Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-12-06 / 49. szám

4 , SZEKSZÁRDI fASARNAP 1992. NOVEMBER 29. Kilencven éve nyílott meg Új-guineai tárgyak a szekszárdi múzeumban A múzeumok történetében mindig egyfajta mérföldkövet jelentenek az állandó kiállítások. Szekszárdon 90 éve, 1902-ben nyitották meg a múzeumpalota első kiállítását. Wosinsky Mór, az első igazgató szervezőkészsége a termek berendezésekor ismét megmutatkozott. Pillanatok alatt felismerte a lehetőségeket: gyors döntései és kapcsolatai révén szinte pénz nélkül, jobbára adományok, ajándékok segítségével építette fel és rendezte be az ország akkor egyik legnagyobb vidéki múzeumát. A tárgyak elhelyezésére megszerezte az Iparművészeti Múzeum lecserélt szekrényeit, tárlóit. Az országos gyűjtemények másodpéldányaiból megteremtette a természetrajzi osztályt, a néprajzi gyűjtemény kialakításához pedig gyűjteni kezdett. A népviseletek bemutatását a Honvédelmi Minisztériumtól megszerzett 17 darab, az 1896-os világkiállításról leszerelt bábuval oldotta meg. A múzeum számára a megyében dolgozó kézművesek anyagából is szerzett egyet-egyet: ez lett az iparművészeti gyűjtemény alapja, amelyet az Iparművészeti Múzeum további tárgyakkal egészített ki. A közoktatási miniszter több ezer korona értékű festmény- és szoborajándéka a képzőművészeti gyűjteményt gazdagította. Az értékes régiségekkel is rendelkező könyvtár a múzeumalapító Apponyi Sándor gróf, Jeszenszky László és György báró adományainak köszönhető. A szekszárdiak számára a legérdekesebb bizonyára az a Nemzeti Múzeum néprajzi osztályától kapott 72 darabos új-guineai gyűjtemény volt, amelyet Wosinsky Mór Bíró Lajos gyűjtésének további 42 darabjával egészített ki. A pápua bennszülöttek által készített tárgyakkal Wosinsky az első teremben elhelyezett őskori eszközök használati módját szerette volna bemutatni. Ezért a tárlókban és fiókokban bemutatott, az ásatásokon talált nyeletlen, sokszor törött, megkopott tárgyak mellett a falakon lévő táblákon - valódi őskori hangulatot idézve új-guineai nyeles kőbalták, íjak, díszes női és férfiágyékkötők, ékszerek pompáztak. Wosinsky korának egyik legmodernebb, legszemléletesebb kiállítását alkotta meg. A szakemberek elragadtatással beszéltek munkájáról, látogatók tömege özönlötte el a múzeumot. Igazi „köz"gyűjteményt hozott létre a „köz" számára. A pápuák a századfordulón még kőkori körülmények között éltek. A fémeket nem ismerték, eszközeiket kőből, csontból, fából készítették. Kezdetleges életkörülményeik vonzották a kutatókat, akik a még újnak számító összehasonlító módszer segítségével a fejlettebb kultúrák korai időszakának tanulmányozásához reméltek jól hasznosítható adatokat, megfigyeléseket. A magyar szakemberek az elsők között érkeztek, s a még „levadászatlan" területről hatalmas gyűjteménnyel gazdagították a Magyar Nemzeti Múzeumot s később a szekszárdit is. Fenichel Samu, az ismeretlen táj mindöszsze 26 éves kutatója sajnos nem térhetett haza. Iratai, feljegyzései elvesztek, útjáról, megfigyeléseiről alig tudunk valamit. Halála után egy évvel, 1895-ben azonban Bíró Lajos személyében már ismét volt magyar kutató Új-Guineában. Bíró Lajos zoológus volt, így elsősorban állattani megfigyeléseket végzett, de néprajzi gyűjtései, megfigyelései is nagyon fontosak. Wosinsky széles látókörére, gyorsaságára jellemző, hogy Bíró Lajos expedíciójának - az akkori tudományos élet élvonalába tartozó eredményeit néhány éven belül Pápua csonttörök. A dísznek tűnő bekarcolt vonalak sokszor írott szöveget rejtenek - az értő olvasó számára. Szekszárdon, a múzeum szélesebb közönsége is megismerheti. Eszébe sem jutott, hogy látogatóinak kellene Európába menni; a legnagyobb természetességgel a világot hozta ide, a megye múzeumába. SZABÓ GÉZA régész Azt mondja a Czakó Pista bácsi: - Advent a csukafogás ideje. Ha úgy fordul, hogy decemberben még vízre szállhat, csukát mindig talál a varsákban. Az öreg veterán egyébként nyugdíjas úr és kishalász. Fél Európát végigmuzsikálta, rengeteg tapasztalatra tett szert, olyan mintegy kincses kalendárium. Ismeri az életet s az embereket, tudja milyen idő lesz holnap és mikor, mit kell tenni. A dvent valamikor keresetet jelentett neki. Bevették a betlehemes bandába és a nagygazdáktól néha még kolbászt is kapott. Később „dervenyált" adventben. Húzta a talpalávalót Miklós napján. Egyszer százpengőst ragasztott a homlokára egy részeg Miklós báró. Szentestén a pásztorénekeket húzta, de azt ingyen. Azoknak, akiket szeretett. Egyszer nekem is. Adventbe beleszámítja még István-napot is, egy kicsit odébb már a karácsonyon. Ez volt az esztendő prémiumnapja. Polgármester, alispán, esperes, mindenki névnapot tartott. Pista bácsi meg pendlizett, mint egy sztár. Igen szerették a gordonkáját. Hetekig éltek otthon abból, amit a Pista urak és a vendégek a vonóba húztak. Pista bácsinak ma - túl a hetvenen - adventből csak a csuka maradt meg. Negyvenöt óta nem húzza senkinek sem. Tizenkét évet végigdolgozott a büfénél, Patyolatnál, aztán nyugdíjba ment. Időnként félállásban éjjeliőrködik, de tavasztól őszig a Sión halászik és olyan halászléket főz, hogy lángot fúj tőle a vendég. - Itt az advent nemsokára, Pista bácsi! - kiáltottam neki a minap, amikor elkarikáztam a folyó mellett a falunak. - Jön a csuka! - rikkant vissza az öreg széles jókedvvel. - Adventben biztos a csuka! Leszállok a kerékpárról. Erdekei az adventi csuka. Kíváncsi vagyok, miért csak a csuka maradt meg neki az adventből? Valamikor papot akartak belőle nevelni a Dráva-melléki szerzetesek. Szegény gyerek volt s jóeszü, ma már nyugdíjas szentatya lehetne. Már-már úgy volt, hogy ingyen kitanul náluk a legényke, amikor sebet kapott és hátat fordított a templomnak. Ma sem érdekli. - Készítjük a betlehemest, Pista bácsi - adom föl a leckét neki, - senki sem tudná olyan szépen kifaragni, mint maga. Az öregnek tetszik a bók, nagy fúró-faragó volt valamikor. A feszületeit úgy vették, mint a cukrot. De már régóta nem csinálja. Elvből. Felém fordul. Kezében ott pihen a hálókötő tű. - Készítsék csak - mondja jólelkűen -, készítsék a betlehemest. Hadd örüljenek a gyerekek és az öregek. - Gyerekek és öregek? - kérdem hát a többiek? - A többiek? - kérdi és egy indulatos nagyot döf a varsafoghíjas szemei közé -, a többiek? A többiekre hagyják rá, hogy elmennek-e maguk után Betlehembe. Nem is szólt többet. Tele volt a szeme fájdalommal. Hirtelen ráemlékeztem, a sérelemre, amit a betlehemi Gyermek hivatásos őrzői okoztak neki. Valaki pofon vágta a jászol előtt és elzavarta örökre adventtől, karácsonytól, húsvéttól. Többet tudni se akar róla. En sem tudtam szólni. A tfogtam az öreg vállát félkézzel és addig maradtam vele, míg vissza nem tért arcára a béke. H. NÉMETH ISTVÁN