Szekszárdi Vasárnap 1993 (3. évfolyam, 1-51. szám)

1993-01-10 / 1. szám

5 1993. JANUÁR 10. , SZEKSZÁRDI VASARNAP körüli érték, de ahhoz kosár, gázpalac^Bk, égők kellenek. Rádióadó nélkül már életképtelenek vagyunk és soroljam még...? - Prométheusz parkból indultunk. A nagyobbik gondola utasa Kocsis Imre Antal polgármester. Százhúsz méter magasan járunk, amikor kérdezem: - Más innét,, madárlátta-szemszögből a város? - Jártam már a város fölött más légi eszközzel, de hőlégballonnal még nem. Általában az embernek ritkán van alkalma így felülről nézni a várost. Nem veszünk el a részletekben, felülről sokkal rendezettebb, szebb a város mint közvetlen közelről. - Az új év elején elkerülhetetlen a kérdés: mi várható '93-ban? - Mivel jóval kevesebb pénzzel kell ^razdálkodnunk, mint tavaly, így csak ^^sszimista lehet az előrejelzésem. Vegetál majd a város, nem lesz annyi felújítás, mint tavaly, nem lesz annyi beruházás, kommunális, intézményi támogatás mint az elmúlt évben. - Nyilván néhány területen drasztikusan kell a tervezett költségvetéshez nyúlni... - Minden területen drasztikusan kell hozzányúlni. Prioritást talán csak az oktatás és az egészségügy élvez, de ott sem dúskálhatnak majd a javakban. - Ezek szerint ott lesz új beruházás, felújítás. - Semmi! Szinten tartás lesz. Csak a legfontosabb, a legszükségesebb dolgokat tudjuk megoldani. Mindenki a BHG-nál dolgozott, aki hőlégballonos lett - gondolhatná az ember, ha a fiúkat hallgatja. - Aki egyszer repült, az mindig az ég felé tekint - mondja Szegedi Róbert, aki a huszonvalahány évével a legfiatalabb ballonosok egyike. Itt fenn, a szekszárdi hegyen van egy kis tanyám. - Kint üldögéltünk, egyszerre arra lettem figyelmes, mintha a közelben szuszogna valami óriás és akkor megjelent közvetlen fölöttünk egy ballon. Akkor döntöttem el, hogy nekem repülni kell. A munkahelyemen érdeklődtem, aztán sikerült bekerülnöm a csapatba. Azóta ennél jobb, megnyugtatóbb szórakozás, ami időnként meló is, nem létezik számomra. * - Nős ember vagy, két gyerek apja. Nem hiszem, hogy feleséged lelkesedik, amikor több száz méterrel a város fölött meglátja a ballont, amivel repülsz - mondom hitetlen Tamásként György Zolinak. - Nagy álmom, hogy veszek egy saját ballont - mondja. - Erről már a feleségem is tud. Egyelőre lehetetlen ez, de úgy tűnik 1995-ig rendeződnek a repülési előírások, és akkor nem lesz akadálya a dolognak. De a kérdésedre válaszolva, persze, hogy félt az asszony. Mégis, amikor hazajövök egy-egy repülés után, szinte más ember vagyok. Kiegyensúlyozott, nyugodt. A repülés olyan kikapcsolódás, ami minden gondot, bajt feledtet és egy-egy földre szállás után szinte más ember leszek. Türelmesebb, megértőbb és higgadtabb. Ennek pedig a családom, a magánéletem látja örömét. - A ballonosok állandó érve, hogy nem szennyezik a környezetet... - Erről akartam még beszélni mondja György Zoltán. - A ballon nem bántja a környezetet. Nincs füstje, nem bocsát ki gázt ahogy repül, környezetbarát. * Csodás volt a város, Szekszárd felülnézetből. Nem először láttam madártávlatból. Volt, hogy halkan suhanó vitorlázógép volt, volt, hogy kergült szitakötőként zúgó, a levegőégben is pattogó helikopter vitt fel. Ez a békés nyugodt lebegés, a végtelenül tiszta, és nagyon hideg levegőben teljesen új volt. Most már értem, hogy az ember miért vágyott mindig a madarak után. TAMÁSI JÁNOS Fotó: KUBANEK MIKLÓS Vízkereszt idején Karácsony hamvadó fényei még velünk jönnek. Szíveink maradék ólomkatonáit utoljára megsimogatjuk, aztán gyerünk! A boltok zárva, szokásos a kenyérmizária, indul a leltár, a számadás, a költségvetés, az iskola, a vizsgaidőszak. Újra kezdünk mindent, meg se állunk egész évben. Már aki dolgozhat. Szellemiekben felpörgetve, jó tárgyalásról utazom haza az esti gyorssal. Egyedül ülök a fülkében, s pihenésképpen csak azt a kis pislafényt hagyom, de alvás helyett rátapadok a fülke ablakára, mint gyerekkoromban. Játszom. Valami támpontot keresek a messziségben. Se csillag, se lámpafény, csak sejtem, merre járunk. Az ég is fekete, a föld is fekete, erdők-mezők feketék. A vonat úgy fiíija magát ebbe a tömény sötétségbe, mintha óriási hernyóként egy irdatlan nagy alagútban araszolna előre. Ha nem kattognának a kerekek, a sebességet se érzékelném, de tudom, hogy azért csak megyünk előre, valahonnan már kiengedtek minket, valahol már jelzik a zizegő drótok, hogy nemsokára megérkezünk. Lassúdik minden. A feketében átértékelődnek a dolgok. Bár mindenhonnan sötétség fog körül, nincs abban semmi félelmetes. Csak megcsöndesedik az ember. Hagyja, hogy kigyúljanak belső fényei. Misztikus. Órámon látom a mutatókat, de a tért nem érzékelem. Annyit szabad most tudnom, hogy a Földön vagyok, síneken gurul velem a vasszoba. Csányi László könyvére gondolok, az Égtájak utassal-ra. Lehetnék alagútban, lehetne ablakomon szögesdrót, hogy meg ne szökhessek. Belefúrom szememet a fekete estébe, a tintafekete, az áthatolhatatlan estébe. Nincsenek szögek és síkok, nem mozog semmi. Semmi. Az idő hátrafelé mozog. Emlékeim fényesedésében így védekezem a sötétség ellen a magam külön sötétjében. Még mindig játszom, de aztán lassan-lassan kinyitom a szemem, csak egyetlen külső lámpa fényét remélve pillogok. Nincs fény sehol. A fekete semmivel kell hát barátkoznom. Kienged az ablakon, ég és föld szuroksötétsége között bársonyos koromszínt mutat, sötét füstlobogót. Mennyi árnyalata van a feketének! Szén, lágy szurok, füst telhetetlen színei tobzódnak, kelletik magukat, mint valami bújtató közeg, amibe jó belemerülni, ringatózni és eltűnni, fénytelen feketébe lenni, magunkat se látva. Sokáig zakatolunk. Egyszer aztán csak kirajzolódnak a fák kontúrjai, a távolban végre szürkül valami, messziről dereng egy kis fény. Szököm már az éjszakától. Várom a kinti világosságot, csak egy gyufalángnyit, embercsinálta fénybe kívánkozom, mert az kedvesebb. Irgalmat hoz a lámpafény, mozgást, nevetést, búcsúszót. A kis erdő után már látszik a bakterház és a falusi állomás, Úgy örülök, mint szeretteim örömének karácsonykor. Nemsokára jön a jó öreg szekszárdi állomás, a végállomás, ahol előre örülnek jöttömnek, ahol VÁRNAK! Mert a sötétség ideje után a megérkezés jó világossága jön. Januári karácsony. Vízkereszti. NÉMETH JUDIT Evangélium „Dicsőség...békesség..Jóakarat" Lukács ev. 2,14 Krisztus születését mennyei küldött hirdeti a betlehemi pásztoroknak, majd mennyei seregek sokasága zengi Lukács evangéliumában: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat." Karácsony ünnepe hátunk mögött van, elkezdődött az új esztendő - milyen jó lenne azonban, ha a következő karácsonyig előttünk levő napokon több jóakarattal találkozhatnánk, szilárdabb békességgel számolhatnánk! - Jóakarat, békesség: Ennyi elég is a hétköznapokra karácsonyból gondoljuk vagy mondjuk is. Pedig a fenti idézet szerint az első: „Dicsőség a magasságban Istennek!" Karácsony egyik titka éppen az, hogy nem szakítható el a békesség és a jóakarat Isten dicsőítésétől. Ha Isten dicsőítése karácsonyra korlátozódik, akkor a békesség és jóakarat is korlátozva van: karácsonyra. A hétköznapoknak és az emberek sokaságának roppant igénye békességre, jóakaratra - ne szenvedjen hajótörést, mert kényes pont Isten dicsőítése. Ne korlátozódjon ez csupán azokra, akik templombajárnak! - Az egyházak feladata tudatosítani azt, hogy a mindennapok kisebb-nagyobb eseményei között a jóakarat és a békesség éppen azért szenved hajótörést, mert az Isten dicsősége helyett emberi dicsőségvágy zátonyai rejtőzködnek a mélyben: bennünk. Gondolkodásunk és érzéseink „medréből" távolítsuk el a magunk dicsőségvágya éles szirtjeit: követve karácsony Krisztusát, aki testet öltésével a maga isteni „dicsőségéről lemondott, szolgai formát fett fel, megalázta magát, és engedelmessé lett mindhalálig..." - Az Ő nyomában lesz több, így a békesség és jóakarat nap mint nap. SZILVÁSSY GÉZA református lelkész I Ipartelepi körkép