Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-09-06 / 36. szám

531 1992. SZEPTEMBER 13. , SZEKSZÁRDI IASARNAP P lébános úr, itt a faluban azt be­szélik Önről, hogy Mindszenty bíboros titkára volt... - Sajnos ez nem felel meg a valóság­nak. Többször akartam vele kapcsola­tot teremteni az amerikai nagykövetsé­gen, majd később Bécsben is, de egy­szer sem sikerült. - Lehet e szóbeszéd alapja az, hogy az elmúlt években Ön többször is szembe­került s^ját egyházával? - Igen, azt sokan tudták rólam, hogy „ellenzéki" vagyok. Amikor 1956 ja­nuárjában letartóztattak, a vallató tiszt elolvasta az iratokat, s látta, hogy a pa­pok hogyan bántak velem. Azt mond­ta: „Bíró, magát jól megrugdosták. Itt az alkalom, hogy visszarúgjon." De en­« i ez nem érdekelt. Mentem tovább agam útján. - Mit jelentett ez? Hogyan lett az esz­terági bodnár fiából kiközösített pap? - A kezdet talán a szokásos volt. A fordulat az ötvenes évek elején követ­kezett. 1949-től Pesten a sziklatemp­lomban voltam. Amikor feloszlatták a szerzetesrendeket, szétzavarták a pálo­sokat is. Egy reggel egy maiteres vödör volt odatéve a bejárat elé, s ki volt írva, hogy tatarozás alatt. Én a pálosoknál voltam. A hitemnek élhettem, ott kap­tam lakást, kosztot. Pénzt úgy szerez­tem, hogy Oltáriszentség heteket tar­tottam. Nagyon sok helyen tudtam apostolkodni, s mindenhol elismerő bizonyítványt kaptam. Egészen addig, amíg a székesfehérvári egyházmegyé­ben szembe nem kerültem egy béke­• jpal. Követelték, fejezzem be ssziómat. De engem nem lehetett megfélemlíteni. Pécsett a püspöki kar konferenciáin is odafektettem elébük az Úr Jézus útmutatását és kívánságát. Ez nem tetszett, mert az volt benne, hogy ti vagytok mindennek az okai, mert megalkudtatok, nem mertetek kiállni, nem mertétek vállalni az vérta­núságot. A hívek elpuhultak, elgyávul­tak, de ezért ti fogtok felelni. Ez volt az, amit nem tűrtek. Szóltak a püspöknek, hogy némítsanak el. Vissza kellett vol­na vonni a hitemet, s bocsánatot kellett volna kérnem, mert ha nem, akkor a pápának különlegesen fenntartott ki­közösítés következik. - így utólag már könnyű arra követ­keztetnem, hogy nem írta alá... - Bementem a püspökhöz. Mon­dom, elhoztam a választ. Kiveszi a tele­rótt oldalakat, nézi, nézi, majd dühö­sen rámkiált: „De nincs itt a nyilatko­zat! Na, akkor már mehet is!" Hát így kezdődött az én nagy keresztutam. Nem volt házam, autóm, betétem. így, minden háttér nélkül vállaltam, egye­dül a hitemre alapozva. Nehéz idők jöt­tek. Ünnep volt számomra, ha kérhet­tem egy bablevest vagy krumplifőzelé­ket a közeli büfében. Ahol laktam, a férj nem szeretett dolgozni. Az' asszony dolgozott ugyan, de amit ka­pott, abból aligha telt arra, hogy jóllak­hassanak. Ha hoztak valamit a hívek, a kisgyerek, aki folyton éhes volt, mindig elkérte. Ez már Budapesten volt. Fél­évenként kellett jelentkeznem, s köz­ben nem volt munkahelyem. Ez elég ért harcolok, dolgozok, s ha kell szen­vedek is." - Mikor szabadult ki? - November 3-án. Az én szabaduló­levelem azonban ekkor már a leg­rosszabb ajánlólevél volt. Bujkálnom kellett. A Nyugati környékén húzód­tam meg. De nagyon veszélyes volt, mert minden házat átkutattak a pincé­től a padlásig. Volt abban a lakásban egy fürdő­szoba, s ott egy Fájdalmas Szűzanya­és egy Szent József-szobor. Köztük az Kiközösítve Talán hitéért való harcos kiállása miatt terjedt el róla a hír: Mindszenty titkára volt. Lehet, hogy a valóság szürkébb, kevésbé érdekes, de a maga kálváriáját Bíró Lajos regölyi plébánosnak is végig kellett járnia. Olyan helyzetben van, amit csak nagyon kevesen mond­hatnak el magukról. Kiátkozott, hitehagyottnak bélyegzett papként egyházi szolgálatban áll, a Tolna megyei falu plé­bánosa. veszélyes volt. Mindig szereznem kel­lett valami orvosi igazolást. Aztán Szi­getszentmiklóson húztam meg ma­gam. A régi csendőrpihenőt nem lehe­tett fűteni. Télen olyan hideg volt, hogy éjszakánként a pohárba belefa­gyott a víz. Itt tartóztattak le, s vittek a Gyorskocsi utcába. Folytak a kihallga­tások mindennap két-három óra­hosszat. Én csak azt mondtam, ami igaz. Soha nem tagadtam le semmit. Meg is jegyezte a kihallgató főhadnagy: „Látom, Bíró, maga megmondja az iga­zat, nem fél." „Nem félek, mert Isten­én oltárom. A másik albérlő, egy kö­zépkorú nő félelmében öregasszony­nak öltözött, s letérdepelt a szobor elé. Becsöngetnek, jönnek befelé az orosz egyenruhás katonák. Meglátták a tér­deplő öregasszonyt, s nem léptek be. Megmenekültem. - S hogyan tovább? - Kifelé nem tehettem semmit, mert ki voltam közösítve, de dolgoz­nom kellett. Albérletről albérletre, hol itt, hol ott éltem. Miséznem kellett, írni kellett, elmélkedni kellett, a szomszéd­ban meg szólt a rádió, a telefon, beszél­gettek. Voltam otthon is, Eszterágon. Aztán Városlődön, egy idős asszony­nál. Egyszer kiment hozzá valaki, s be­hívót hozott, hogy menjek dolgozni a bányába. Szerencsére nem talált meg. Aztán Pestre a Galamb utcába jöttem. Ott bújkált a belvárosi templom plébá­nosa is. - A kiközösítés ügyében történt va­lami? - Hogyne! 1959-ben megkezdődött a szentszéki per. Mivel hitbeli állás­pontomon sem voltam hajlandó vál­toztatni, s nem vontam vissza semmit, Pécsett és Esztergomban is elítéltek. Ezzel az ügy jogilag befejeződött. - Akkor hogyan lehet, hogy Ön most, kiközösített papként Regöly plébánosa? - 1974-ben szólt a pécsi püspök: „Adj be egy kérelmet, felveszlek az egyházmegye szolgálatába!" „De hi­szen ki vagyok közösítve. így nem szol­gálhatok." „Á, nem baj - válaszolta a püspök -, há én kinevezlek, akkor azzal rendben van a dolog." így neveztek ki Diósberénybe. Nem éreztem jól ma­gam. Sokat is betegeskedtem. Aztán Kisvaszarra kerültem. Rengeteg cigány lakott ott. Nagyon szerettek, mert elláttam őket ennivalóval, ruhával, cipővel. Ők mindig ott voltak a misén. Ragaszkod­tak hozzám. Még írtak is, de azóta már felcseperedtek a gyerekek, s megszűnt a kapcsolat. - Kisvaszarból került Regölybe? - Nem. Páriban voltam 12 évig. Szeptemberben lesz öt éve, hogy ide helyeztek. - S akkor most kiközösített papként Regöly plébánosa? - Tudom, hogy furcsa, de jelenleg ez a helyzet. írtam ugyan a püspöknek egy beadványt, hogy vizsgálja felül az ügyemet. Úgyis most az egész ország hangos a kártérítésektől... Ha a kom­munistáknak volt lelkierejük kimonda­ni, hogy rosszul ítéltek, akkor a papok­ban nincs annyi lelkierő, hogy beis­merjék, tévedtek? Megrágalmaztak. Azt mondták rólam a szentszéki perben, hogy aposztata pap vagyok. Aposztata pap az, aki levetette a re­verendát, hátat fordított az oltárnak, s száz közül kilencvenkilenc megnősült. Én kézzel-lábbal tiltakozom ez ellen. - Született valami állásfoglalás? - A püspöki titkár közölte velem, hogy áttette ügyemet a püspöki bíró­sághoz. Most már csak az a kérdés, ho­gyan kezdenek hozzá: jó szándékkal vagy előítélettel. Elismerik-e, hogy a püspökök is tévedhetnek... - ujt ­Fotó: - ka -

Next

/
Thumbnails
Contents