Szekszárdi Vasárnap 1996 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1996-12-08 / 23. szám

16 , SZEKSZÁRDI VASARNAP 1996. DECEMBER 8. Öt évvel ezelőtt, 1991. december 8-án a Szekszárdi Vasárnap 2. oldalán Ordas Iván Névváltozások címmel jegyzi glosszáját, melyet az új utcanevek ihlettek. „Arról azonban talán érdemes lenne elgondolkodni, hogy ki nem kapott utcanevet Szekszárdon. Például a madrigálkórust megteremtő dr. Partos János, a kitűnő népművelő Kiss István, a nemrég meghalt legendás szemész főorvos dr. Thész László. Auguszt Antalnak, a Habsburg-hű főúrnak bizonyára nem kellene ilyen utólagos kitüntetésben részesülnie, de fiának a várost óriási összegű jótékonysági alapítványokkal elhalmozó Augusz Imrének már minden fontolgatás nélkül dukálna. Azt, hogy a világhírű gombatudósnak, Hollós Lászlónak emléktáblája van, tudom. Utcájáról nincs tudomásom, amiben ha tévednék, természetesen az én hibám..." A 3. oldalon dr. Ternák Gábor, Szekszárd és körzete akkori országgyűlési képviselője nyilatkozott V. Horváth Máriának. Az interjúban a nagy-, illetve a helyi politikáról egyaránt szó esett. „- Nem szívesen csapongok, de eszembe jut: Szekszárdon többen nehezményezték, hogy amikor a Zétényi-Takács törvénymódosításról • • Ot éve írtuk szavazott a parlament, «Temák főorvos kiment a teremből.w - Igennel szavaztam volna! De miután elhúzódott a délutáni ülés, s én egyik kollégámmal az esti géppel Párizsba utaztam, az Európa Tanács Politikai Bizottsága ülésére, az utolsó pillanatig ott ültünk, hogy szavazhassunk. Még arra sem volt lehetőség, hogy megkérjük a ház elnökét, hogy minket vegyen előre. Ugyanis a házszabály előíija, hogy névsor szerint kötelező a szavazás. Ennyi. - Elérkezvén a nagypolitikához, nem árt összehasonlítani a helyi politikával. - Úgy érzem, a nagypolitikát illetően ez az ország nem áll rosszul, sőt, csodálatosan jól áll. A legfőbb hibája minden pártnak, politikusnak - és azoknak az ellenerőknek, melyeknek egyenesen nem is érdekük -, hogy a politikai áramlatokat nem igyekeznek aprópénzre váltani. Hogy a lakosság érezze a feléjük forduló figyelmet." Híd Szekszárd és Oregon között címmel Rostás Ilona az Alisca Patent ügyvezető igazgatójának, Rigler Istvánnak az amerikai útját értékeli a 7. oldalon. „Csak ott van esélyünk, ahol sikerül monopolhelyzetbe kerülni, olyan rést találni, amelyet csak mi tudunk kitölteni. Példaként említi Rigler úr a bonyhádi légcsatornás talpú cipőt vagy azt a mikroőrlési technológiát, amelyekben óriási a lehetőség, de csak akkor van esély ennek kiaknázására, ha időben szabadalmi oltalmat, ezáltal monopolhelyzetet lehet hozzá szerezni. Az amerikai út e két ötlet menedzselésére is jó volt, de a kint folytatott tárgyalások, az új kapcsolatok, s néhány amerikai konzultáns cég márciusi szekszárdi viszontlátogatása azt ígéri, hogy egyéb területen is sikerült az Alisca Patentnek és partnereinek ebből az útból profitálnia. Ha a nemzetközi program céljának megfelelően a 15. amerikai útról hazatért magyar kisvállalkozó hídszerepet tölt be Magyarország és Oregon között, akkor ennek a hídnak - ebben biztos az ügyvezető - az Alisca Patent az egyik pillére." Öt évvel ezelőtt még létezett a Szekszárdi Dózsa, de a sportrovat egyik - név nélküli - írása már előrevetíti a jövőt. A Kényes kérdések mentén - a Dózsáról című elemzés a 12. oldalon olvasható. „Két, egymástól markánsan elütő vélemény, értékítélet hangzik el a Szekszárdi Dózsa labdarúgócsapatának őszi szereplését illetően. Az egyik (immár közhelyszámba menő, de talán éppen ezáltal igaz?): a hovatovább már katasztrofálissá váló financiális helyzet következményeként nem lehet elvárni szakmai fejlődést, csak vegetálásról lehet szó. Az így érvelők - hivatkozva a kulcsemberek nyári, permanensen ismétlődő távozására - a bentmaradást sikerként könyvelik el. A másik táboa amelybe a jobb focira áhítozó sz kólók, valamint a szakmai szemüvegen keresztül is látni képes egykori dózsás focisták tartoznak képviselői megpróbálják szétválasztani a pénzügyet és a szakmát, ami után arra a következtetésre jutnak: több van ennél a saját téglából építkező fiatal gárdában, mint amit ősszel letett az asztalra. Abszolút igazságként persze sem az egyik, sem a másik kommentár nem nevezhető." M yermekkoromban sűrűn hallott volt az a kissé önvigasztaló kicsengésű dal, mely Árpád apánk figyelmébe ajánlotta ősi nemzetét, mely eddig el nem veszett, tehát a jövőben se fenyegetheti ez a sors. Amiben ma is érdemes bizakodni. Az „apánk" titulus szeretetteljes, tisztelettudó és a honalapítón kívül csak Kossuth kapta meg. Árpádnak arcképe nem maradt, írott sora természetesen még rovásírással sem. Az majdnem biztosnak mondható, hogy se a Feszty-körkép főalakjára, se a Hősök téri szoborcsoport központi figurájára nem hasonlított. Néhai Manninger professzortól, a híres állatorvostól hallottam egyébként, hogy ezekkel a mostanában rendbe hozott lovakkal nemhogy honfoglalni lett volna bajos, hanem néhány tucat mérföldet megtenni se. Ami persze a szobrok művészi értékén semmit nem ront. Árpád nagyságáról tettei vallanak, melyekről a hálás utókor a honfoglalás puszta tényén kívül semmit sem tud. Közvetlen szomszédaink pedig enyhén elfogultak, amin nem lehet csodálkozni, hiszen vesztett csatákról, hadjáratokról megemlékezni nem divat. Furcsa kivételként talán csak a realista magyarok említhetők Muhival és Moháccsal. Furcsa magyar tulajdonság, hogy a honfoglalókról nemzedékeken keresztül, mint valamiféle szétvert hadról volt szokás beszélni. A bolgárokon aratott győzelmet a besenyő-bolgár öszszefogása révén valóban Etelköz elvesztése követte. Csakhogy minden jel arra vall, hogy ezzel a lehetőséggel Árpádék már korábban számoltak és alaposan megismerték a Kárpát-medencét. Már 892-ben jártak itt Arnulf keleti frank uralkodó szövetségeseiként. A szövetségeseket egyébként komolyan vették és amíg érvényben voltak, pontosan betartották. Hóman Bálint a Magyar Történet I. kötetében félmilliósra teszi a honfoglalók létszámát, ami csak ma tűnik kevésnek. Az 50-60 ezres fegyverforgató sereg akkoriban hatalmas létszám volt, híres visszacsapós íjaik, melyek az akkor megszokottnál legalább harmadával messzebbre hordtak, olyan fegyverkezési újdonság volt, mintha a I. Világháborúban felbukkantak volna: - a rakétavetők. Egyébként Tolna megye és környéke a fejedelmi törzs szálláshelyéhez tartozott. Egymást érik napjainkban is az Áprád-kori helynevek Nyék, Tevel, Keve, Tas, Taksony, Vajta. A rádiózás korában a legtermészetesebb különböző seregtestek egymástól független irányítása. Csakhogy Árpádék valószerűtlen lovaglási teljesítményű hírvivőiken kívül mással nem számolhattak, mégis összehangoltan mozogtak egymástól távol is. Árpád Verecke felől érkezett, a Tisza jobb partján vonult Alpárig, ahol tönkreverte Salán bolgár kánt. Kendét és Tétényt (Töhötöm) a Tiszántúl hódoltatásra küldte, akik Erdélybe is bejutottak. A társult kabaroknak Északkelet-Magyarország jutott, egy újabb had a Csallóközig jutott. Jó időre csend következett és csak 898-ban bajor szövetségben a morva hadjárat, mely egészen a KisKárpátokig kitolta az egyébként nagyon laza határokat. Ez a lazaság úgy értendő, hogy a magyar népesség egyszerűen nem volt elégséges az egész Kárpát-medence benépesítéséhez. A határon biztonságos gyepüket hagytak, de egymás szállásterületei közt is: - a belső torzsalkodásokat elkerülendő. 899-ben maga Árpád pusztította Lombardiát, majd Berengár királlyal békét kötve sokáig távol maradtak. 904-ben a vendégeskedő Kusaly vezért lemészárló bajorokat egy ideig kerülték. Teljesen elpusztították viszont Morvaországot és ezt akkoriban szó szerint kellett érteni. A millecentenárium kissé nagyvonalúan kezelt dátuma kapcsán idézzük az említett könyvből a honfoglalás tényleges befejezésének időpontját a bajorokkal. „A döntő csapást a magyar betörések ellen emelt Ennsburg vára alatt 907 július 5-én vivták meg. A véres ütközetben a bajor sereg színe-java a csatamezőn maradt... Ostmark a magyarok uralma alá került s ők vették birtokukba a karinthiai őrgrófság keleti részét is, a mai Stájerország hazánkkal határos vidékét. Az ennsburgi győzelemmel ért voltaképpen véget a honfoglalás..." Ami tehát nem egy-két esztendei hamarmunka volt, hanem tucatnyi év összehangolt hadműveleteinek sora. Ordas Iván G Árpád apánk