Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)
1993-09-12 / 36. szám
1993. SZEPTEMBER 12. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 5 Sváb passió Megjárta Tito haláltáborát Amíg Nyugat-Európában az Emberi Jogokról szólt a fáma, s 1945 karácsonyán felcsendülhetett a Stille Nacht, a déli szegletekre senki sem ügyelt. Tito haláltáborai ekkortájt voltak a „legtermékenyebbek". A túlélés reményének legcsekélyebb szikrája sem pislákolt már a barakkok lakóiban. FISCHER LAJOS szekszárdi német író maga is megjárta ezt a poklot, s most - mint kivételes túlélő - könyv alakban kívánja megörökíteni kálváriájának történetét. ^ ró- és pályatársa, László Lajos Halálpolka című művében a földönfutóvá lett hazai németség kálváriájáról szól. Arról azonban, hogy miként hurcolta meg a Titoéra Bánát németségét, alig tudunk. Ön a szemtanú túlélő hitelességével ír erről, hiszen látta a pokolnak ilyetén bugyrait. É '945 november közepén a magyar hoz közeli táborba kerültem, Belij istir (Pélmonostor) körzetében. Itt volt a nagy gyűjtőtábor. A környező községekben kisebb táborok működtek, amelyek innen kapták az emberanyagot. Minden munkát a foglyokkal végeztettek, a volt német birtokokat nem osztották fel, hanem a táborlakók művelték azokat. Egy ilyen munka után egy kanadai teherautón kíséreltem meg szökést. Sajnos, meghiúsult a tervem, s visszatoloncoltak a táborba. A körülményeim ennek folytán még kegyetlenebbek lettek. Hercegszőlősnek hívták a helyet, ahova ezután kerültem. Este megjelent egy elhurcoltakból összeállított kőművesbrigád, amelyben a nagybátyám is dolgozott. A görögkeleti templom tornyának helyreállítása volt a feladatuk. Kezdetleges állványzatok, embert nem kímélő biztosítás, állati sorban végzendő • ka volt. Miután a község nem váltaz étkeztetésemet, mert adóznia kellett az igénybe vett internáltak után, nem volt maradásom. Háromnapi bujkálás után eljutottam Újbezdánig (ez Beremend alatt van) és egy helybeli lakos a határhoz vezetett. November 27én szöktem át a magyar határon. - Ez már a végszó, ahogyan ezt mondani szokták, de korábbi meghurcoltatásairól nem is hallottunk. - 1945 márciusában minden német nevű vagy származású embernek, a csecsemőt is beleértve, el kellett indulnia egy „hosszú" úton. Több mint félmillióan indultunk így el, köztük én is. A Drávaszög lakosságát Pélmonostorra hajtották, első dologként szétválasztották a családokat. A gyerekeket és öregeket ezrével hajtották a Duna felé, mivel Bácskában működött az egyik legnagyobb tábor Gákovo községben. Ez valóságos haláltábor volt. Alig került ki innen valaki. A munkaképes embereket (köztük engem is) Baranyába vitték. Kisfalud község táborába kerültem először. Itt a volt sváb szőlőkben dolgoztunk. A következő munkám volt talán a legkegyetlenebb tevékenység addigi életemben, ugyanis az útközben meghaltak hulláinak összegyűjtése volt az ukáz. Négy-négy fiú cipelt egy-egy hullát, trágyahordó tróglin. El tudja képzelni, milyen lehetett egy több napja halott idős női tetemet erre az alkalmatosságra felgördíteni, s azt a temetőig eljutva eltemetni? Ugyanezeket a fiúkat ennél borzalmasabb dolgokra is kényszerítették, hisz március lévén, a november óta a folyóban puffadozó állati tetemeket is nekik kellett eltakarítaniuk. - De miért beszél kívülállóként, hisz a tizenkettőbe ön is beletartozott. A következő táborba eljutva is tizenketten voltak még? - Akkor igen. Ma azonban csak egyről tudok, aki él még. Ö Frankfurtban lakik, voltam is nála vendégségben. -A táborról, az ottani körülményekről is szólna, kérem? Ha nem túl rettenetes... - Albertfalva/Eszék körül teljes egészében tábor volt. Fegyveres őrséggel vették körül. Kegyetlenül sok embert zsúfoltak ide össze. Itt nem voltak barakkok, itt a parasztházakban lakott sokszor több száz ember. Mint a heringek. A padlóra leszórt szalmán. Több fogolytársam beleőrült ebbe a zsúfoltságba, a tetvekbe és az embertelenül kemény munkába. Alig lehetett kibírni ép ésszel. Én azért élhettem túl, mert állandóan a menekülésre, a szökésre gondoltam, azt tervezgettem, az éltetett. Kidolgoztam a magam túlélési stratégiáját. Egyik délután német repülőgépek borították be az eget. A görögországi támaszpontokról visszavonuló egységek voltak. A partizánok, félve attól, hogy ezek a gépek felszabadíthatják a táborokat és bennünket Németországba vihetnek, még az éjszaka folyamán áthurcoltak bennünket Baranybánkba. így kerültem ki ebből a táborból. - Milyen volt viszonyuk az őrséggel? - Az őrséget a partizánhadsereg biztosította. Élet és halál urai voltak. Szerbek, bosnyákok vegyesen. Később a volt Petőfi-brigád tagjai vigyáztak ránk. Ezek magyar fiúk voltak a Bánátból. Még ma is szívesen gondolok rájuk. Főleg emberségükre. Az én menekülésemet is egy volt magyar őröm készítette elő. Akadt olyan őrség is, amely éjjel kollektíven szökött át Magyarországra. Egyszer volt horvát őrségünk is, sajnos, nem sokáig, mivel túllőttek a lehetőségeken és Dárda községben misét olvastattak a táborral. - Ismereteim szerint több mint kettőszázezer ember pusztult el ezen az úton. Mladen Markov szerb író Bánáti vicinális című müve is megerősíti az információt. Fischer Lajosnak van-e tudomása olyan túlélőkről, akikkel a táborokban találkozott? (Folytatás a 8. oldalon.)
