Szekszárdi Vasárnap 1997 (7. évfolyam, 1-22. szám)

1997-05-11 / 9. szám

8 , SZEKSZÁRDI VASARNAP 1997. MÁJUS 11. ,A történet azokról szól, akik az elűzetés elől jöttek Szekszárdra" alóban úgy van, ahogy hallotta: írom a szekszárdi németség történetét. A címe „A kiutasítástól az önkormányzatig" és az apropója pedig az elűzetés 50. évfordulója. A német kisebbségi önkormányzat bízott meg, valószínűleg azért, mert szenvedélyesen vezettem a naplót, gyűjtöttem a megyei, a regionális és az országos sajtóban megjelent cikkeket, a nemzetiségünkkel kapcsolatos dokumentumokat. Nem, nem történelmi leírás lesz, hanem kulturális és német nyelvű, albumszerű megoldással. Kiadója a német kisebbségi önkormányzat, segítségünkre van Elekes Eduárdné, a megyei könyvtár igazgatója, akivel több reklámszatyornyi anyagból válogatjuk össze a „kihagyhatatlant". Az előszót dr. Józan-Jilling Mihály írja, a többit én, Simon Józsefné nyugdíjas pedagógus. Mérföldköveink a következők: 1971-től kezdődtek a legális svábbálok - ezek voltak az alapjai az őszszes csoportnak, 1978-ban kórus alakult, 1981-től működik a Deutsche Bühne, 1984 tavaszától zenél a német baráti kör fúvószenekara, ugyanekkor ősszel nyitott az ifjúsági klub, ami 1986-ban felnőtt klubbá alakult át - én voltam a vezetője -, 1988 az ifjúsági fúvószenekar születési éve, 1989 pedig az Ifjú Szív Német Nemzetiségi Tánccsoporté, 1990 őszén megalakult a Szekszárdi Német Nemzetiségi Egyesület, 1994-ben pedig az önkormányzatunk. Erről szólok, erről írok, s velük együtt a szekszárdi németségről. Igaza van. A kitelepítés, betelepülés és a megmaradás a kulcsszavak. A történet nem a XVIIIXIX. században Szekszárdra betelepülő svábságról szól, akik aránylag rövid idő alatt asszimilálódtak és ma már csak a nevek léteznek, de azok is magyarítva. Például Klézli, Eszterbauer, Főglein, Leipold, Lépőid, Steiner, Hauszknecht - ám őket csak akkor számítjuk a németséghez, ha annak vallják magukat. Ilyenek vannak a klubban és a csoportokban. A történet azokról szól, mert azok írták, akik '46-ban az elűzetés elől jöttek Szekszárdra. A legtöbben Kakasdról érkeztek - mentek onnan Bonyhádra is -, de települtek be Tévéiről, Bonyhádvarasdról, Kisdorogról, Murgáról, Kétyről, Zombáról, Felsőnánáról, Varsádról, Aparhantról, Nagyvejkéről, Szálkáról, Majosról, Mórágyról, Bátaszékről, Várdombról, Cikóról, Alsónánáról, Mözsről, Tolnáról, Kurdról, Szalatnakról, Hőgyészről, Grábócról, Mágocsról és Hidasról is. Mindenhonnan egy-két család érkezett, csak Kakasdról jöttek többen. Egyébként Sióagárdra, Őcsénybe és Sárpilisre meg Várdombra is mentek és próbáltak megbújni. Ekkor már semmi vagyonuk nem volt. Menekültek, mert nem volt maradásuk. A szekszárdi magyarok ismerték a svábok munkáját - mindig voltak náluk szolgák, napszámosok, cselédlányok -, ezért munkát adtak nekik és helyet. Ők voltak az igazi hajléktalanok - amit kaptak, megpróbálták beosztani a keveset -, nem segélyből éltek, mert nem is léteztek. Zielbauer György úja A magyarországi németek elhurcolása és elűzése című könyvében a következőket: a terv az volt, hogy minden svábot kitelepíteni, ezért elvesztették az állampolgárságukat. Élt ajogkorlátozás, bejelentkezni nem lehetett, nem is volt ajánlatos, mert akkor a kitelepítéshez megkeresték (volna) az új lakóhelyen. Csak 1949. október 7. után lehetett és kellett bejelentkezni. A 4.247/1949 MT. számú, illetve a 84/1950 (március 25.) számú minisztertanácsi rendelettel a (kitelepítés - elűzés - etnikai tisztogatás) jogi lezárása, a jogkorlátozás megszüntetése megtörtént. „Minden magyar állampolgár egyenlő jogokkal rendelkezik." Ezek a rendeletek visszaadták a megmaradt német nemzetiségi lakosságnak a teljes jogú magyar állampolgárságot. A német oktatás csak ezután kezdődhetett, s kezdődött az 1950/51es tanévben és 1955/56-ra már 107 iskolában volt. Ezt csak azért mondtam el magának nagy vonalakban, hogy lássa honnan vezetett az út az illegális svábbálokhoz, amelyek öszszefogták a Szekszárdra jött németséget, és hogyan jutottunk el ezeken át az önkormányzatig. Óriási út. Azt kérdezte, miért csinálom. Azért, mert nem tudtam nemet mondani. Pedagógus vagyok, sváb vagyok, klubvezető voltam csak a betegségem hagyatta abba azt a munkát - rengeteg sikerélményem volt, nagyon sok örömet leltem a munkámban, és most, hogy írtamírom a történetet, mindent újra átéltem-átélek. Nézze csak ezt a vaskos albumot! Nem volt két egyforma klubest. Itt táncházban készült a fénykép, az a bonyhádi vendégeinket örökítette meg, ez kiránduláson készült, ez pedig egy pályázati kiírás, amin nyertünk is. Nagyon szerettem az előadásokat, a felkészült előadókat élmény volt hallgatni. Ez a speyeri kapcsolat tanúja, ez meg az ausztriai loipersbachi zenészek vendégeskedése idején készült. Képzelje, akkor volt a szüreti fesztivál és a zenekarosok leültek inni, így később kezdődhetett a klubest. Röstelkedett a vezetőjük, még másnap is jött szégyenkezve. Azt mondtam neki, ha szüreti napon külföldiek jönnek Szekszárdra és nem rúgnak be, akkor nekünk, vendéglátóknak kell szégyellni magunkat. Nos, elhiheti, megnyugodott... Ez a „Bölcső ringott" esten készült, ez pedig a zenekar gyönki szereplésén. Célunk volt, hogy a klubtagok is menjenek külföldre és találkozzanak új dolgokkal. Sikerült ezt elérni: jártunk Reilingenben és Speyerben. Amit most néz fényképet, a Golsban készült a fúvósfesztiválon. Nagyon jól tudja: Eibl úrzeneboltjának a megnyitóján Puskás Andor nyerte a trombitát. És sorolSinion Józsefné hatnánk... Ugye érti már, hogy miért csináltam? Életemben nem felejtem el: 1946. május 25. vasárnap volt, a tornavizsgám napja a dombóvári tanítóképzőben, amikor jött anyám, hogy hazavisz, mert ki leszünk telepítve. Nagy sírás-rívás kezdődött, mindenki adott egy szentképet, s a házivizsgát követően kiadták az első éves bizonyítványt. Megvolt a vagonje- ( gyünk, a 30-as, nyugatra mentünk volna, de leállították, mert Németország túl volt terhelve. Egy évvel később a keleti zóna került szóba, de akkor már nem Bonyhádvarasdon, hanem Bonyhádon laktunk, s ott már nem kerestek. Tehát nem mentesítéssel hagytak itthon bennünket... gen,. úgy mondtam, I

itthon, mert mi a magyar néphez tartozunk - ez az ország nekünk a hazánk, a Vaterland -, de ezen belül egy másik etnikai közösséghez is, és pontosan ez a szép abban, hogy magyarországi svábok vagyunk. Örülünk, ha egymással találkozunk. Nagynagy pozitívum, hogy egy plusz nyelvet, egy világnyelvet birtokolunk, de nem elszigetelten élünk, mint a háború előtt, mert akkor nem tanultunk meg magyarul az akkori otthoni falunkban. - ékes -