Szekszárdi Vasárnap 1997 (7. évfolyam, 1-22. szám)

1997-04-13 / 7. szám

14 , SZEKSZÁRDI VASARNAP 1997. ÁPRILIS 13. Határtalan, hatodszor nyoruseges körvonalai. Arcomban érzem a friss sarjú nedves illatát, hallom a hatalmas a határok egyszerre szétválasztó és összekötő szerepére hívta fel a figyelmet. Együtt lenni jóban, rosszban „Megilletődve olvasom a nagy szekszárdi, Babits sorait. Hazám címűversének gondolatai magával raMagyar gyerekek a határokon túlról Gondolatok a hazáról, a hazaszeretetről Nem túlzás azt állítani, hogy a Kárpát-medence szinte valamenynyi területrésze küldött általános iskolásokat Szekszárdra, a múlt héten immár hatodik alkalommal megrendezett Határtalan tanulmányi versenyre. Ennek a megmérettetésnek már hagyománya van: minden évben más város ad otthont a tudáspróbának, melynek keretében matematika, fizika, fogalmazás, vers- és prózamondás, valamint szépkiejtés versenyszámokban kell bizonyítaniuk a nebulóknak. A Romániából, Szlovákiából, Jugoszláviából és Ukrajnából érkezett gyerekek remekül érezték magukat az itt töltőt öt nap idején: a vendéglátó Garay János Ének-Zenei Általános Iskola - ezt valamennyi résztvevő megerősítette - ismételten kiváló házigazdának bizonyult. Valamennyi tantárgyi verseny nemes küzdelmet eredményezett: lapunk betekinthetett azokba a dolgozatokba, melyek a fogalmazáskor születtek. A 7-8. osztályos tanulóknak szánt feladatban Babits Mihály Hazám című verse adott ihletett a dolgozatokhoz. Ezek közül adunk közre néhányat, elsőként a Romániából, Aradról érkezett Benczik Andrea gondolataiból idézünk. Mind ezen a Földön élünk „Egyszer azt hallottam, hogy a haza az a hely, ahol megszülettünk. Üres szavakként csengtek ezek akkor nekem, s nem is igazán tudtam megérteni, mi is az a hazaszeretet, amiért egykor oly sokan adták életüket. Tatán Babits is így érzett, mikor azt irta: „Röpülj telkem, keresd meg hazámat!" Keresni? De, hát miért? Hiszen Románia az én hazám... mindenki csak ezt mondja nekem. Vagy mégsem? Hazám a szülőhazám is... a város... Erdély, Európa és a Föld is?Milyen szépen is hangzik... hiszen akkor én nem vagyok egyedül, testvérem mindenki ezen a világon, hiszen ugyanazon hazának vagyunk a gyermekei, nincsenek határok, megkülönböztetés és másság. Milyen igaznak hangzik, és igaz kell, hogy legyen, hiszen csak így tudunk csak testvéri szeretettel lenni a szlovák, jugoszláv, cseh, német, román cseresznyefák neszezését. Hazaérkeztem. Ez a hely az otthonom. A föld, melyen járok, őseim földje. A föld, az illat, a ház a részeim, ők bennem élnek, és bennük élek, mert ha szeretjük, minden árjává válik a lélek tengerének. S hog\• szakadhatés mindegyik nép iránt. Hiszen egy lélek vagyunk, s mind ezen a Földön élünk, ezen a „csöpp melegség"-en, melynek ,Jészke a zord űrben " van. Ha csak egy csöppnyi melegség van itt, hát miért engedjük, hogy az űr zordsága elfoglalja néhány ember szivét, miért engedjük, hogy továbbterjedjen a sötétség és a gyűlölet az emberi lelkekben ?" A következő dolgozatra az értékelő kiváló minősítést adott. A Szlovákiából, a galántai járásban található Felsőszeliből érkezett Flaska Katalin első helyezést ért el munkájával, megelőzve a Benczik Andreát. A lélek oszthatatlan „Szemeim elöl tünedeznek már az égbolt felhőfoszlányai, a szürke fellegeket váltja már a kék, tiszta levegő, a szülői ház régi, egyszerű, degyönék tőle, hisz a lélek oszthatatlan, erős. Álmodom a hazám szebbnek, jobbnak, láttam már magam előtt hóban, de napsütésben is. S vajon nem látja-e ezt az is, aki mindenek fölött áll? Fölötte az emberi mivoltnak, a baljós, mindent elsöprő szeleknek, melyeket mégis oly gyakran zúdít rá. Sfohászainak, a lélek ereje fogyóban. Mégis táplálja őt valami, valami megfoghatatlan, kimondhatatlan. S mi, bármennyire pusztító az orkán, új erőt merítve kapaszkodunk felé, s nem engedjük. Nem engedhetjük, hisz a lélek oszthatatlan. Nemet mondunk a pusztító orkánnak. Kis időre - a vihar után - kisüt néha a nap, csodás a mindent megtisztító fény. Talán ez is forrása az erőnknek." Harmadikként a szekszárdi Csigi Péter dolgozatából idézünk, aki gadják az embert, s ráeszmél, hogy a világban amilyen kicsi az ember, olyan szeretettel fogadja őt mégis a végtelen mindenség. A szülői ház melegétől kell induljak, mert az még igazán barátságos. És ahogy táguj^ látóhatárunk, úgy tudjuk egyre jWB ban átgondolni szerepünket a történelemben. Szülőházunk gondolata alapvető. Majdnem megegyezik a családdal, mégis egyéni gondolatok, egyéni tettek jutnak eszünkbe. Gyermekkori karácsonyaink, a magymama esti meséje és a frissen kisült kalács illata. Mind-mind a boldogságot, az idillt jelenti számunkra. Azt a korszakot, melybe számvetések közben szívesen menekülünk. Egyik pillanatról a másikra mára város tűnik elénk,janusi arcával. Elgondolkodunk, mit jelentettek a séták vagy éppen a hangos vásári mulatságok. De szomorúan gondolunk vissza a kisváros másik arcára, amikor nem a meghitt családiasságot és a barátságos sétányt mutatMfe hanem a kudarcokat, a töre^J ket, a csalódásokat. Nagyobb útra készülődünk. Látjuk az Alföld képét, s Petőfi vallomásai jutnak eszünkbe. De Békésben nemcsak mi magunk, hanem szeretetünk öröme is megtorpan. Szomorúan döbbenünk rá, hogy habár magyart látunk odább is, mégis elválaszt minket a sorompó. Vádolhatunk politikusokat, értelmetlen háborúkat, gonosz államférfiakat, de ez mégsem hoz minket közelebb. Csak a megbékélés által, ökölrázás nélkül tudunk ismét együtt lenni. De kérdezzük meg magunktól! Vajon nemde a szétszabdaltság tart össze bennünket? Vajon nemde a határ, amelyről azt hisszük, hogy elválaszt minket, nem az köti össze sziveinket? Kérdések, melyekre nem merünk biztos igent, vagy nemet válaszolni. Nem tudjuk, hogy az eszünkre, vagy a szívünkre hagyatkozzunk a feleletnél. " A Határtalan résztvevőinek egy csoportja a gyakorló iskola előtt