Szekszárdi Vasárnap 1995 (5. évfolyam, 1-34. szám)

1995-01-29 / 4. szám

1995. JANUAR 29. , SZEKSZÁRDI fASARNAP - Érzékeny ember vagy? - Rettenetesen. De nem szeretném, ha ezt tudnák rólam. Egyrészt mert nem túl szimpatikus, másrészt mert senkit sem érdekel. Szeretem a dolgaimat magamban elrendezni. Nem túlságosan tartom őszintének azokat az embereket, akikről mindenki mindig tudja, hogy milyen hangulatban vannak. - Az alkotómunkában tükröződhet az érzékenység? - Feltétlenül. Amit nem élek át, amit nem tudok megélni, azt nem vagyok képes megcsinálni sem. Egy éve a budapesti Barokk Ház felkért, hogy készítsek barokk képet. Nem másolni kell, magamtól találjak ki egy témát. Tudtam, hogy igen komoly szakmai bravúrra van szükség, színekkel, drapériákkal, a csilloj>ó-villogó gyümölcsökkel - harlatcseppek és egyebek. Az lett 'volna a kép címe, hogy A festőnö. A nő gyönyörű szőke hölgynek indult, aki éppen álmai lovagját festi. Alakult a kép, egészen jó lett a festett lovag, az egyéb részek, csak a festőnővel nem tudtam mit kezdeni. Már annyi festék volt az arcán, hogy domborodott, de csak nem akart előkerülni az a tekintet, amely csügg kedvese képén. Egy darabig kísérleteztem, mire rájöttem, hogy egyszerűen nincs személyes élményem, modellem, akivel kapcsolatba hozhatnám ezt a dolgot. Hiába tanultam meg mindent a szakmából, így egyszerűen nincs benne élet. - Banális ügy, de ma, amikor szinte minden a feje tetejére állt. Siska Gyula képei nyugodtak, kifinomultak, elmélkedök - mintha csak nem is egy kifordult, összezavarodott világban születnének. - Azt hiszem, még a gyilkos is meg tud hatódni a börtönben mondjuk egy átaraszoló apró bogár láttán. Bármilyen körülmények között él és gondolkodik valaki, az soha sem a rossz iránt fogékony - még ha cselekedeteiben rosszakat is tesz -, hanem mindig a szépséget keresi. Ha egy gonosz ember visszatekint a múltjára, biztos, hogy az ártatlanságra vágyódik, még ha nem is úgy él, a tisztaság, a szépség utáni vágy alapvetően mindenkiben meg lehet. Miért ne lehetne meg éppen énbennem? Azt gondolom, hogy a szépséget kell mindig felszínre hozni, megfogalmazni, valamit el is kell fogadtatni, hiszen nem elég a dolgokat átélni, azon is el kell gondolkodni, hogy vajon ez másnak is tud-e jelenteni valamit. Megmondom őszintén. hogy néha alkotás közben érzek olyan fellengzős dolgokat is, hogy boldogság, például amikor észreveszem, hogy az a kép szép. Nem attól, hogy a festék ilyen vagy olyan, hanem azon keresztül, amit mondani akar. - Bármi lehet szép? - Még szomorú is lehet az, még a szenvedés is, mint az ember sajátja. A szépet akkor tudom megformálni, ha keserűséget is érzek, ha éppen bántottak valamiért. merthogy dióhéjban nem lehet, másrészt meg kellene minden részletet magyaráznom, ami lehetetlen. A Horthy-rendszerben már iskolába jártam, jött a felszabadulás, és ha valaki azt kérdezné, hogy mikor voltam a legboldogabb, biztosan mindenki megbotránkozna, mert én húszéves koromban voltam a legboldogabb, vagyis pont ötvenhatban. Gyerekkoromban sokszor voltam életveszélyben, amikor jöttek Tanár úr, ecsettel Az biztos, hogy a krónikás leghálásabb feladatai közé tartozik egykori tanáráról írni. Am amikor kollégám közli, hogy leadhatok akár egy egész oldalt is, átizzadom az inget. SISKA GYULA ugyanis szerintem még életében nem beszélt ennyit. - Meghatározó a származás, az előzmények, a hozott, cipelt élmények? - Nekem olyan nagyon rázós utam volt, hogy el sem hinnéd, ha elmesélném. - Meséld el! - Inkább nem. Egyszer azért, a bombázógépek. A kiserdőben, ahova menekültünk, nemcsak bombáztak, hanem golyószóróztak is; én ott álltam egy nagy fánál, amikor apukám azt mondta: „Gyere ide Jiam, ha meg kell halni, haljunk meg együtt. "Elléptem hát a fától, amit abban a pillanatban kettészelt egy golyósorozat. Ha ott állok, engem talál el. Meg voltak szomorú dolgok is: hétéves voltam, kisgyerek, amikor a szőnyegbombázás alatt az osztálytársaim meghaltak. Reggel ott vitték őket kocsikon, lelógott a lábuk és többet már nem jöttek iskolába. Később, amikor már tanítottam, sokat beszéltem a gyerekeknek ezekről az időkről. A végén mindig biztattak, hogy „tessék még mesélni" - nem hitték el, hogy ez valóságos történet lehet. - A gyerekek mára főiskolai hallgatók lettek, hiszen a pedagógiai főiskolán dolgozol adjunktusként. - Hogy engem mi alapján minősítenek, el nem tudom képzelni. Azt sem tudom, hogy más hogyan csinálja. Én egyféleképpen dolgozom, meggyőződésem szerint, tőlem telhetően a legjobban. Való igaz, hogy itt tanultam meg a főiskolán, mi az, amit a tanítóképzésben a hallgatóknak adni kell. Amikor idekerültem, az órarendemben megjelentek ilyenek, hogy víznév. meg tépé és egyéb rövidítések. Megkérdeztem Farkas Palitól, hogy mi ez. Azt válaszolta: „Neked tudnod kell, te vagy a szakember." Kérdem Kocsis Tónitói, hogy szerinte mit tanítsak. Azt mondja: „Hát taníts földrajzot, vagy amit gondolsz." Borzalmas volt. Mit tehettem, összegyűjtöttem tapasztalataimat, leírtam, készítettem egy tantárgypedagógiai jegyzetet, ami már a harmadik kiadást is megérte, legutoljára ezer példányban. A kollokviumokon a saját szövegemet hallom vissza, ami eleinte nagyon tetszett, de most már jobban szeretném, ha saját szavaikkal mondanák el. - ízig-vérig szekszárdi festő vagy? - Én kiesem a látókörből, nem tartozom a szekszárdi művészek közé és nem indultam a város legjobb festője címért. Magamnak festek és ezzel meg is vagyok elégedve. - Sokat dolgozol? - Nem. Az a helyzet, hogy míg más úgy dolgozik, hogy százból készít tíz jó képet, addig nekem sem fölösleges anyagom, sem türelmem nincs. Számomra minden képnek olyannak kell lenni, ami nekem jó. Addig csinálom, amíg az nekem nem tetszik. Akkor abbahagyom. Ezért festéket, papírt, mindent külön, aprólékosan válogatok. - Papírt is? - Igen. Az a technika, amit véletlenül felfedeztem, csak egy (Folytatás a 4. oldalon.)