Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)
1993-12-26 / 51. szám
1993. DECEMBER 24. , SZEKSZÁRDI fASARNAP 9 A Velencében rendezett biennálék lassan évszázados története során az egyes nemzetek saját válogatású bemutatkozásai lassan többé-kevésbé alárendelődtek egy-egy előre meghirdetett gondolatkörnek. Mivel a művészet sajátja eredetisége, - aminek következtében a ma művésze higany módjára igyekszik befolyni munkásságával korábban nem járt tereket, - amúgy is lehetetlenné tette, hogy egy-egy nemzet a magáéból valami általánosan érvényeset, jellemzőt mutasson. Ha pedig mindezek, - sőt; mindenekfeletti átfogó eszme szűrőjén is átjutó művek és művészek fémjelzik a biennálét, hát bizony leginkább a rendezők művének tekinthetővé válik. A biennálék csaknem egységes, alkalmi művé válnak ahol az egyes meghívott művészek - vagy az alapeszmét támogató országok delegáltjai - csupán alkalmazottak. így é&fffíos mű csupán ebben az együttesben állja meg helyét és megoldásai is ^szándékoltan kérészéletűek. A biennálé után nem lehet őket hazavinni s a következő biennáléra szükségképpen megsemmisülnek. Az orosz, a német, francia és magyar pavilonok tartoztak leginkább e vonulatba: mindegyikük közös abban, ahogyan magát a kiállítóhelyet alakították át, állították időlegesen egyegy átfogó, előre meghirdetett eszme rendezőelvének szolgálatába. „Kulturális nomadizmus" Az idei biennálé az egyre inkább egységes emberiségfogalomjegyében a „művészet nemzetekfelettisége", az az alkotóművészek és eszméik vándorlása, az ún. „kulturális nomadizmus", „transznacionalizmus", ^kultúrák párhuzamosságán alapuló „multikulturalitás", az eltérő, ám egymással kölcsönhatásban működő törekvések egyazon műtárgyban való megtestesülése, a „művészet együttélése" eszméi köré szerveződött. Velence felől nézve a csak egy ugrásra lévő, szemközti tengerparton dúló testvérgyilkos háborúra, a békevágyra, az etnikumok különbözőségének, a „másságnak türelmesebb, bölcsebb szemléletére intő törekvések a „művészet fontosabb pontjai" átfogó címet viselték. Az egyes nemzeti pavilonokon belül vagy külön csoportosító elv szerint olyan címekkel is találkozhattunk, mint „Békegép", ,átjárás keletre", „Vonal az AIDS ellen" vagy a fiatal, „közvetlen kortárs" művészetet bemutató ,Aperto '93" kiállítás „Vészhelyzet" gondolatával. A művész szemszögéből mindemellett jelentős változás e gondolatok párbeszédében, hogy a mai művészet már nem köthető a megszokott nyugati centrumokhoz. „Koncept Art" A pusztán szóval is elmesélhetők sorában áll a magyar pavilon is. Az Amerikában élő Joseph Kosuth - nevéből az egyik „s" az ottani hibás anyakönyvezés miatt veszett el, ő valójában a történelmi magyar család egyik leszármazottja, - szürkére festette a gondosan glettelt falakat. Reá fehérrel és feketével nyomdai pontossággal magyar, angol, illetve olasz szöveget vitt fel. A szövegek tartalma változó, azaz egy-egy nyelvbéli szövegnek nincsen fordítása egy másikban; így csakis az értheti a kiállítás egészét, aki mindhárom nyelvet bíija. Igaz, korunk valódi kihívása ez, hiszen a felénk is kitáruló nagyvilágban kellő biztonsággal csakis ugyanúgy tájékozódhatunk, - mégis az a benyomásunk, mintha éppen ezáltal szűnnék meg maga a nyelvi kommunikációkon TelüTt nemzetközinek tekinthető képzőművészet. „Koncept Art" - mondja a műtörténész. Szavakban elbeszélhető művészet ez, ahol éppen maga a Mű nem történik meg. A falakon újságok nagyított reprodukciói hírekkel, tanulmányokkal. „Bosnia cannibali per sopra vivere" olvashatjuk olaszul egy „Saványúbb a káposzta" című élelmiszeripari szakcikk társaságában. Vagy „Partnerkereső" cím alatt egy hirdetés: „Héj nélküli olajtökmag eladó"... és angol gazdasági szaklap, a „Bloomberg Business News" híradása a Pepsi Cola cég beruházásairól Magyarországon. Lényegbevágó a H. L. Mencken-től vett idézet: „Bármikor, ha valakit hazája iránti szeretetéről hallasz beszélni, az annak a jele, hogy fizetséget vár érte." ...És különös pavilonunkat a következő biennáléra majd újra festik, az emlékezés tárába téve, hogy pavilondíjat nyert. Mint gyermekkoromban a kedves falatot, utoljára hagytam az USA pavilonjában önálló anyaggal bemutatkozó Louise Burgeois asszony szobrait, installációit. A francia származású művész fö anyaga a testszín - rózsaszíni?) : alabástrom, a szinte áttetsző márvány volt. A mintegy félköbméteres, durva megmunkálású tömbön, mint talapzaton nyugszik két, tenyéijóslásra kitárulkozó női kéz. Mindez egyetlen darabból faragva a világ és eniber törékeny egységét sugallja. Azután egy acéllapokkal határolt szűk fülkébe léphetünk. (Műhely?) Fájdalmas görcsben, hídba feszülő mezítlen férfitestet találunk és egy szalagfűrészt. A felkínált lehetőség, amit e két dolog jelent, rádöbbent egyéni felelősségünkre: vajon mit tennénk legtitkosabb lelkiismeretünk szerint? íme hát ismét Velencében voltunk - gondoltam - az Alpok huszonhárom alagútján hazafelé utazván. Az alagutakon és viaduktokon, amiket az időben építettek amikor még nem jöhettünk errefelé. Ez az út maga is művészet: általa közelebb kerülnek egymáshoz az emberek. KoíTán Károl v
