Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-06-28 / 26. szám

1992. JÚNIUS 2lf SZEKSZÁRDI 371 • Csalogovits József kis könyvét tartom a kezemben. Címe, Tolna Vármegye Múzeumának Újabb szerzeményei, 1936. Édesapja Szekszárdon volt múzeumigazgató (1938-1944), a tervszerű régészeti feltárások kezdeményezője, kiváló tudós. Ön akkortájt még kisgyerek. A család az épületben lakott, hiszen ott volt az igazgatói lakás. Emlékszem, gyerekkoromban mi is játszhattunk a későbbi igazgató lányával a régi relikviák között, felültünk a kis ágyúra, csúszkáltunk a márványkorláton, rohangásztunk az óriási folyosókon. Ön mire emlékszik? - Arra, hogy a pincében voltak kitömött állatok, még krokodil is, a kis ágyút én is meglovagoltam, s a nadrágomtól fényesedett a korlát. Kilencéves voltam, amikor átment rajtunk a front. Nem felejtem el. Később úgy gondoltam, hogy színvonalas, kulturált kisváros volt Szekszárd, sok művész^^el, jó festőkkel. Egészséges jelenség ^^•t, hogy nem vált el az értelmiség és a ^Hzsentri társadalom. Tudathasadásos JKíllapotot keltett a polgárokban, amikor ^pa zsidó középosztályt elvitték. Nem tetszett a város lakóinak, bár német szimpátia itt mindig is volt, de a barát barát maradt, nem izraelita vagy magyar. Vica nagynéném például, aki ápolónő volt, szívesen beszélgetett sebesült német katonákkal, kis zászlókkal jelezte egy térképen, hogy hol tart az előrenyomulás, de egyúttal 43-ban kikönyörögte a rabbitól, hogy segédkántor lehessen a zsinagógában. Szerettem Szekszárdot, hisz az alapvető dolgokat akkor tanultam meg az életről, például azt is, hogy melyik a jobb kezem. Apám megállított a Garay téren és azt mondta, az a te jobb kezed, amelyik a kaszinó felé mutat. Ezen a téren mindig ez jut eszembe ma is. - Fiúi engedelmességből édesapja nyomdokaiba lépett, majd régészeti, néprajzi, agrártörténeti tanulmányai •

llett szépirodalmi, szociológiai köny; írójává lett Hősei periférián mozgó emberek. Kiket maga az élet tépázott meg, kiket a történelem. Nyilván valamiért érzékennyé vált szociális és társadalmi kérdések iránt. - A régészet nem tudott kielégíteni. Tántoríthatatlanul fúrták, faragták egymást a szakmabeliek. Egy idő után sokkal jobban érdekeltek az ásó munkások, mint az, hogy mi van a földben. A néprajz is érdekelt, szakszerű leírásokat készítettem tárgyakról, szokásokról, miközben kiderült, hogy a„melléktermék" a kincs. Maguk a mesélő emberek. Egyik inteijúalanyom aszibériai fogságáról beszélt. Magnót nem használhattam, esténként írtam le az elmondottakat. Igyekeztem pregnánsan visszaadni a végtelenül színes alföldi epikai kultúrát. M. Lajos, 44 éves című könyvem szól róla, ami Szamizdat kiadásokban jelent meg először, sokan olvasták. Szegény M. Lajost aztán beazonosították,és nagyon megverték. Többször is. Ö 55-ben jött haza azzal, hogy a Szovjetunió nem bocsátott meg, csak hazaengedte. - Tényleg igaz, hogy édesapja 44 novemberében elrejtette a jóvátételt követelő oroszok elől a múzeum aranykincsét? - Igaz. Pár kiló aranyról volt szó, amit Müller János borospincéjébe, a téglák mögé rejtettek. Később az elhagyott javak kormánybiztosságának jelentette az arany hollétét. Az ávósok nem találták meg elsőre, úgyhogy apámékat fogdába zárták, majd öt nap múlva a pincébe vitték őket, ahol is minden meglett. - A jelenre térve néhány gyors kérdés. Félelmei vannak? - Vannak. Most jöttem meg Ukrajnából. Volt mit látni. Félek a sajátságos kelet-európai nacionalizmustól. - Jövő? - Talán a tolerancia. - Mi foglalkoztatja? - Ami a többi embert. Napjaink. - Hogy érzi magát a magyar író? - A könyvpiacon megcsappant a kereslet, de sebaj, ott a sajtó. Nem könyveket írunk, hanem cikkeket. Szeretem a publicisztikát. Esszéket fogalmazok. - Egy időben álnéven publikált, Ko„Soraimat nem kell megtagadnom ma sem..." Csalog Zsolt író 1960-ban végzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán. 1966-ig Szolnokon muzeológus, majd a Néprajzi Múzeum munkatársa. 1971-től szabadfoglalkozású szociológus és író. „Születtem 1935-ben. Más fogalmazással: 1945-ben tízéves, 1956-ban huszonegy éves voltam. Dunántúlon, Szekszárdon, Pécsett, Keszthelyen telt a gyerekkorom. Szanaszét hintett szakcikkek után és mellett 1966-ban kezdtem komolyabb szándékkal novellákat írni. 1971-ben - 36 éves koromban lettem elsőkönyves,fiatal író'." Művei közül néhány: Tavaszra minden rendben lesz; Temető ősszel; M. Lajos, 44 éves; Börtön volt a hazám: Hoszszú István beszél; Doku 56; Cigányon nem fog az átok. csis Annamária né ven. Talán így volt biztonságban? - Itthon sosem írtam álnéven. Furcsa talán, de Amerikában jött rám az az érzés, hogy védtelenné válhatok. Hátha írásaim miatt nem engednek haza. Ijedtemben, amikor Maiéter Pál özvegyének portréját megjelentettem, ezt a nevet találtam ki. Kiderült a turpisság, mert bár mindig igyekszem a szereplők stílusát visszaadni, azért ott vagyok minden mondatban. - Tényleg, szereplőivel hogyan találkozik? Munkásokkal, parasztokkal, cigányokkal, deviánsokkal. - Egyszerűen. Sok emberrel összeszűröm a levet, s jól tudok barátkozni. Meg aztán szociológiai kérdezőbiztos is voltam. Az emberekben nagy a közlésvágy. A rezonanciális közeget megtudom teremteni, érzik, hogy figyelek rájuk. - Előadóként jött most hozzánk, hogy a Cigányon nem fog az átok című müvéről beszéljen. Zavarban lennék, ha valamilyen kategóriába kellene sorolni ezt a s/ociodokuszépirodalmi regényt (?). - Könyveim nagyrészt magnóval készülnek. Kevesen művelik ezt a módszert, mert munkaigényes. Nem könnyű kifogni az „alanyokat", intetjúszituációkat teremteni. A fikciós műI lijt is művelem. Az olvasót nem érdekli, hogy kitalációt olvas, szellemi ennivalót kíván, hiteleset. - Cenzúrázták? - Nem nagyon szerettek. Könyveim néhány évig feküdtek, ezért általában engedtem a cenzúrázásnak. Soraimat nem kell megtagadnom ma sem. Könyveimben a teoretikus gondolatokat naturálisan kapom vissza a mesélőmtől. Az öreg cigányasszony például születetten intelligens volt, érzékeny és nagy előadó, ugyanakkor hallatlanul durva. Ezért eredeti kiejtéssel jelenítem meg. Csúnya szavakat is használok, mert jelentőségük van. - Végezetül milyennek képzeli azt a várost, amelyben élni lehet? Ehhez mennyire hasonlított a régi Szekszárd és mennyire hasonlít a mai? - A mai várost már nem nagyon ismerem, ritkán járok errefelé. Sok hasonló kisvárost szeretek, Keszthelyt, Mátészálkát. A régi Szekszárdot gyerekként ismertem, egy reklámra is emlékszem még, ez volt. „Esős idő nem határoz, guruljon a Borgulához". A háború aztán átrendezte az életünket. Tízévesen, amikor apámat bélistára tették, már téglagyári munkás voltam. Emberekkel ismerkedtem, tartást tanultam. Ja és emlékszem még a vasárnapi fehér kesztyűs sétákra. Rohangálnom nem szabadott, mert ezek a délutánok meghatározott koreográfiával zajlottak. Szembejött az alispán, a főszolgabíró és én illedelmesen köszöntem. Hogy milyen városban laknék szívesen? Még nem játszottam ilyen jgondolattal, de próbáljuk ki. Először is legyen autonómiája, szuverén gondolkodásmódja, öntudata, tartsa a tradíciókat tiszteletben, kezelje tisztelettel a másságot, szemkápráztatóan tarka legyen. Ez jut eszembe. Hiába, csodás emberi tulajdonság az utópiakergetés. - Köszönöm a beszélgetést. NÉMETH JUDIT Fotó: KAPFINGER