Szekszárdi Vasárnap 1994 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1994-09-04 / 35. szám

8 , SZEKSZÁRDI VASARNAP 1994. SZEPTEMBER 11. Szivárvány az alagútban Ócsényi otthonukban találkoztunk az Orsós fiukkal. Sanyi 17 éves, ötödikes korában szürkehályogműtét után lejárt afelmentése. Tornaórán egy osztálytársa belefejelte a szemüveget. A baleset óta vak. A 14 éves Zsolt glaukómával született. Több műtét után 5 és fél éves korában vesztette el teljesen a látását. Jeles eredménnyel Pesten tanulnak, jogi pályára készülnek, közben válogatott sportolók. Mindketten megkapták a Magyar Köztársaság „Jó tanuló, jó sportoló" kitüntetését. van szó. Speciális rajztáblán, pontozóval, vashegyű körzővel akármit meg lehet szerkeszteni. Nekem is be kell tudnom bizonyítani a Pitagorasz-tételt. Franciából is a jó, hogy a tanárnőnk ismeri a magyar, a francia és a német braille-t. így megtanultam franciául is helyesen írni, nemcsak fonetikusan, ahogy hallom. Mert tornacipőmet, nem tartottak csodabogárnak, de nem is szigetelődtek el. Nagyon normálisak voltak emlékszik vissza Sanyi. - Nem volt semmi különcködés, semmi elkülönítés. Tornaórára is ugyanúgy jár az öcsém is, én is, mint a többi gyerek. 7 tized másodperces reflexidö - Jó tanulók, jó sportolók vagytok. Mit kellett teljesíteni a kitüntetéshez? - Sanyi kitűnő, én 4,9 voltam, amikor megkaptam - mondja Zsolt. - És a sportban? - Nekem van egy vagon érmem - ömlik máris derűsen a szó Sanyiból. Látszik a fiúkon, hogy kedvenc „pályára" ért a beszélgetésünk. - Én négy éve versenyszerűen csörgőlabdázom és atlétizálok, az öcsém három éve csörgőlabdázik. - Nem hiszem, hogy túl sokan ismerik ezt a játékot. Mihez hasonlítható? - Amerikában fedezték fel, a II. világháborúban megvakult tengerészgyalogosok játszották először, hogy megmaradjon az erőnlétük magyarázza a nagyobbik fiú. Röplabda méretű pályán, 9x18 méteren játsszák. A pálya két végén egész szélességben, tehát^fc méteres kapu van. 3-3 játékos gunt egy kosárlabda méretű nagy labdát nagy sebességgel. Pillanatok alatt meg kell hallani, oda kell vetődni, elkapni és visszagurítani. Nagyon gyors játék, jó reflexek és nagyon jó erőnlét kell hozzá. A mi csapatunk általában nyerő, most is voltunk Londonban versenyen, és veretlenül lettünk elsők. - Egy csapatban játszotok?- kérdezem Zsolttól. - Elég ritkán. Régebben én voltam a Sanyi centere, de hogy onnan hátulról, balról miket meg nem kaptam én... - Azt nem szeretem, hogyha hibáznak - kapja fel a fejét Sanyi. - A vakok soha nem mennek el katc^ nának, edzeni kell nekik a tornat^J remben, hogy kemények legyenek, valamilyen férfias vonásuk legyen. - így lehet megmutatni, hogy lehet küzdeni, nem amikor megkérdezik, hogy: „bocsánat, ez most a piros vagy a fekete hetes?" - toldja meg Zsolti, és ezen jót derülünk. - S hogy lehet vakon atletizálni?fordulok ismét Sanyihoz. - A rendes távolugró hely mellett áll az edzőnőm, és hív, hogy: gyere-gyere, itt-itt. Egyedül futok neki, lendületben, gyorsan. Az utolsó három lépést leszámolja, s akkor kell dobbantani. Nem vagyok nagyon jó távolugró, versenyen 5,22-t, edzésen 5,30-at ugrom. Helyből guggolásból 2 és fél métert, állásból egy lendületből páros lábbal 3,20-at tudok. Az izomzatom miatt lehetnék sokkal jobb távolugró, szökdeléskormeg„Jó fej, mert követel" - Hogy kerültetek pesti iskolába? - Ötödikig itthon tanultam, abban az évben már félig vakon - meséli Sanyi. - Anyu bejárt velem az órákra, hogy tudjon itthon segíteni. Azért kitűnővel sikerült elvégezni az évet. Utána felkerültem Pestre, az öcsém már akkor ott volt a Vakok Általános Iskolájában. Ő ott kezdte a tanulást. Én a nyolcadik után felvételiztem a Teleki Blanka gimnáziumba. Éwesztes vagyok, így most leszek másodikos. Az öcsém a nyolcadikat kezdi, a vakok kollégiumában lakik, de látó iskolába jár. Én albérletben lakom egy másik vak és egy gyengén látó fiúval. - Mindketten látó iskolába jártok. Hogy tudtok lépést tartani a többiekkel? - A humán könyveket kazettára olvassák a szövetségben, a matekpéldákat a lakótársam nagyítóval felolvassa nekünk. Megjegyzetekből tanulunk. Magántanárok, különórák nincsenek, a többiekkel együtt haladunk. - Én is felolvasással, látó könyvekből tanulok - fűzi hozzá Zsolt -, mert a braille-könyvünk sok mindenben eltér. - Zsolt, te hogy kerültél látó iskolába? - A tanulmányi eredményem alapján ötödik után nyílt lehetőségem kimenni a látók közé. Anyuék rám bízták a döntést, és én vállaltam. A vakok iskolájában könnyű kitűnőnek lenni, meg akartam próbálni inkább kint. - Az én iskolámban az a jó - veszi át újra a szót Sanyi -, hogy tőlünk ugyanúgy követelnek a tanárok. A legtöbb vakot például fel szokták menteni geometriából, vagy csak úgy „suttyomban" leosztályozzák őket, hiszen „szegény vak, el sem tudja képzelni a mértant". Az én matektanárom felszólít engem akkor is, ha szerkesztésről az ugye, franciából nem lenne egészen jó! Szerencsére az angol braille könnyebb, ott csak a rövidítések mások. - És hogy sikerült beilleszkedni az osztályba? - Nekem nagyon jó fejek az osztálytársaim. Nem voltak túlgondoskodóak, nem akarták bekötni a A