Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-09-06 / 36. szám

, SZEKSZÁRDI IASARNAP 532 1992. SZEPTEMBER 13. Szekszárdi történetek A mesterekről, egy-egy szakma mesteréről kellene szólnom, akiket az egész város ismert, volt aki szeretett is, volt olyan, aki ugyan jó mester volt, de nem szerette a kutya sem, mert embernek nem volt jó, csak mesternek. Az meg egészen más. A dolgok ott kezdődtek akkor és ma is ott kellene, hogy kezdődjenek, hol, hogyan tanulta meg az inas a szakmát. Volt-e olyan mestere, aki egyrészt tudta a szakmát, másrészt el is tudta magyarázni a fiataloknak. Mert aki nem volt jó ember, féltette a szakmát a fiataloktól, attól hát úgy kellett ellopni a fogásokat. Lényegét tekintve egy-két szélsőségtől eltekintve persze nem volt ezjellemző. A mester tanított, az inas meg tanult, mert különben szomorú sors várt rá. Akár repülhetett is. Voltak híres mesterek, akik egész életükkel értünk dolgoztak. A háború után még nagyon sok jó nevű asztalos, bognár, kőműves, cipész, meg hát mindenféle mester volt a városban. Emlékezik még valaki a Makrai, meg a Katz asztalosra, vagy a Baki, meg a Pókai szabóra vagy a Galambosi suszterre, akinek a Zámbó bádogos mellett volt az üzlete, mondjuk a mai Autókerrel szemben lévő telkeken. A városban fogatom volt a Petényi, meg a Petrits, meg a Báló cukrász, a Simon Feri, a kőműves vagy a Blatt ács. De sajnos volt egy időszak, amikor ezek a mesterek eltűntek. Felszippantotta legtöbbjüket az ötvenes-hatvanas években a ktsz. Névtelenné váltak, a közönség többé nem került velük kapcsolatba, ha kilukadt a cipőd, vihetted a ktsz-be, ahol a munkafelvevő átvett és egy névtelen mester megcsinálta, akit te nem is láthattál. Mert hát gondoljon csak bele az olvasó. Mennyit jelent, milyen sokat jelent, ha az ember el tud beszélgetni egy suszterrel, míg az kalapálja azt a cipőt. Volt úgy, persze csak száraz időben, hogy lehúztuk magunkról a ruhát, cipőt, szandált, miegyebet és ültünk a fenekünkön szépen, amíg a mester dolgozott, közben persze figyeltünk a mesterre, meg a bejövő kuncsaftokra, figyeltük a mester kezét, hogyan dolgozik. Ma, hogy újra fordul a világ, úgy néz ki, hogy megint lesznek mesterek, feltámadnak szakmák, nemcsak egykét presszó lesz a városban, hanem egyre több cukrászda, amelyeknek majd nevük is lesz és attól lesz nevük, hogy jó a mester, jó az áruja. Vagy jó a suszter és azt látjuk, hogy tele van ambícióval és fóleg fiatal, huszonéves, de megtanulta a szakmát és rájött, hogy azt csinálni kell. Amit meg lehet javítani, azt meg kell javítani és nem eldobni, mert olyan gazdagok még nem vagyunk, hogy ezt megtehessük. - tiike ígéretes elképzelés szerepel Szekszárd rendezési tervén Baktával kapcsolatban. Jobban Zoltán a körzet képviselője, a gazdasági bizottság elnöke azzal kezdi, hogy a Bródy Sándor u. és Barátság u. közötti területen lakóövezetet terveznek. A volt mintagazdaság helyén, sorházas elrendezésben épülnek majd az otthonok ha... Ám először a tulajdonviszonyokat, a közműellátást, a terület felosztását kellene rendezni. A mintegy 10000 négyzetméternyi területen az önkormányzat erejéből jó, ha az előbb említettekre futja. Az új lakástörvény hiányában és az Országgyűlés 1991. július 12-i törvénye alapján, mely az egyes állami tulajdonban lévő vagyontárgyak önkormányzatok tulajdonába adásáról szól nehéz, bonyolult helyzetbe került a polgármesteri hivatal. Az anyagi vonzatokról nem is beszélve. Hiszen a „tanácsi" lakások úgy kerültek önkormányzati tulajdonba, hogy fenntartásukhoz, karbantartásukhoz már nem jár támogatás. Ezért is kínálják megvételre a tanácsi lakásokat, néhány kivétellel, melyek megmaradnak szociális célokra. Illetve, elidegenítési tilalom alatt lévő városképi jelentőségű műemléki vagy öt évnél fiatalabb épületek, ezért nem eladhatók. De még a lakáseladásból származó összegek sem nevezhetők reálisnak, hiszen nem piaci áron kelnek el. A lakások értékének - az épület műszaki állapotától függően - 16%-ban állapítják meg a vételárat. Ennek 10 százalékát kell egy összegben megfizetni, a fennmaradó összeget pedig 1, legfeljebb 35 év alatt, 3 százalékos kamat mellett. Ezek után érthető, ha egy önl^fc mányzat nem kezd bele lakásépítési^ Budapesten is hasonló tendenciák mutatkoznak, de ott több kerület összefogásából egyszerűbb a megoldás. A kisebb, sőt a fővárostól távolabb eső városok, az új törvények útvesztőit még tanulgató önkormányzatok, felelősségük tudatában, óvatosan vállalkoznak nagyobb beruházásokra. A Baktában az utak megépítése, vezetékek elhelyezése, földmérések is igen költségesek. De ha mindezek elkészültek, akkor egy olyan jó helyen, szép környezetben fekvő terület állhat rendelkezésre, mely ha nem is a Rózsadombbal, de környékével vetekedhet. Sőt, az új építész és várostervező nemzedék bebizonyíthatja, hogy mit tud, ha a környezetbe illő, stílusjegyekben egységes alkotást hoz létre. KRANYECZ ZSUZSA Gyermekkori álmaink közé tartozik másnak lenni, mint a többi. (Erősebbnek, ügyesebbnek, okosabbnak, gazdagabbnak.) Aztán később valahogy szertefoszlik az illúzió. Az ember kinövi az álmait. S mi marad? Legalább olyan jól szeretne élni, legalább olyan sikeres szeretne lenni, mint a barát, a szomszéd, az ismerős. S akkor akad valaki, aki megőrzi álmát. Nem nagy vágy ez, egyszerű kis álom. Megvalósulásához nem kell a siker technológiáját tanító, a boldogulás rejtelmeibe beavató kazettákat hallgatni, menedzserképzőre járni. Csak észre kell venni másokat is. S társakat kell találni. Szabadon lehet játszani A sötétvölgyi gyermektáborban vidám zsibongás tölti be a teret. Pingponglabda koppan, lányok teniszeznek. Az árnyékban sakkmeccs, az egyik szegletben kungfubemutatő. A sakkozókat, egész közönség figyeli. Lányok, fiúk vegyesen. Vidámak, felszabadultak. - Honnan jöttetek? Erzsi: Faddról a nevelőotthonból. De vannak itt iregszemcseiek és hőgyésziek is. - Hogy telik ott a nyaratok? Timi: Az otthonban általában tévézünk vagy videózunk. Néha kimehetünk a faluba, de hát mit csináljunk ott? - Itt hogy érzitek magatokat? Gyuri: Nekem nagyon jó. Szabadon lehet játszani, s el lehet menni mindenhová. István: Jók a közös vetélkedők, a beszélgetések, de különösen az őrködés. Az nagyon izgalmas. - Ha visszamentek, miről meséltek majd a legszívesebben? Timi: En nem szeretek mesélni, mert úgyse figyel rám senki. Mondok nekik valamit, ők meg a plafont bámulják. Boldogságot adni - Néhány hónappal ezelőtt éppen e lap hasábjain jelent meg egy beszélgetés hogy nevelőotthonos gyerekeknek szervez programot a nyáron. Akkor szponzorokat, segítőtársakat keresett. Nos, most megvalósult a terv. Itt ülünk a sötétvölgyi táborban közel negyven nevelőotthonos gyerek között. - Nagyon nehéz volt? - Az elején úgy tűnt, nem is sikerül. A cikk kapcsán senki sem jelentkezett, hogy támogatná a dolgot. Nyakamba kaptam hát a lábam, sorra jártam a cégeket, vállalatokat, káeftéket, géemkákat. - Honnan tudtad, hogy kihez kell menni? - Sehonnan. Csak úgy tippeltem. Első körben az ismerősöket kerestem meg. De az utolsó pillanatig nem tudtam, hogy sikerül-e. Sokszor még éjjel is felébredtem, s azon gondolkodtam, honnan szerezhetném meg a hiányzó részt. Pályázatokat írtunk, nagyon sok helyen jártam segítségért. Végül összegyűlt. Különböző alapítványoktól kaptunk közel százezer forintot. A paksiak 20 ezer forinttal támogattak bennünket, a többit szinte ötezrenként szedtük össze vállalatoktól, maszekoktól. - Honnan van ennyi ráérő időd? Mit csinálsz egyébként? - Amikor ez a terv megszületett, még gépkocsioktató voltam, ma buszvezető vagyok. Az induláskor úgy gondoltuk, Szekszárd, az épülő város (6.)