Szekszárdi Vasárnap 1997 (7. évfolyam, 1-22. szám)

1997-09-07 / 15. szám

, SZEKSZÁRDI VASARNAP 1997. SZEPTEMBER 7. 258 Ady Endre rr­Őrizem a szemed Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet. Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet, Világok pusztulásán Ősi vad, kit rettenet Üz, érkeztem meg hozzád S várok riadtan veled. Nem tudom, miért, meddig Maradok meg még neked, De a kezedet fogom S őrizem a szemedet. 50 év befektetése Közös volt a sorsunk" Manapság amikor minden har­madik házasság válással végződik, mindannyiunk szíve megmelege­dik amikor arról hallunk, valakik megünnepelték az 50. házassági évfordulójukat. Felnézünk rájuk, talán kicsit iri­gyeljük is őket, leginkább viszont a titkot szeretnénk megtudni, mi az ami két embert összetart fél évszá­zadig békességben, szeretetben, boldogságban. Horváth Sándor és Fehér Vilma Szekszárdon kötöttek házasságot 1947. augusztus 18-án. Három gyermek, hat unoka, két déduno­ka, testvérek, barátok köszöntöt­ték őket az 50. házassági évfordu­lón. - Kedves Vilma néni, Sándor bá­csi! Mindenekelőtt szívből gratulá­lok. Ennek az újságnak a hasábjain éppen öt évvel ezelőtt kitűnő kollé­gám Tamási János tollából olvas­hattuk Sándor bácsi háborús visz­szaemlékezéseit. Ma örömünnepre emlékezünk... - Most már öröm, amikor emlé­kezünk. Bennünket igenis a szo­morúság hozott össze. Két kislány­nyal maradtam egyedül, a férjem meghalt Oroszországban Pinszk­ben. A kisebbik lányom születésé­re kapott szabadságot, s amikor visszament nemsokára egy ütkö­zetben elesett - kezdi visszaemlé­kezéseit Vilma néni. - Milyen fordulója a sorsnak, hogy a tragikus múlt ugyanakkor a jövőt is elhozta. Erre szokták mon­dani, hogy minden ember élete egy regény. Az Önök találkozása egy iga­zán lírai regénybe illő történet. - Egy alakulatban szolgáltam Vilma férjével, már régebbről is­mertem, közös iskolánk a Garay Gimnázium révén. Amikor ideha­zajárt a kislánya születésekor meg­látogatta a szüleimet és hozott tő­lük csomagot. Még jóformán ki sem bontottam, amikor kaptuk a hírt, hogy Pinszkben két halottunk van, akik közül az egyik ő volt. Ak­kor megfogadtam, ha engem a jóis­ten hazasegít, megkeresem a fele­ségét. így is történt. - A hazatérés nem volt felhőtlen... - Arad megyében érte aknaszi­lánk a lábamat, s hosszú tortúra után, combközépen amputált láb­bal tértem haza. Éltem, s teljesítet­tem az ígéretemet, felkerestem Vilmát, aki elvesztette férjét, két kislánya édesapját. Akkor éreztük, ma már ötven év távlatából valljuk, hogy bennünket a tragédia, a szo­morúság hozott össze. Egy fiatal özvegy, két gyerekkel és egy fiatal férfi rokkantan, ez volt a mi hábo­rús „hozományunk". - A régi albumot nézegetve azért nem volt nehéz egymásba szeretni. Vilma néni légiesen karcsú a két szü­lés után is, a Sanyi bácsi igazán na­gyon jóképű fiatalember ezeken a képeken... - Engem az kapott meg nagyon, hogy Ő mennyit dolgozott, hogy milyen tisztán, szépen nevelte a két gyermeket, minden támogatás nélkül. Ez volt, ahiitől vonzóvá vált számomra. Jómagam nem nagy családban, de meleg szeretet­ben nevelkedtem, s már fiatalon is fontosnak tartottam ezt az érzést. Az biztos, hogy Sándor nagyon csinos, jóképű fiatalember volt ­mondja Vilma néni. - A legfonto­sabb mégis az volt, hogy elfogadta, szerette a lányaimat, s mindezek miatt másfél év után olyan szoros kötelék alakult ki közöttünk, hogy összeházasodtunk. Szerettünk volna egy közös gyereket, s legna­gyobb boldogságunkra a két lány után fiunk született. - Három gyermek az ötvenes évek­ben, nem lehetett könnyű... - Több munkahely után végül mindketten a Műszergyárból mentünk nyugdíjba. Mindketten szerettünk dolgozni, szerettük a közösséget, a kollégáinkat. A hétköznapi problémákon át­segített bennünket a munka, az egymásba vetett hitünk. Soha nem követelőztünk, elégedetlenked­tünk egymás felé, úgy éreztük tar­tozunk egymásnak, s igyekeztünk türelemmel, alkalmazkodással minden problémát megoldani. So­sem vártunk el egymástól megva­lósíthatatlan dolgokat. A gyerekek pedig nagyon jó partnerek voltak ebben a megértésben, minden ta­nácsunkat el és megfogadták. - Kedves Vilma néni, Sanyi bácsi! Végig beszélgettünk egy délutáni amiből az olvasók - sajnos - csak morzsákatfognak viszontlátni, s eb­ben a visszaemlékezésben egyszer sem esett szó a lángoló szerelemről. Annál több a szeretetről, megbecsü­lésről, a másikra való odafigyelésről, a másik elfogadásáról, a közösen nevelt gyerekek unokák imádatá­ról... - A maradandó értékekről. Mi legalábbis így gondoljuk. S szá­munkra az a legnagyobb boldog­ság most 50 év után, hogy a gyere­kek a mi egymáshoz való viszo­nyunkat tekintik példának, s eze­ket az értékeket továbbviszik a sa­ját családjukba. Ezek a pénzben nem mérhető értékek a legjobb „befektetések", mert szeretetet, tiszteletet kamatoznak. - Megköszönve a beszélgetést, még sok boldog, békés évet kívánok Önöknek, jó egészségben, hogy min­den „befektetésük kamatát" élvez­hessék. SAS ERZSÉBET

Next

/
Thumbnails
Contents