Szekszárdi Vasárnap 1994 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1994-11-27 / 47. szám

12 _ , SZEKSZÁRDI VASÁRNAP 1994. NOVEMBER 27. Nemcsak a pénz hiánycikk Futballválság a játékos szemszögéből Noha nyert a Szekszárd a zárófordulóban a Balatonlelle ellen - többek szerint egy igen meggyőző első félidőbeli játékkal ám a „minden jó, ha a vége jó" mondás aligha illeszthető be a sanyarú őszi helyzetképbe. Az első számú vezető véleménye után - dr. pataki Gábor legutóbbi számunkban mondta el a véleményét - kíváncsiak lettünk volna arra, hogy maguk ajátékosok hogyan látják a helyzetet. Ám a legnevesebb, a gyakran sérülésekkel bajlódó, így kevesebbet játszó focista, Mészáros Zsolt csak egyedül érkezett a „sajtótájékoztató" helyszínére. A többiek nem tudnak, de az is lehet, nem akarnak semmit mondani. Lelkük rajta, de meg lehet érteni őket... „Alig ismeijük egymást" - Zsolt, hogyan telnek a hétköznapok? Gondolom a vasárnapok többnyire lehangoló eredménytelensége meghatározza az alaphangulatot. - Igen, de ezek a vasárnapok már valahol a dolgok itteni menetének következményei. Pedig állítom, ebben a csapatban a játékosanyag tekintetében a nyolcadik hely is benne van. De két fő ok miatt a kiesés ellen küzdünk. Az első és a legfontosabb - legalábbis az én véleményem szerint - nem vagyunk egyáltalán csapat, közössség, még mindig alig ismeijük egymást. Ez abból is adódik, hogy zömében nem helybeliekből, nem itt élőkből verbuválódott a nyári vészhelyzetben a csapat, nem kötődnek ide a játékosok. Nincsenek baráti társaságok, de még klikkek sem, nem ülünk le egymással beszélgetni, mindenki elrohan az edzés és a mérkőzés után. - Miért van ez így, de legfőképpen miért nem tehet tenni ellene? Tatán ez az egyetlen, ami nem pénzkérdés...? - Sokat gondolkodtam már ezen. Az alapvető talán az a probléma, hogy nagyon eltérő érdeklődésű egyénekből áll a csapat. A társaság egy részét az iskola, a dolgozatírás foglalkoztatja, bennünket pedig - akik ebből kinőttünk más; a foci itteni jobbítása, valamint az ehhez kapcsolódó vagy nem kapcsolódó civil dolgok. A mostani vezetés már a kezdetben érzékelte ezt a problémát, jelezték is, hogy miért nem ülünk le legalább egy kólára beszélgetni, de nem tudták közelebb hozni egymáshoz a játékosokat. Ha néhány játékos be is ugrott meccs vagy edzés után a büfébe, ott olyan légkör uralkodott, hogy valamelyikőjük gunyoros hangnemben elmarasztalást kapott, így inkább beszélgetés helyett gyorsan továbbállt. A pályán kívüli kudarcok tovább mélyítették a válságot. Minden monotonná, gépiessé vált. Egy kisugárzó személyiség hiányzik... - A vezetés szerint szinte minden az anyagi lehetőségek motivációhiányával magyarázható, osztod a véleményt? - Meghatározó tényező ez kétségtelen. Ajátékosok tudomására jut, ismerik, hogy milyen juttatások vannak az NB III-ban, vagy egy jobban szponzorált megyei csapatnál. Nehéz szembesülni a mi helyzetünkkel azzal, hogy nálunk - noha nyáron ígérték -, nem tudják azt mondani, hogy egy pont vagy két pont ennyit ér. Vannakjátékosok, akiknél ez, ha nem mondja, számít, de biztosan vannak olyanok is, akik lerendezték magukban a kérdést, s a játék, a futball szeretete a meghatározó, s akiket egy kisugárzó hatású egyéniség - most teljesen mindegy, hogy edzőnek, elnöknek, vagy szakosztályvezetőnek nevezzük - magával tudná ragadni. így a várakozás alatti szereplés véleményem szerint nem kizárólag csak a pénz hiányával magyarázható! - Akkor mivel még a fentebb elmondottakon kívül? - Az edzésmunka őszi mennyiségébe, színvonalába sem szabadna belenyugodni... Azt a napi másfél órát tartalmasabbá kéne tenni, mert amit eddig csináltunk, kevés. Kniesz Matyi újbóli belépésével pozitív változás állt be ezen a téren, ami a hangulatra is kihatott. Kár, hogy ő nem vállalja hosszabb távon, a tavaszi felemelkedés egyik záloga is lehetne. Nagy a közöny irántunk - Laki Zoltán, szakosztály-igazgató egyszemélyi mindenesként elmondta, lenyilatkozta: így nem tud edzőként igazán hatékony lenni... - Nem vezettem még klubot, de úgy gondolom, hogy az NB III-ban nem lehet annyi, napi több óra elfoglaltságot igénylő bokros teendő, hogy emiatt elsikkadjon a másfél órás edzés. Ha rosszul látom ezt, akkor meg helyre kéne tenni a kérdést. Nagy a közöny irántunk városszerte, szegény a klub, de lehetne megoldást találni erre a kérdésre: de vannak szakemberek, egykorijátékosok, akiket közelebb lehetne hozni, meg kéne próbálni... - De ha a szakmai és közösségi változások hatására jó NB Ill-as középcsapattá is válik a Szekszárd, előjönne a régi probléma: anyagiak hiánya miatt kevesa^ maradnának itt hosszú távon, holnap rr^J te is eligazolnál valahova, egy jobb helyre. - Ez így van. A városnak el kell döntenie: kell neki elfogadható szintű NB III-as futball, vagy nem? Ha pénzügyileg ez marad a helyzet, akkor nyáron fél csapatra való játékos távozhat - helyükre pedig csak rosszabbak jöhetnek, vagyis az NB Ill-ra sem lesz garancia. Miskolcon abbahagyta, Szekszárdon folytatja Gabidulina bevetésre vár Új dilemma: melyik kettő orosz a háromból? Gyakran pásztázzák mostanság szurkolói tekintetek a KSC Szekszárd kosarasainak kispadját. Mert ott egy látatlanban is valamiféle reményeket hordozó, bevetésre váró, a magyar szurkolóknak egyáltalán nem ismeretlen vendégmunkás ücsörög. Ilmira Gabidulina nem valamiféle zsákbamacska, mint az eddig ideérkező volt szovjet játékosok többsége. Ő már a Diósgyőr színeiben - azzal, hogy biztos emberévé vált a magyar női kosárlabdázás egyik meghatározó együttesének - letett valamit az asztalra. Azt, hogy a magyar mezőnyben eredményes magas bedobó tud lenni azt többek között a tavalyi magyar bajnoki elődöntőben, majd a Tungsram elleni fináléban is bizonyította. Nem azért került ki a miskolci csapatból, mert létszámfölötti lett, ő maga szánta el magát 26 évesen egy meglehetősen váratlan lépésre. - 1993-ban otthoni menedzserem jóvoltából egy évre leszerződtem a Diósgyőrhöz. Tulajdonképpen összejött minden, jól éreztem magam, de mégis elkapott a honvágy. Valami azt sugallta, haza kell térnem, foglalkozni kell valami mással is a kosárlabdán kívül. Talán ideje lenne családot alapítani. Noha marasztaltak a diósgyőriek, makacsul ragaszkodtam a döntésemhez. No de a valóság egészen más volt, nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal, az utóbbi hetekben már azon vettem észre magam, hogy unatkozom. Én is, meg a menedzserem is lépett: vissza az egészet! így kerültem vissza Magyarországra, ide Szekszárdra - mondta a játékos. - így utólag nem sajnálja a meggondolatlan döntést, hisz most beleugrott az ismeretlenbe, jóllehet egy magyar sztárcsapat tagja lehetne. - Ez már elmúlt, oda vittek új játékosokat, a mostani feladatra kell koncentrálnom. - Új csapata kátyúba került, hogyan látja a szekszárdi együttest? - Nem esek kétségbe, ennél csak jobbak lehetünk. - Az itteni szurkolók amióta meglátták Szekszárdon, egyfolytában azt kérdezik, mikor játszik már az új „orosz". Tényleg mikor? Mert nehezen tudják elképzelni, hogy kondicionálisan olyannyira leépült, hogy nem tudna segíteni a csapatnak. - Május óta nem volt a kezemben kosárlabda, van mit pótolni rendesen, erőnlétem sem az igazi. De hamar utolérem magam, így az edző ha úgy dönt, hogy már beállít a Soproni Postás ellen, merném vállalni ajátékot. -Az ön érkezésével egy speciális helyzet alakult ki Szekszárdon: hárman vannak külföldiek, de egy meccsen csak ketten léphetnek pályára. Mit szól ehhez? - Nekem nem új dolog, meg lehet szokni. Versenyhelyzet van, győz a jobbik, vagy pedig az játszik, akire adott mérkőzésen nagyobb szükség van. - Ilmira, mi történne, ha centert is kéne játszani...? - Nem vagyok center, így ilyen gond megoldására nem vállalkozom, de a dobóteljesítmény javítására igen, remélem meg tudok felelni az előzetes várakozásoknak. Bizony nem ártana, ha már a soron következő csapatok elleni mérkőzéseken sikerülne ez neki. Bár e sorok írásakor még nem tekinthető biztosnak, hogy az „orosz kérdés" miatt bizonyára nem kis dillemában lévő újsütetű tréner, Murvai Árpád őt íratja be a hét végén ajegyzőkönyvbe. Ha belegondolunk, nem is annyira kellemes gond, mi több: nagy felelősség - az edzőnek!