Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1992-09-06 / 36. szám
531 1992. SZEPTEMBER 13. , SZEKSZÁRDI IASARNAP P lébános úr, itt a faluban azt beszélik Önről, hogy Mindszenty bíboros titkára volt... - Sajnos ez nem felel meg a valóságnak. Többször akartam vele kapcsolatot teremteni az amerikai nagykövetségen, majd később Bécsben is, de egyszer sem sikerült. - Lehet e szóbeszéd alapja az, hogy az elmúlt években Ön többször is szembekerült s^ját egyházával? - Igen, azt sokan tudták rólam, hogy „ellenzéki" vagyok. Amikor 1956 januárjában letartóztattak, a vallató tiszt elolvasta az iratokat, s látta, hogy a papok hogyan bántak velem. Azt mondta: „Bíró, magát jól megrugdosták. Itt az alkalom, hogy visszarúgjon." De en« i ez nem érdekelt. Mentem tovább agam útján. - Mit jelentett ez? Hogyan lett az eszterági bodnár fiából kiközösített pap? - A kezdet talán a szokásos volt. A fordulat az ötvenes évek elején következett. 1949-től Pesten a sziklatemplomban voltam. Amikor feloszlatták a szerzetesrendeket, szétzavarták a pálosokat is. Egy reggel egy maiteres vödör volt odatéve a bejárat elé, s ki volt írva, hogy tatarozás alatt. Én a pálosoknál voltam. A hitemnek élhettem, ott kaptam lakást, kosztot. Pénzt úgy szereztem, hogy Oltáriszentség heteket tartottam. Nagyon sok helyen tudtam apostolkodni, s mindenhol elismerő bizonyítványt kaptam. Egészen addig, amíg a székesfehérvári egyházmegyében szembe nem kerültem egy béke• jpal. Követelték, fejezzem be ssziómat. De engem nem lehetett megfélemlíteni. Pécsett a püspöki kar konferenciáin is odafektettem elébük az Úr Jézus útmutatását és kívánságát. Ez nem tetszett, mert az volt benne, hogy ti vagytok mindennek az okai, mert megalkudtatok, nem mertetek kiállni, nem mertétek vállalni az vértanúságot. A hívek elpuhultak, elgyávultak, de ezért ti fogtok felelni. Ez volt az, amit nem tűrtek. Szóltak a püspöknek, hogy némítsanak el. Vissza kellett volna vonni a hitemet, s bocsánatot kellett volna kérnem, mert ha nem, akkor a pápának különlegesen fenntartott kiközösítés következik. - így utólag már könnyű arra következtetnem, hogy nem írta alá... - Bementem a püspökhöz. Mondom, elhoztam a választ. Kiveszi a telerótt oldalakat, nézi, nézi, majd dühösen rámkiált: „De nincs itt a nyilatkozat! Na, akkor már mehet is!" Hát így kezdődött az én nagy keresztutam. Nem volt házam, autóm, betétem. így, minden háttér nélkül vállaltam, egyedül a hitemre alapozva. Nehéz idők jöttek. Ünnep volt számomra, ha kérhettem egy bablevest vagy krumplifőzeléket a közeli büfében. Ahol laktam, a férj nem szeretett dolgozni. Az' asszony dolgozott ugyan, de amit kapott, abból aligha telt arra, hogy jóllakhassanak. Ha hoztak valamit a hívek, a kisgyerek, aki folyton éhes volt, mindig elkérte. Ez már Budapesten volt. Félévenként kellett jelentkeznem, s közben nem volt munkahelyem. Ez elég ért harcolok, dolgozok, s ha kell szenvedek is." - Mikor szabadult ki? - November 3-án. Az én szabadulólevelem azonban ekkor már a legrosszabb ajánlólevél volt. Bujkálnom kellett. A Nyugati környékén húzódtam meg. De nagyon veszélyes volt, mert minden házat átkutattak a pincétől a padlásig. Volt abban a lakásban egy fürdőszoba, s ott egy Fájdalmas Szűzanyaés egy Szent József-szobor. Köztük az Kiközösítve Talán hitéért való harcos kiállása miatt terjedt el róla a hír: Mindszenty titkára volt. Lehet, hogy a valóság szürkébb, kevésbé érdekes, de a maga kálváriáját Bíró Lajos regölyi plébánosnak is végig kellett járnia. Olyan helyzetben van, amit csak nagyon kevesen mondhatnak el magukról. Kiátkozott, hitehagyottnak bélyegzett papként egyházi szolgálatban áll, a Tolna megyei falu plébánosa. veszélyes volt. Mindig szereznem kellett valami orvosi igazolást. Aztán Szigetszentmiklóson húztam meg magam. A régi csendőrpihenőt nem lehetett fűteni. Télen olyan hideg volt, hogy éjszakánként a pohárba belefagyott a víz. Itt tartóztattak le, s vittek a Gyorskocsi utcába. Folytak a kihallgatások mindennap két-három órahosszat. Én csak azt mondtam, ami igaz. Soha nem tagadtam le semmit. Meg is jegyezte a kihallgató főhadnagy: „Látom, Bíró, maga megmondja az igazat, nem fél." „Nem félek, mert Istenén oltárom. A másik albérlő, egy középkorú nő félelmében öregasszonynak öltözött, s letérdepelt a szobor elé. Becsöngetnek, jönnek befelé az orosz egyenruhás katonák. Meglátták a térdeplő öregasszonyt, s nem léptek be. Megmenekültem. - S hogyan tovább? - Kifelé nem tehettem semmit, mert ki voltam közösítve, de dolgoznom kellett. Albérletről albérletre, hol itt, hol ott éltem. Miséznem kellett, írni kellett, elmélkedni kellett, a szomszédban meg szólt a rádió, a telefon, beszélgettek. Voltam otthon is, Eszterágon. Aztán Városlődön, egy idős asszonynál. Egyszer kiment hozzá valaki, s behívót hozott, hogy menjek dolgozni a bányába. Szerencsére nem talált meg. Aztán Pestre a Galamb utcába jöttem. Ott bújkált a belvárosi templom plébánosa is. - A kiközösítés ügyében történt valami? - Hogyne! 1959-ben megkezdődött a szentszéki per. Mivel hitbeli álláspontomon sem voltam hajlandó változtatni, s nem vontam vissza semmit, Pécsett és Esztergomban is elítéltek. Ezzel az ügy jogilag befejeződött. - Akkor hogyan lehet, hogy Ön most, kiközösített papként Regöly plébánosa? - 1974-ben szólt a pécsi püspök: „Adj be egy kérelmet, felveszlek az egyházmegye szolgálatába!" „De hiszen ki vagyok közösítve. így nem szolgálhatok." „Á, nem baj - válaszolta a püspök -, há én kinevezlek, akkor azzal rendben van a dolog." így neveztek ki Diósberénybe. Nem éreztem jól magam. Sokat is betegeskedtem. Aztán Kisvaszarra kerültem. Rengeteg cigány lakott ott. Nagyon szerettek, mert elláttam őket ennivalóval, ruhával, cipővel. Ők mindig ott voltak a misén. Ragaszkodtak hozzám. Még írtak is, de azóta már felcseperedtek a gyerekek, s megszűnt a kapcsolat. - Kisvaszarból került Regölybe? - Nem. Páriban voltam 12 évig. Szeptemberben lesz öt éve, hogy ide helyeztek. - S akkor most kiközösített papként Regöly plébánosa? - Tudom, hogy furcsa, de jelenleg ez a helyzet. írtam ugyan a püspöknek egy beadványt, hogy vizsgálja felül az ügyemet. Úgyis most az egész ország hangos a kártérítésektől... Ha a kommunistáknak volt lelkierejük kimondani, hogy rosszul ítéltek, akkor a papokban nincs annyi lelkierő, hogy beismerjék, tévedtek? Megrágalmaztak. Azt mondták rólam a szentszéki perben, hogy aposztata pap vagyok. Aposztata pap az, aki levetette a reverendát, hátat fordított az oltárnak, s száz közül kilencvenkilenc megnősült. Én kézzel-lábbal tiltakozom ez ellen. - Született valami állásfoglalás? - A püspöki titkár közölte velem, hogy áttette ügyemet a püspöki bírósághoz. Most már csak az a kérdés, hogyan kezdenek hozzá: jó szándékkal vagy előítélettel. Elismerik-e, hogy a püspökök is tévedhetnek... - ujt Fotó: - ka -