Szekszárdi Vasárnap 1997 (7. évfolyam, 1-22. szám)

1997-06-20 / 12. szám

1997. JÚNIUS 20. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 5 sék meg a blokádot. Az emberek hogy szüntessék meg a blokádot. Az emberek egy tapodtat sem mozdultak őrhelyeikről. Azt mondták, csak akkor nyitják meg az utakat, ha valóban megkapták a pénzüket. Magyari József arról tájékoztatta lapunkat, hogy a felszámolás alatt lévő cégnek segítenek megkeresni azt a bankot, amelyik ad hitelt a dolgozók bérére. A jövőt illetően óvatosan nyilatkozott, mondván, hogy két-három hónapba telik a cég áttekintése, s közben megpróbálnak megfelelő piacot szerezni, hogy munkát biztosítsanak az embereknek. Hogy hánynak, azt ma még nem tudni. Jogszerű volt? ^P^lokád első napján az SZH Rt. őrző-védői - nyilván utasításra - el akarták távolítani a dolgozókat a barikádokról. Igaz, sem botrány, sem verekedés nem volt, ám mint az utakat őrzők közül többen elmondták - megalázta őket a „bakancsosok" stílusa. Később a vezérkar kihívta a rendőrséget. A rend őrei figyelmeztették az őrzővédőket, hogy ne lépjék túl a hatáskörüket, s maradjanak a kijelölt helyeiken. A szekszárdi rendőrkapitányság közrendvédelmi osztályvezetője, Váradi István alezredes a helyzettel kapcsolatban úgy nyilatkozott: álláspontjuk az, hogy az emberek jogszerűen vannak az ipari úton és á^^em területének más részein. Mint mondta, mindennek precízen utánanéztek. Arról van szó, hogy az SZH Rt-nek tíz százalékban tulajdonosai a dolgozók is, ugyanis ilyen arányban részvényesek. Mivel magánútról és magánterületről van szó, jogszerűen tartózkodnak az említett területen. Egyébként a gyülekezési törvény is csak a közterületekről rendelkezik, a magánterületekről nem. A blokád első két napján többször próbáltam információt kérni az SZH Rt. vezetőitől. Az első számú azt üzente, hogy nem nyilatkozik, a többiek ugyan fölvették a telefont - az üzembe tilos idegeneknek belépni -, de röviden közölték, hogy nem mondanak semmit. Úgyhogy a „hallgattassék meg mindkét fél" elv a húsiparnál ismét nem érvényesülhetett. Kár! Nem jut cipőre, de tejre sem A blokád első éjszakájának egy részét magam is a húsipari magánút környékén töltöttem. Az emberekből dőltek az elkeseredés szavai, s valamennyiüket az indulat fűtötte. Elmondták, hogy nincs egy huncut vasuk sem, hogy lóvá tették őket megint. Hangsúlyozták - amit Csereklei Sándor „egyszerű munkásként" fogalmazott meg, hogy „odafönt" senki nem törődik velük, csak ígéreteket kapnak, segítséget nem. Pedig ők telekiabálták az országot a lehetetlen és kilátástalan helyzetükkel... és mégsem. Hozzátette, hogy nem ez az egyetlen cég az országban, ahol a dolgozókat idáig süllyesztették. „De a többiek vagy tűrnek, vagy félnek és nem mernek semmit tenni önmagukért." - Fáradtak vagyunk, de kitartunk. Mert ki kell tartanunk! mondta egy idősebb hölgy, aki lányával és hatesztendős unokájával őrizte az utat. Antika két focizás között azt mondta: - Várjuk a pénzünket! - A legtöbben vidékiek vagyunk. Kis falukból járunk - vagy jártunk? - be Szekszárdra dolgozni. Ha kirúgnak bennünket, otthon el sem tudunk helyezkedni - szólt Fritz Anna, s hozzátette, hogy esélytelenek. - Amikor minket állásidőre küldtek, állásokat hirdettek a Népújságban. Úgy tudjuk, hogy negyven embert már föl is vettek. Hát ez mi? - kérdezte egy „plédpalástos" fiatalember, majd így folytatta sokak egyetértésére. - Úgy látjuk, hogy így akarták a szakszervezetet lehetetlenné tenni. Törvénytelenségekkel és embertelenségek sorával. A dolgozók pénteken fölvették a fizetésüket. Dávid Ibolya vehetett cipőt fiának a szombati ballagásra, többen ennivalóért siettek, hogy végre krumpli helyett más is kerüljön az asztalra. Fritz Anna befizethette az iskolában a napközi diját. De azért ez közel sem happy end. V. H. M. Egy bíró, aki nem ítélkezik Tápai Zsoltot sokan ismerik a városban, hiszen a 34 éves budapesti születésű fiatalember négyéves kora óta Szekszárdon cseperedett, tanult, s főiskolai évek után ide tért haza dolgozni. Februártól a Szekszárdi Hegyközség hegybírója. - Hétköznapi történet az enyém - kezdi beszélgetésünket Zsolt. Diplomaszerzés után 1987-ben hazajöttem Kecskemétről, kerestem a helyem. Dolgoztam termelőszövetkezetben, földhivatalban, rövid ideig a vállalkozói életet is megkóstoltam. Azután tanítani kezdtem a Kolping Iskolában. Kertészetet oktattam, gyakorlatot vezettem és nagyon-nagyon sokat foglalkoztam a gyerekek ügyes-bajos dolgaival, „kamaszlelkükkel". Szerettem ezt a munkát, úgy éreztem, valami igazán hasznosat művelhetek ott. Aztán mégis eljöttem, nem fontos ma már, hogy miért. Éppen munkanélküli voltam, amikor adódott ez a pályázati lehetőség a szakmában. Belevágtam, pedig őszintén szólva nem nagyon bíztam a sikerben, hiszen tudtam, a másik két pályázó nálam sokkal tapasztaltabb, elismert szakember. Ők később különböző okok miatt visszaléptek, nekem meg bizalmat szavaztak. így kezdődött. - A hegybíró „ül magas hivatalában" és...? - formáigatom következő kérdésemet, de már pereg is a válasz. - Ördögöt. A hegybíró alkalmazott, úgy is mondhatnám, „egyszemélyes hivatal" a hegyközségi tagok szolgálatára. Legalábbis egyelőre. De hát tudjuk, Szekszárdon az 1700-as évekre visszanyúló hagyományai vannak a hegyközségeknek, sőt hegyközségnek, mert hiszen több is volt belőlük. Van olyan, amelyiknek szerencsére megmaradt a teljes iratanyaga. Érdemes beleolvasni, böngészgetni, sokat lehet tanulni belőle. Ma persze más még a hegyközség, sok adminisztratív munkánk van. De azért lehet egyéni színt is belevinni ebbe a tevékenységbe, mert a hegybíró a maga szakosodott ismereteivel, kapcsolatrendszerével alakíthatja a hegyközség arculatát. Én a napi teendőkön túl a választmány tagjainak ötleteire támaszkodom, hiszen igazából most tanulom még ezt a munkát. - És az irodai, hivatali munka mellett borászkodik is? - teszem föl végül a magától adódó kérdést. - Egy jó ültetvény kialakítása komoly beruházás. Nekem sajnos még nem volt annyi tőkém, hogy saját birtokot teremtsek magamnak, de a szőlőmunkákkal, borászkodással természetesen napi kapcsolatban vagyok. Szeretek a szőlőben dolgozni, hiányozna is a gyakorlati munka, és hát enélkül hiteltelennek érezném a „hivatalt", a gazdák ügyes-bajos dolgaival való foglalkozást. így mégis csak belülről látom és a saját bőrömön is érzem a szőlősgazdák, bortermelők problémáit, és remélhetőleg a magam eszközeivel tudom szolgálni az érdeküket. Udud