott Szuper Liga-mérkőzés, sportági viszonylatban eléggé tekintélyes n^B zőszámmal. No és Orosházán sem nagyon tudták, mi fán terem a pingpong, aztán egy-két év elteltével országosan a legtöbb nézőt vonzó klub- és válogatottszintű események egész sorát rendeztük. Beszélgetésünk időpontjában már csaknem egy órája vége van a hivatalos edzésnek, de a picik még mindig a teremben eszelőznek az örökzöld asztalok körül. Nem nagyon sietnek haza. Igaz, a mester is mindig, mindenkinek ráér, ha a pingpongról van szó. 1987 július: pártállamilag megtámogatott puccsal - a párt a megyében és Tolnán is legyőzte az államot - Sáth Sándor elűzetik a nevével fémjelzett, nemzetközi kiválóságok egész sorát produkáló, világszerte megsüvegelt pingpongműhelyből. 1997 augusztus: a mester országos „pingpongkozmikus keringése" véget ér. Újra hazai földet ér... - bégyé -