Szekszárdi Vasárnap 1997 (7. évfolyam, 1-22. szám)

1997-06-20 / 12. szám

6 , SZEKSZÁRDI MSARIAP 1997. JÚNIUS 20. Érdekli? Bemutatjuk! ,A fa beszélget az emberrel - Hogy beszélő viszonyban vagyok-e a fával? - kérdezett vissza Theisz Lőrinc György (érdekes módon igen sokan Gyurinak, Gyuri bácsinak szólítják az asztalos mestert) arra a kérdésre, amit legutóbbi számunkban Szabadi Mihály koreográfus címzett hozzá. A mester elmondta, hogy a fa, a maga nyelvén beszélget az emberrel. „Ha a kezembe veszek egy tölgyfát, „elmondja" nekem, hogy hegyen vagy folyó mellett, vagy éppen Szlovéniában termett-e. Más a keménysége, más a struktúrája, más a tapintása." * - Azt azonban hozzáteszem, hogy a beszéd lehet verbális, lehet jelbeszéd, testbeszéd... Szabadi Mihály a testbeszéd atya-mestere... A fánál csak jelbesszédről lehet szó. A közelmúltban, talán egy hónapja énekeltünk a madrigálkórussal Németországban, s kivittek bennünket egy tó partjára. Ott láttam néhány fenyőtönköt. Megnéztem, hogy mit mesélnek? Megtudtam, hogy a fák századunkkal közel egy idősek voltak, mert 96 évgyűrűt számoltam meg a tönkökön. Nekem elmesélték, hogy harminc* és negyvenéves koruk között elég mostoha volt az időjárás. Kevés volt a csapadék. Éppen ezért az említett időszakban sokkal sűrűbbek voltak az évgyűrűk, mint egyéb helyeken. Az egyik fenyő azt is elmesélte, hogy 46 éves korában kemény északi széllel járó vihar dúlt a környéken, mert a déli oldalán az egyik évgyűrűnél berepedt. - Miért vágták ki ezeket a fákat? - Mert már közel száz esztendősek voltak és még egészségesek. Talán ipari célra akarták felhasználni őket. - Kapcsolata a fával megindító... - Minden embernek mély kapcsolata van a fával. Ahogyan eleink mondták, „A fa az embert elkíséri a bölcsőtől a koporsóig". Tulajdonképpen az ember leghűségesebb kísérőtársa a fa. Tekintetem közben elkalandozik, majd tudatosan nézegetem a gyönyörű ebédlőbútort. A tálalószekrény vitrinjéből Theisz Lőrinc egy míves, fából készült cukortartót vesz elő, s annyit mond, hogy dédapja szabadulási munkája, amit édesapja annak idején felújított. A dobozkából valamit kivett. Amikor visszatette a hófehér közepű, kívül barna valamit, azt mondta: - Édesapám utolsó kenyere..., illetve kalácsa. Kis csend után a dalolásról beszéltünk. A madrigálban, annak létezése óta, 32 éve énekel Theisz Lőrinc, előtte pedig különböző kórusoknak volt a tagja nyolcéves korától folyamatosan. Napközben, ha dolgozik, szinte mindig dúdol. A mester édesapjánál kezdte az asztalosszakmát, majd fölkerült Budapestre, a Felsőipari Iskolába. Mint mondta, akkoriban faipari egyetem még nem létezett, a fával az erdőmérnökök foglalkoztak, de csak a feldolgozásig. Tehát az említett iskola elvégzésével megszerezte az akkori legmagasabb faipari végzettséget, amely tippjeink szerint a mai technikusinak vagy talán a korábbi felsőfokú technikuminak felelt meg. Ezután Theisz Lőrinc elém tette a gondosan összehajtott végbizonyítványt, amelynek tanúsága szerint épületasztalos, bútorasztalos, mintakészítő, esztergályos, kádár-bognár, illetve kaptafa készítő „iparigazolvány váltására és a mester cím használatára jogosult". A dokumentum keltezése 1944. november 14. Az oklevéllel együtt előkerültek a régi fényképek is. Egyiken egy hajdani Skoda díszeleg, amit átalakított, s lett belőle egy gyönyörű favázas Skoda. A második világháborút, illetve a katonaságot úgy sikerült Theisz Lőrincnek elkerülnie, hogy elszegődött pályamunkásnak, majd édesapjával, később egyedül dolgozott, mint műbútorasztalos, de elvállalt mindenféle faipari munkát, még gyümölcsösládát is készített. Hiszen a háború utáni időket élték. - Bútort is rendeltek, de általában nem furnérozottat, hanem úgynevezett flóderozottat. Festett-flóderozottat - mutat egy sarokheverőre, melynek erezete a fáét utánozza. - Ez viszonylag olcsó volt, s jól mutatott, s a szükségnek megfelelt... Nagyon sok fekvőbútort csináltunk a Nyakas bácsival, a kárpitossal. És ami az érdekesség: tízéves garanciát vállaltunk rájuk. Volt, hogy a tíz év letelte után fölhívtak, s mondták, hogy köszönik szépen, a rekamiéval nagyon meg vannak elégedve. Néhány kiállításon díjat nyert bútorról készült kép nézegetése után legyintett a mester. - Nem is bánom, hogy államosították a műhelyemet. így alkalmam nyílt kielégíteni érdeklődésekaviszonya. Közben a testvéreinek, majd a gyerekeinek és saját részükre készített mindent, amire csak szükség volt. Ezután előkerültek a remek beépített szekrényből a mozgatható fajátékok, amelyek egy része egy angol játékmúzeum anyagából „keltek életre". A műhelyben két szék van „munka alatt". Gyöngyház berakásukat pótolja a mester. És ismét a megszólaló fa: fénykép a fiának és a lányának készített hegedűkről. Majd egy olyan munka következett - szintén képről, de a valóságban is látható - amelyről illik megszólalni. Ez pedig a régi megyeháza pulpitusa, amit édesapja készített. Hogy melyik munkájára a legbüszkébb Theisz Lőrinc? - Talán az evangélikus templom orgonájának felújítására és Szekszárd Arany-könyvére, amelynek a borítója fából, zebránóból var^i középső része pedig diógyökéijHi Az ezüstvasalást is magam csinaltam. met, amely sokirányú, mint édesapámé volt. Erdőt irtottam, disznót vágtam... - Mert akkor szabad volt disznót vágni? - Dehogy volt szabad. De enni kellett... Egyik volt segédemmel, szegény Csengey Pistával - Csengey Dénes nagybátyja volt - jártunk vágni. Sajnálatos, de terjedelmi okok miatt az érdekes életút leírására most nem kerülhet sor. Csupán a nyugdíjazást megelőző évekről annyit: 1971-ben Theisz Lőrinc visszakerült a Szekszárdi Faipari Vállalathoz, a későbbi bútoriparhoz üzemvezetőnek, majd 1987től három év pauza után ismét visszahívták gyártásvezetőnek, s idén januárban szűnt meg a mun- Hot szerezte a dél-amerikai zebránót? - Nekem volt... S még az előző kérdéshez visszatérve: büszke vagyok erre a házra, amit szinte magam építettem. - Kiről olvasna szívesen? - Úgy tapasztalom, hogy ez a sorozat a szeretethez kapcsolódik. Én is szeretettel szeretném folytatni. Ugyanis nagy örömmel vettem az első ökomenikus istentiszteletet... s azt, hogy a különböző egyházak vezetői egyéb tevékenységükben is segítik egymást. Ezért szeretném megkérdezni Johann Gyula evangélikus lelkész urat, hogy a hívek mennyire követik ezt a szép példát? V. HORVÁTH MÁRIA