Szekszárdi Vasárnap 1997 (7. évfolyam, 1-22. szám)

1997-05-25 / 10. szám

1997. MÁJUS 25. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 5 Érdekli? Bemutatjuk! Ma Magyarországon művésznek lenni magánügy Amikor Adorjáni Endre szobrászművésszel, az Illyés Gyula Pedagógiai Főiskola adjunktusával ismertettem, hogy e sorozatbeli elődje dr. Kántor János főorvos azzal küldte továbbb a jelképes stafétabotot, hogy egyrészt Szekszárd művészeti életéről, másrészt a művészek magyarországi lehetőségeiről beszélgessünk, tetszettek neki a témák. Ám amikor jó hét múlva találkoztunk, bizony említette, hogy ezekről a dolgokról nem egyszerű beszélni úgy. hogy ne bíráljon, ne bántson meg valakiket... pedig ez nem szándéka. * Parányi főiskolai irodájának „renÍ

etlenségéért" elnézést kérve kínált (pllyel. Az elhelyezkedés közben köóltem megjegyzésével szembeni benyomásomat, miszerint a szobában „munkarend" van, s pillantásom az asztalon levő szakdolgozatokra esett. - A most végző diákok munkái - magyarázta Adorjáni Endre most éppen opponensként, s hozzátette: - A diákok a szakdolgozat írása közben háromszor-négyszer is fölkeresnek, hogy az adódott problémákat megbeszéljük... Szerintem egy szakdolgozat értékét nagyon növeli, ha egyéni, okos fölvetések, kérdésfeltevések vannak benne, például olyanok, amelyek egy kutatási területben ajtót nyitnak. Én az ilyen típusú dolgozatokat értékelem, szemben a korrekten elkészített, de kommersz munkákkal - különösen abban az esetben, ha a hallgató a szakirodalmat kizárólag a szolgai átvételre használja. - Azt tudom, hogy negyedszázada tanít. Ebből hány esztendő köti Magyarországhoz? - A kérdést - ha nem haragszik - bővebben válaszolom meg. 1987. januárjában települtünk Magyarországra, Csíkszeredáról. Odakint általános és középiskolában tanítottam... Azért mondom, hogy szabályosan jöttünk át, s itt Szekszárdon segítőkész emberek vártak bennünket. Érkezésünket követően már két hét múlva agyakorló iskolában tanítottam... Nagyon-nagyon nehéz volt meghozni a döntést az áttelepülésről. Kilenc évig gondolkodtunk, hogy mit tegyünk. Végül is fiaink - az idősebb harmadéves orvostanhallgató, a kisebb jövőre érettségizik - jövője volt a legfőbb érv a jövetel mellett. Érettük tettük... - Most a főiskolán tanít, s közben alkot. Sok megrendelése van ? - Nem, sajnos nincs sok. Pedig az lenne az igazi, ha az ember megélhetne a művészetből. De ahogyan Magyarországon, Tolna megyében és Szekszárdon is sok a szobrászművész. Úgy gondolom, hogy egy város csupán egy ilyen művészt tud eltartani. Mert ma már a művészet nem közügy, hanem magánügy. Fogalmazhatók úgy is, hogy az ember kezét nem fogja senki.... a művész legfeljebb egyik kezével a másikat szoríthatja, miközben megtanul becsületesen kóldulni. - Műterme van? - Nincs. Egy 52 négyzetméteres lakásban lakunk, amit két éve vettünk. Van egy 22 négyzetméteres tanyánk, s olykor, ha kisebb munkákon dolgozom, ott bújok el... Tavaly Sarkadon avatták Árpád lovas szobrát, amit az államvizsgák után a főiskola mintázótermében csináltam éjszakánként. De vannak olyan kollegáim, akik önzetlenül beengednek a műtermükbe. Farkas Pál szobrászművész az egyik, aki az említett lovas szobrot összehegesztette... Ami a művészek lehetőségét illeti? Arról azt mondhatom, hogy valamennyien szeretnénk önmagunkat megvalósítani. Mert az ember érzi, hogy képes értéket teremteni... jó lenne azt is biztos érezni, hogy munkájára szükség van. - Pesszimista? - Nem, de optimista sem vagyok, hanem realista. Tudom a lehetőségeimet, de a korlátaimat is. Otthon... - látja, ez meg az itthon - több, mint hatvan kiállításom volt. Itt volt egy bemutatkozó, majd még néhány követte. De újabbat nem akarok kijárni magamnak, mert nem a múltamat akarom mutogatni. Úgye, balek vagyok? - Tehát milyen is Szekszárd művészeti élete? - Egymás szakmai vagy esztétikai vonatkozású problémáiról, vagy a műhelyéletünkhöz kapcsolódó vajúdásokról való beszélgetések szinte teljesen hiányoznak. Ez az, ami nem tudja feltételezni, hogy egy ideálisan jó, baráti kapcsolat alakulhasson ki a művészek között. Ez nem azt jelenti, hogy nem nyitjuk egymásra az ajtót, meglátogatom a kollegákat, de ez értékében nem az, mint amire szükség lenne, s ami „Csíkon" létezett. Pedig ugyanekkora város volt, mint Szekszárd... de ezért nem szabad sírni... - Mi lehet ennek az oka? A rohanás, bizonyos érdektelenség? - Egyrészt a rohanó élet, másrészt pedig az egymás iránti figyelem nem olyan, mint amilyennek lennie kéne. Fogalmazzak úgy, hogy nincs meg egymás iránt a kellő tiszteletteljes érzékenységünk? Vagy teljesen felőrlődünk az anyagi gondokban? Nem tudom. De azt igen, hogy a más jellegű kapcsolatokra is ugyanez jellemző. Nem nyitnak be egymáshoz a szomszédok, s talán nem is ismerik egymást? - Most éppen min dolgozik? - Most éppen bajban vagyok, mert egy tavalyi meg nem újított szerződéshez nem tudom, hogyan viszonyuljak... változtak azóta az anyagárak... A megrendelés annak idején egy alföldi városból érkezett, s nagy munkáról van szó. - Azt mondom, ne érezzen tehetetlenséget, keresse fel a település vezetőit.... És ön kiről olvasna szívesen? - Szabadi Mihályról, az általam nagyra becsült koreográfusról. Boldoggá tenne, ha az alkotás öröméről beszélne. V. Horváth Mária Kétszázan állásidőn E hónap 13. napján délelőtt még túl*

' rát vállaló dolgozókat toboroztak a zekszárdi húsüzemben. Ez egyaránt vonatkozott a Metraco Rt.-be átlépettekre és a Szekszárdi Húsipari Rt.-ben maradottakra. Sőt, szó volt arról is, hogy délután kettőkor, a műszak befejezésekor munkásgyűlést tartanak. Az utóbbi helyett az aulában egy kifüggesztett levél „várta" az embereket. Tamás Ádám vezérigazgató írásban tájékoztatta az SzH Rt.-seket, hogy 14-étől nem kell megjelenniük munkahelyükön, mert nem tudnak számukra munkát biztosítani. A levélben foglalt ígéret szerint „a további teendőkről mindenkit tájékoztatunk". A dolgozók nem mentek haza. Estig várakoztak az aulában. Néhányan elsiettek gyermekükért az óvodába és az iskolába, majd a kicsinyekkel tértek vissza az épületbe, ahol pánikhangulat uralkodott. Ugyanis néhányan fölmentek a vezérigazgatóhoz bővebb információért. Ott tudták meg, hogy a cég fizetésképtelen, a cég többségi tulajdonosa, Günthehr Schlegel a cég pénzét adósságok fizetésére fordította. Az is kiderült, hogy a május 10-én, - ez esetben 9-én - esedékes fizetésük kiadása is bizonytalan, holott a metracosok bérét azon a délutánon borítékolták. A helyi szakszervezet sem értette a történteket, hiszen alig egy hét telt el azóta, hogy a munkáltató és a munkavállalók képviselői megkötötték az idénre szóló bérmegállapodást. A kétségbeesett, mintegy kétszáz dolgozó addig nem mozdult el az irodaépületből, amíg Tamás Ádám nem nyilatkozott írásban, hogy másnap szerdán - délután két órakor megkapják a fizetésüket. Pénzes István főosztályvezetőt a délután ülésező igazgatótanács mindössze azzal hatalmazta föl, hogy a sajtót a dolgozóknak írt levél tartalmáról - tehát a „további teendőkről" - tájékoztassa. E levelekben az állt, hogy a következő időszak - nem tudni ma sem, hogy meddig tart - fizetett állásidőként lesz nyilvántartva. Illetékesek megerősítették, hogy a cég vezetésének e mostani intézkedése a fizetőképtelenséggel magyarázható. Viszont a dolgozóknak szinte ugyanannyi bér jár az állásidőre mintha a munkájukat végeznék az üzemben. Ezt az ellentmondást nem sikerült tisztázni, ugyanis a vezérkart nem lehet rábírni a nyilatkozatra. Ám, ha fizetésképtelen az SZH Rt., akkor vajon miből fizeti a dolgozóknak járó bért? Május 14-én délután 2 órakor a szokásosnak mondható tömeg várakozott az irodaépület előtt, néhányan pedig az aulában. A cég őrző-védő szolgálatának tagjai a vezérigazgató utasítására az újságírókat nem engedék belépni a házba. így kint beszélgettünk az emberekkel, akik elmondták, hogy sokan kölcsönpénzből utaztak be Szekszárdra a fizetésükért. Panaszolták azt is, hogy napok óta nem tudnak tejet és kenyeret venni a gyerekeiknek, hogy a családi pótlékot sem fizették nekik ki, noha - mint azt megérdeklődték - már május 3-án a céghez érkezett. Megfogalmazták azt is, hogy „ezzel a legújabb dobással" a Metraco felé akarják őket terelni, hiszen olyan üzenetet kaptak a tulajdonostól, hogy ismét engedélyezi az átigazolásokat. Ezzel szemben annyit sikerült megtudni, hogy az ajánlat valóban áll, de csak néhány villanyszerelő és karbantartó esetében. Közülük mintegy húsz dolgozót másnapra és folyamatosan be is rendeltek dolgozni. Folytatva a kronológiát: 14-én délután három órakor a cég két dolgozója visszaérkezett a bankból, majd elkezdték borítékolni a béreket, amelyek szétosztásával este fél nyolcra végeztek. A „kipenderítettek" bizonytalanok és zaklatottak. Közülük többen abban nem reménykednek, hogy az állásidőre megkapják a pénzüket. Egyik férfi úgy fogalmazott, hogy mindezt biztosan azért csinálják velük, hogy kénytelenek legyenek másutt munkahelyet keresni, ám amennyiben ők maguk mondanak föl, a cégnek nem kell végkielégítést fizetnie. Az emberek azt is elmondták, hogy a vezérigazgató 13-án délután határozottan kijelentette, hogy az SZH Rt. fizetésképtelenné vált. Ettől a perctől kezdve a dolgozók a cég felszámolását rebesgetik. Ennek viszont hivátalos nyilvánosságra hozatala még nem történt meg. V.H.M.