Szekszárdi Vasárnap 1994 (4. évfolyam, 1-51. szám)

1994-03-06 / 9. szám

10 1994. MÁRCIUS 3. , SZEKSZÁRDI VASARNAP u X JLarminchét év szolgálati idő két iskolában. Milyen erők tartot­ták ennyi éven át a pályán? - Györkönyi parasztcsaládban nőttem fel, az általános iskolá­banjói tanultam - s bár közhely­ként hangzik, mindig pedagógus szerettem volna lenni. Szüleim­től ehhez minden tőlük telhető segítséget megkaptam, a család anyagi ereje a dombóvári közép­fokú tanítóképző elvégzéséhez volt elég. 1956-ban kezdtem tanítani Nagydorogon, s 21 évig dolgoz­tam az ottani iskolában. Nagyon megszerettem azt a falut, de 77­ben már nemcsak közgazdász féljem, hanem gimnazista fiam t 's naponta bejárt Szekszárdra, s Iket követte volna a lányom is az ingázásban. Úgy éreztem, a magam ké­nyelme miatt ezt már nem vár­hatom el a családomtól. Szek­szárdon akkor indult a tanító­képzés, a gyakorlóiskolába új tantestületet verbuváltak. így kerültem én is ide, s 16 éven át, januári nyugdíjazásomig itt taní­tottam. Hogy mi tartott a pá­lyán? Sose gondoltam arra, hogy feladom, pedig sokszor nagyon fáradt voltam. Úgy éreztem: sze­retem a kicsiket és a nagyokat, a képzős hallgatókat, ehhez értek, hát itt a helyem. - Mit tartott szakmai siker­nek? - Az én munkám akkor volt si­Reres, ha a gyerekek megállták a helyüket a felső tagozatban, s ké­sőbb az életben. Próbáltam is nyomon követni az útjukat. A fa­luban ez könnyebben ment, ott, főként régebben, tényleg „fák­lyának" tartották a tanítót, ta­nárt. Lehetőségeim szerint itt a vá­rosban is figyelemmel kísértem egykori tanítványaim továbbfej­lődését. Szerettem a hallgatókat is, sokaknak segítettem elindulni a pályán. Szakvezető tanítóként volt olyan növendékem, aki évekkel később már engem is ta­nított egy továbbképzésen. Mi a siker, ha nem ez? - Számon tartható, mennyi kis­gyereket tanított meg a betűvetés­re, olvasásra, számolásra? - Már nem is tudom. Egy idő­ben összeszámoltam, hány osz­lepett, először nem is akartam hin­ni a szememnek. Betelefonáltam az iskolába: ez tényleg nekem szól? Én úgy érzem, eddig is elis­mertek a pályán, s nem volt sem­miféle hiányérzetem. De azért persze nagyon örülök ennek az elismerésnek, s annak, hogy volt kollégáimon is látom az őszinte örömet. - Hogyan élte meg az első nyugdí­jashónapokat? - Az ősz roppant nehéz volt, s még ma is nagyon sokszor hiány­zik az iskola. De a tanítással azért nem szakadt meg minden kapcsolatom, egyrészt mert kor­repetálok, másrészt mert a gyer­mekeim is pedagógusok lettek, így rajtuk keresztül is kötődöm az iskolákhoz, a tanításhoz. Nem is tudom enélkül elképzelni az életemet. (Felvételünkön Ulbert József­né legkisebb unokájával.) Udud Teréz fotó - ka ­tályom volt addig, s azokban mennyi gyerek. Nem tudom pon­tosan, de hála Istennek, sokan vol­tak. - Hogyan fogalmazná meg hit­vallását a pályáról? - Én mindig a gyerekek tekinte­tét figyeltem. A bizalom, az őszin­teség meglátszik nyílt tekintetük­ben. Képzős növendékeimnek is hangsúlyoztam: ha már nem ezt látjuk a gyerekek szemében, akkor nézzünk magunkba, magunkban keressük először az okokat, a hibát. Jó pedagógus csak kitartó, fo­lyamatosan be­csületes munká­val lehet valaki. Ezen a pályán az eredmények nem azonnal jönnek, de előbb-utóbb beérik a sok sze­retet, a befekte­tett munka. Rendkívül fon­tosnak tartom emellett a mód­szertani gazdag­ságot, sokszínűsé­get. Nincs egye­dül üdvözítő módszer, mindig függ a gyerekcso­porttól is, hogyan lehet belőlük a legjobbat kihozni. Ehhez viszont szükséges, hogy a tanító tarsolyában legyenek a mód­szertani ismere­tek, s merjen is él­ni ezekkel a lehe­tőségekkel. - Milyen érzés­sel fogadta a ki­tüntetés hírét, a minisztériumi meghívót? - Nagyon meg­„A gyerekek tekintetét figyeltem" A magyar kultúra napja alkalmából január 21-én kitüntették a mű­velődési, művészeti és tudományos élet kiválóságait. Ezen a napon a Néprajzi Múzeumban tartott ünnepségen Mádl Ferenc művelődési minisztertől Karácsony Sándor-díjat vehetett át a gyakorlóiskola taní­tónője, Ulbert Józsefné.

Next

/
Thumbnails
Contents