Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-11-28 / 47. szám

8 „ SZEKSZÁRDI VASARNAP 1993. NOVEMBER 28. Oli úr és a többiek „Az élettel nem szabad vitatkozni" Humorfesztivált rendezett hétfőn este a POP TV és a Babits Mihály Művelődési Ház közösen. Ismert és népszerű humoristák szórakoztatták mintegy másfél órán keresztül a közönséget. A Defekt duó: az összeszokott, egy gitáros pár, társadalomkritikája mélyen humorba ágyazva. A siker nem marad el, jó hang, jó humor, profi előadásban. Böröczki József: a Mikroszkóp színpad művésze. Tévéműsorokat, sportközvetítéseket parodizált, s különösen élethűen adott elő egy Rajkin paródiát. Éles István s csendes társa Horváth Szilveszter, egy kicsit a Markos-Nádas kettősre emlékeztetett. Talán annyi a különbség, hogy Éles István teljes egészében az utánzó, parodizáló képességére hagyatkozik, egyéni humora kevésbé érvényesül, hisz elnyomja őt Koltai Róbert, Torgyán József és Hankiss Elemér. Ha nem látnánk Éles Istvánt - ami képtelenség mert akkora nagy darab - azt hinnénk, hogy a fenti három hírességet halljuk, megtévesztésig sikerült Éles István utánzása. Bár a műsorban Bajor Imre (Oli úr) nem utolsóként lépett fel, most azért hagytam a végére, mert azon túl, hogy elandalodtunk dalain - „Gondolták volna, amikor a szomszédokban láttak, hogy ilyen hangom van?" - paródiái komoly megerőltetést jelentettek nevetőizmainknak és tenyerünk számára, szóval mindezeken túl Bajor Imre a színpadon kívül is szívesen beszélt a szekszárdiaknak magáról. - Művész úr! Gyakran vállal haknizást? - Sokat játszom színházban, ezért kevesebbet mint szeretnék, de ha szabadnapjaim vannak, akkor szívesen. Ha hívnak. Mert a hakniban ez lényeges: hogy hívják az embert. Ez egyfajta elismerés és szeretet megnyilvánulás a vidéki közönség részéről, hisz nyilván megnézik, hogy kire adják ki a pénzüket. A vidéki közönség szeretete számomra egy olyan bázis, amit semmivel sem cserélnék fel, még egy tévéfelvétellel sem. - Az önnek országos népszerűséget hozó „Oli úr" a Szomszédok című sorozatból eltűnt. Végleg vagy csak szabadságolta magát, illetve a rendező? - Nem szeretnék erről beszélni, bár tudom a folytatást, a nézőknek még hadd legyen titok. - A népszerűséggel együtt talán egy kicsit a skatulyát is hozta ez a szerep. Ön is így érzi? - Sok egyéb más dolgot is tudok csinálni és csinálok is. Jelenleg a Karinthy színházban egy volt Kabos szerepet alakítok. Régebben játszottam olyan szerzők műveiben mint Szép Ernő vagy Szomori Dezső. De miután a közönség most mást vár tőlem, ezt az Oli úr figurát és társait, erre veszik meg a jegyet - s ebben a világban most a pénznél jobban semmi sem dominál ezért most ezt kell játszanom. Az élettel nem szabad vitatkozni. - Milyen viszonyban van a rendezőkkel, gondolt már arra, hogy mint sok színésztársa Ön is megpróbál rendezni? - Nagyon fontosnak tartom a rendező szerepét. Mi színészek nem látjuk magunkat a színpadról. Egy jó rendező meghatározója az előadásnak. Még nem gondoltam arra, hogy rendezzek, talán majd később megpróbálom. - Három villámkérdés. Kedvenc színésze? - Természetesen, én. ^^ - Kedvenc idötölése? - Tévénézés. Mindent nézek. Csak úgy összevissza kapcsolgatok. - Szerepálma? - Úgy érzem és ebben már mások is megerősítettek, hogy a Svejket nem volna szabad kihagynom. - Közeledik a karácsony. Mit szeretne ajándékba kapni? - Édesapám a kórházban van. Szeretném, ha meggyógyulna és egészségben együtt tölthetné a család a karácsonyt. Sas Erzsébet Fogadás. Délszlávok, magyarok ülnek a konferenciaterem asztalánál. Hatalmas asztal, rajta innivaló, pogácsa. Az arcokon derű, a kezekben, lábakban békés lendület, olykor egy-egy elfutó ritmus. Táncosok. A néptáncfesztiválra meghívott becsei testvérvárosunk szerb táncegyüttese. Tolmács fordítja a szép beszédeket ide és oda. Aztán maga is szót kér, üdvözletet hoz az odaáti önkormányzattól, s először itt járóként úgy beszél városunkról, mintha törzsgyökeres lenne, úgy a szőlőtelepítésről, mint építésről, önmagunk építéséről - a kultúra vész, ha vész a szőlő -, majd a babitsi magatartásról, amely a háború idején is úgy tudta átemelni az archaikust a valóba, hogy az a legkorszerűbb volt és maradt a mostani háború nagy szellemi zűrzavarában is. A tolmács, a képviselő Tari Lajos vajdasági magyar költő. * - Mit tehet a költő a háború hátországában? - ír. Ha a költő jól ír, talán elvárhatja, hogy más is rendesen tegye a dolgát. Tudom, kicsit illuzórikus gondolat... mégis, sose dolgoztam annyit, mint most, a bujdosás idején. Szonettek háború idején? - Mit ír? Ne csodálkozzon, szonetteket. Korábban én sem tudtam megérteni, hogy tudott Radnóti a haláltáborban hexamétereket írni. Már tudom. Válságos helyzetben időt álló, emelentáris értékre van szükség. A legkötöttebb formára, mert az kétezer éve fegyelmez. Fegyelem és kötöttség nélkül nincs szabadság. - Lehet így is hatni? Azt hinni, hogy az ember értelmesebb, mint pár száz éve, amikor itt az ököljog? - Tévedés azt hinni, hogy az erkölcs is fejlődik. Ajó fejlődik, meg a rossz. Csak a rossz sokkal cifrábban. Példának itt vannak a kínzások. Illuzórikus azt remélni, hogy jobbá válik az ember. Mégis azt gondolom, van a szavaknak ereje, mert pesszimistán nem lehet írni. Az a költő, aki egyáltalán képes írni, bizakodik. Becsén is. Az ország most apróbb részekre robbant, hogy egy újabb integráció bekövetkezhessék. Mi otthon maradtunk. „Fák már nincsenek" - Hogy élnek Becsén? - Becse a Tisza menti nyelvhatáron 54%-ban magyar többségű város, 45-46% a délszlávok aránya. A helyi önkormányzatban a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége a szavazatok 64,6%-át kapta meg, ez azt jelenti, hogy a 36 képviselői székből 23 a magyaroké. A polgármester magyar, az alpolgármesteri szék üres. Egy szerb sem ült bele. A délszlávok nemzeti eufóriában élnek, igazi ellenzékük nincs. Nagy Szerbiáról álmodoznak, gondolván, hogy egy nép prosperitása négyzetméterekben fejeződik ki, tehát aki a magyarokkal együttműködik, az nem jó hazafi. - Miként élik meg magyarságukat a mindennapokban? - Becse nem hadműveleti térség, de a lelkekben háború van. Megromlott a viszony. Mi nem akarunk a délszlávok történelmi vitáiban részt venni. Bennünket ki kellett volna hagyni. Hihetetlenül fáj, hogy Szlavóniában szétlőtték az Árpád-kori településeket. Aztán ott van a nyelvi beolvadás. Az emberek keveréknyelven beszélnek, mert a szülifl| már korábban is így mentettéWF gyerekeiket. Meg úgy, hogy a múltjukat elhallgatták. Tito, a viszonylagos jóléttel, utaztatással elaltatta a magyarokat, a világot, s a délvidéken fizették meg legjobban az árulást. '45ben a kitelepített 400000 német házaiba bosnyákokat, krainai szerbeket költöztettek vagy egyszerűen falukat romboltak le, ami akkor is etnikai „tisztogatás" volt, mint ahogy ma is az. Megjegyzem, a koszovói albánok is jó jugoszlávok lettek volna, ha alapvető jogaikban meghagyják őket. Az identitás zavar a század egyik legnagyobb gondja. Ha nincs azonosságtudat, jön a háború, a szabadrablás, aminek nagy hagyományai vannak e térségben, az emberek egymás ellen úszíthatók. - Mi lesz, ha egyszer végre egyforma jogokkal mehetnek egymás mellett az utcán? Lesz-e megbocsátás, vagy csak csendesedik a vihar? 4 !