Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-12-26 / 51. szám

10 , SZEKSZÁRDI VA§ARNAP 1993. DECEMBER 19. Egyesület - múltunkért Egy éve kezdte meg munkáját a Tolna Megyei Honismereti Egyesület. A nemrégiben megtartott évadzáró ülésen az eddigi elnök, dr. Szilágyi Mihály - más, hasonló célú munkája miatt - lemondott megbízatásáról, ám, mint mondotta, „közkatonaként" ezután is szeretne részt vállalni a munkából. Utóda az eddigi jegyző, Kaczián János lett, őt kérdeztük az elmúlt év tapasztalatairól. - Amikor az egyesület megalakult, legfőbb célunk az volt, hogy folytassuk azt a munkát, ami tulajdonképpen már évtizedekkel ezelőtt elkezdődött a megyében. Szerencsére mindig voltak olyanok - pedagógusok, lelkészek, muzeológusok, könyvtári, levéltári emberek -, akik szívesen foglalkoztak hagyományápolás, honismeret, helytörténet dolgaival - így nem véletlen, hogy éppen közülük kerültek ki azok is, akik ezt az egyesületet tavaly megalakították. Egy évvel ezelőtt viszonylag szük körben kezdtük a munkát (tizenheten és három intézmény), ehhez viszonyítva szervezetileg valamelyest erősödve zárhattuk az évet, hiszen jelenleg harmincegyen vagyunk és kilenc intézmény csatlakozott hozzánk. Mivel meggyőződésünk, hogy az a munka, amit végzünk közérdek, nem gondoljuk úgy, hogy ezt csak a saját tagLépések Fotó: - kafi díjunkból kellene fedezni; úgy véljük, joggal számíthatunk önkormáyzatok, intézmények támogatására - ezt igényeljük is. Tavaly - elsőként - a megyei önkormányzattól, majd ez évben (pályázat révén) Szekszárd várostól kaptunk támogatást. Egyik tervünket a Hungária Biztosító is támogatja: még decemberben szeretHeti levél rj~j • r lojas Békés tanyai idill, sóhajtott a kellőképpen ólomdús hatkerületi levegőbe főbb szerkesztőm egy csendes délután, az országos lap szerkesztőségében. Eképp fejezve ki koncepcióját, hogy mi is kéne a lapba, mit az olvasók oly igen nagyon éheznek; egy jó kis tanyasi anyag, hát persze. És lön. Porolunk a nagy magyar Alföldön, nemhiába, mert megtaláltatik a megfelelő - fotogén - tanya és szintén fotogén lakói. Nádfedél, gémeskút, galambok, midenféle jószág és két töpörödött, öreg emberke, két erdei manó. Tették a dolgukat az állatok meg a ház körül, néha szóltak egymáshoz vagy hozzánk. Természetes derű és kedv, ez volt érzékelhető, meg az, hogy ők tényleg egy pár, látszott ahogy egymásra néztek. Megvolt tehát minden az idilli riporthoz, csak a fotós kolléga várta az „estközeli fényeket", akkor jőnek elő a színek - mármint a filmen - ez volt a heppje, úgyhogy vártunk. Az idős pár nemigen ment el a tanyáról, bár Lajosmizsén volt egy házuk, de ez valahoggy - mármint hogy oda beköltöznek -, olyan távoli, félretett és így dédelgetett dolognak tűnt. Most itt vagyunk és lehetnénk száz évvel ezelőtt is, a legutolsó villanyoszlop három kilométerre innen. Akác mindenütt sarjad, mint a tarack a homokon, a tanya mellett is volt egy liget. Ott bóklásztam. Földbe süllyedt kerékkel egy régi lovas vetőgép porladozott. A rozsda és az idő dolgozott rajta csendben. A farész erősebb nyomásra porladt és a küllőt ki lehetett feszíteni. Lassan óvakodott a sötétség a fák közé, egy távoli kutyaugatás maradt abba. Sehol egy fény, a csöndben érzékelni lehetett, hogy ugyanez van a horizontig, vagy még tovább - egy Edison és villanykörte előtti világ. Az öreg a tehenek körül motozott, a fotós Tera nénivel beszélgetett az udvaron. A tejért hetente háromszor jön egy maszek, elviszi és hozza a pénzt. A tojást piaci napok előtt átviszi a férj a Szomszédasszonyhoz, aki eladja. „Persze nemcsak azt a tojást viszi a Jósti, amit én a kosárba rakok" - mondta Tera. Hogyan? - kérdezte a fotós, pedig jól hallotta. Hihetetlen volt neki, a pesti srácnak, aki pedig ott látott szétrohadt házasságokat - a sajátját is - meg nyitott házasságot, egyebet és nem hitte, hogy ezzel itt és így találkozott. Hát a szomszédasszony meg a Jósti néha kutyáikodnak egy kicsit, egy ismerős mesélte^ aki látta őket összeborulva a tanya sarkán. - Es maga? kérdezte a fotós. - Ha kedve telik, hadd tőtse, de mellettem áll negyven éve, az a komoly dolog - így az asszony. - Hát tudja, nem sok ilyen asszony van, aki így megérti... Nem tudom mennyi van mondta Tera -, de ha nekem akadt volna, én is megteszem, de nem akadt különb, mint a Jósti. Elbúcsúztunk és ahogy visszanéztem, úgy állt a tanya szélén Jósti Tera mellett, mintha egy fényképen; egy moccanatlan, kimerevedett pillanatban. A kocsiban aztán hazafelé a fotós újra elővette a témát, nehezen tért napirendre a dolog fölött, hogy a Jósti meg a szomszédasszony, és a Tera ezt tudja. Végül abban egyeztünk meg, hogy itt nem kell a képmutatás, mert egyszerűen nincs kinek. Aligha tudnának itt és így élni, ebben a természetes közegben, ha nem úgy vennék a dolgokat, ahogy azok vannak, vagyis természetesen. A képek jók lettek, de nemcsak azért szerettem a fotóst, hanem azért is, mert néha töprengett, hogy miért kerek a világ. - steiner nénk emléktáblát állítani a Garay Szálló Széchenyi utcai oldalára abból az alkalomból, hogy száz évvel ezelőtt készült el az épület és első emeletén annak első színháza, igazi színpaddal - egyébként Jászai Mari volt az első, aki ezekre a deszkákra lépett. Visszatérve hagyományos munkáinkra egyik feladatunk az volt, hogy segítséget adjunk honismereti táboroknak, amire az Országos Honismereti Szövetség pályázata is alkalmat kínált. így részesülhettek támogatásban a regölyi régészek, a decsi néphagyománygyűjtők, a bonyhádi Székely Kör tábora és a megyei könyvtár olvasótábora. Ugyancsak hagyományos dolog - mel^^ ben a megyei honismereti mozgalom taj^ régóta közreműködők - a Honismereti Akadémia. Az idei Veszprémben volt, itt tizenkét tag képviselte az egyesületet. Örömünk, hogy lehetőségünk elismerni azok munkáját, akik már sok évtizede dolgoznak ilyen területen; olyan kutatók, helytörténészek, akik egy-egy szakmatörténettel, településtörténettel, vagy tágabb értelemben sok más kérdéssel foglalkozva fontos munkát végeztek az elmúlt évtizedekben. Közülük többen részesültek a Honismereti Szövetség elismerésében. Nagyjából ilyen kérdésekről volt szó a múlt heti közgyűlésen, ám korántsem szeretnénk azt a látszatot kelteni, hogy egyesületünk és munkánk lefedi a valóságos honismereti tevékenységet. Gondoljunk csak a községek lelkészeinek mondhatni krónikaíró munkájára, azokra a pedagógusokra, akik naplószerűen községkrónikákat írnak és településük régi gazdálkodási eszközeiket gyűjtögetik - jó lenne, ha ezekről a munkákról többet tudhatnánk, és több segítséget adhatnánk hozzá. Orbán Gy. L