Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-11-08 / 45. szám

4 , SZEKSZÁRDI VASARNAP 1992. NOVEMBER 8. „A hazám a házam tája" Szekszárdi diákok, ha szavalnak. Az Illyés-megemlékezések sorát bensőséges programok jellemezték a héten is. Másodikán a születésnap tiszteletére Pálfa-Felsőrácegresen, a költő szülőháza helyén, az ott emelt kopjafánál sokan lerótták kegyeletüket koszorúval vagy egy szál virággal, Jókai Anna nemesen egyszerű szavait megszívlelve, úgy amint aznap délután már a költő sírjánál, a Farkasréten. Az írószövetség elnöke Illyés szellemiségét idézte, mondván, hogy költőnk békességre intene ma is, elsimítaná, ha lehetne az ellentéteket, indulatokat, s munkás jó tettekre sarkallna minket. A Takács Mária simontornyai múzeumvezető koordinálta emlékezések sorát másnap, 3-án, az Illyés Gyula megyei szavalóverseny megyei döntője követte a felsőrácegresi múzeumban, ahol a legjobb általános és középiskolás diákok adtak számot az átélés, a gondolatközlés műfajának ismeretéről. A régi kis tanteremben az áll a táblán: „A hazám a házam tája, / amely pillantásommal, / ahogy növekszem, egyre bővül." Sinkovits Imre, a zsűri elnöke lefényképezte ezt a pár sort, s mindjárt oldódott a feszültség. Valószínűleg jól elraktározta e gondolatot ott és akkor mindenki. Mert adott pillanatban életre kelnek a szavak és szívekben, agyakban dolgozni kezdenek. Magas szintű volt a versengés, hiszen minden iskola csak egy növendéket küldhetett a döntőbe. Örömmel írhatom le, hogy az általános iskolai kategória első helyezettje Blumenschein Tímea lett, az V. sz. iskola tanulója, jól átgondolt, okos értelmezésű versmondásával. Bizonyára hallunk még róla. A középiskolások közül az 505. Sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet tanulója, Szeghalmi Tímea nyerte a pálmát, különösen jó előadókészségével. Az egyik legismertebb Illyés-verset mondta, a Nem menekülhetsz címűt, szerencsésen újraértelmezve. A 3. helyezett a Garay gimnázium 2. osztályos tanulója. Hegedűs Marietta lett, aki már több verseny díjazottja és nyertese. Az egyik legnehezebben mondható verset választotta, a Nem volt elég címűt. Jól tette! Örülni lehet annak, ha a szép iránt fogékonyak a fiatalok. Sokan ízlelgetik az irodalmat, s nemcsak a kötelező írásokat tanulják meg, hanem azt is, ami „csak úgy tetszik". Már felolvasókörökről és „beszélgető" estekről is hallani, esztétizáló együttlétekről, nagy vitákról és csendes elmélkedésekről. Miért? Szinte feddő az egyik gyerektől kapott illyési válasz: „Forr a jövő. Tán kiforrja végre, / mit Isten belégondolt e népbe." A költő holtában is munkálkodik. NÉMETH JUDIT „A mi dunántúli egünk épp oly kék..." Babits és Velence „És négy felől a nagy szigetváros kitágul, Mely ég és víz között gyémántos fényben áll, Hol minden büszke ház Új szépséget kínál." (Babits: Velence) Gyakran írják, mondják Velencéről: élő múzeum. A várost át-meg átszövő művelődéstörténeti, irodalmi emlékek közül - bár nem szerepel útikönyvekben, emléktábla sem jelöli - számomra az egyik legkedvesebb Babits tartózkodási helye: a Metropole Szálló. Hetvenegy évvel ezelőtt, 1921 októberében kezdte közölni folytatásokban Babits Mihály Halálfiainak első változatát a Pesti Napló. Amikor hat évvel később megjelent a regény, Babits hiába írta, hogy az „csupa költemény, képzelt szereplőkkel". A Tolnamegyei Újság rögtön hozzáfűzte, hogy „története a régi Szekszárd társadalmi világában játszik". A város ^^ kói gyorsan azonosították a helyszíneket és a szereplőket. ^P Gádoroson (Szekszárd) és Sóton (Pécs) túl a regény egyik fontos színhelye Velence. A „holdas lagúna", a „boltos márványhíd macskaháta" alatt elsuhanó „méla gondolás" a boldog élet, a megvalósult álmok ígérete. Vagy inkább délibábja... Babits többször járt Velencében. Még Fogarason tanított, amikor 1908 nyarán egyik tanártársával együtt Itáliába utazott. Velencei élményéből született „Zrínyi Velencében" verse. Útjáról visszatérve írta Juhász Gyulának: „konstatáltam, högy a mi dunántúli egünk épp oly kék, dombjaink épp oly zöldek és enyhén gömbölyűek, mint az olasz ég és az olasz domb". Nászútjára mégis Itáliába tért vissza. 1921 márciusában Török Sophieval Velencében is jártak. Az út emlékét őrzi néhány fotó. Az egyiken a költő a Metropole Szálló előtt látható. Az épület szomszédságában a ház, amelyben egykor Petrarca lakott, s amely ma tűzoltólaktanya. Falán emléktábla, miként a szállóén. Az utóbbi szerint Vivaldi is megfordult e falak között. Annak emlékét, hogy egy magyar költő itt lakott néhány napig, régi fényképek őrzik csupán. Velence varázsa azonban ott ragyog Babits verssoraiban és regényében, a Halálfiaiban. NAGY JANKA TEODÓRA - Néhány évvel ötvenhat után megjelent Budapesten egy szovjet, bocsánat, orosz komikus, Arkagyij Rajkin kezdte öreg barátom, Bakó András, kényelmesen hátradőlve karszékében-, és előadott-méghozzá magyarul!egy humoros monológot, melynek ez volt a refrénje: VÁLÁMI VAN, DE NEM ÁZ IGAZI. Fergeteges sikert aratott, nem is sejthette, mennyire a szivünk közepébe talált: ez a mondat ugyanis tökéletesen kifejezte a kor uralkodó életérzését. Most viszont ajelek szerint az igázi ván, csakhogy ez valahogy nem eléggé válámi - ugye, érted, mire gondolok? Bólintottam, mire Bakó András szivarra gyújtott és folytatta: - Itt van, például, az eső. Azelőtt az eső afrissen ásott föld és a pipereszappannal mosott lányhaj illatát árasztotta, most viszont ázott kutyaszőr-szaga van; az isten tudja, mit csináltatok vele... - Én semmit - mentegetőztem ijedten, de öreg barátom ügyet se vetett rám. -Meg aztán itt vannak a házaitok. Istent keresitek, a vallásos érzést próbáljátok visszahozni kiszikkadt lelketekbe, de hát megy ez úgy, hogy közben kietlen betonkalitkákban laktok? Azt hiszitek, Isten a tapéta mögülfog előbújni, csótányok kíséretében? Az én gyerekkoromban még igazi házakban éltünk- igaz, összkomfort nélkül, de minden háznak volt pincéje és padlása, azaz mindegyik tükrözte a kozmikus világrendet: pokol, föld, mennyország. A pokolnak a pince felelt meg, ahová a szenet hányták be kora ősszel, és szénporos macskák kergették a szénportól fekete egereket - ördögök a kárhozottak lelkeit -: ide izgató és félelmetes volt lemenni a napi tüzelőért; hányszor megfogadtam, hogy inkább jó leszek, csak ezt a mindennapos elkárhozást ne kelljen megismételnem!... A föld, aföldi élet szintere volt maga a ház: a lakószoBaka István Válámi ván... bók, a konyha és az éléskamra, itt zajlott az emberi család élete. Adám az orcája verítékével kereste a kenyerét, míg Éva főzött, mosott, gyereket nevelt, ésfűszeres ételekkel s „fénylő öle édes örömével" várta haza párját... Ezekről az örömökről mi, gyerekek is alkothattunk némi fogalmat, mivel az egész család egy szobában aludt, s éjszaka gyakran ébredtünk szapora lihegésre, elfojtott sikolyokra, melyeket a támlás szülői ágy nyikorgása kíséri - szorongatóan izgalmas élmény volt, mint egy késő romantikus szimfónia szkercója: az emberi létezés minden alantassága és fensége kifejeződött benne... És megvolt a mennyországunk is: a padlás. Ide csak ritkán engedtek fel, mert itt tárolták télen a sonkát, kolbászt, a diót is egy vesszőkosárban, meg mindenféle limlomot: kopott, behorpadt bőröndöket, összekötözött újságokat, régi ponyvaregényeket - egy akkoriban fele-4 désre ítélt világ kultúrájának emlékeit: szentképekre is" emlékszem, amelyek idekerültek. Ám ezt a télen dermesztően hideg, nyáron kibírhatatlanul forró és fülledt teret fénysugarak járták át, akárcsak a templomi freskókon titokzatos, megszentelt félhomány uralkodott itt, s a fénysugarakban örvénylő porszemek az égi lelkek sereglését idézték. Lélek voltam én magam is, hangtalan mozgású, félig lebegő, amikora mennyei lomok között kotorásztam. Nem a készleteket megdézsmálni, hanem olvasni jártam ide, de még azt is tiltották... Egyszer megpróbáltam selyemhernyót tenyészteni. Minden reggel felpattantam feles kerékpáromra és kivágtattam az eperfás országútra. De hiába etettem hernyóimat: vagy a levetek fonynyadtak meg, mire hazaértem, vagy a padlás - hiszen csak ott tarthattam őket - volt túl meleg vagy túl hűvös; alig néhány gubózott be, nem lett volna érdemes leadni őket a selyemgombolyitóba. így hát magára hagytam az egész tenyészetet, ám amikor jóval később valamiért felmentem a padlásra, váratlanul rajnyi lepke röppent fel előttem, pörögve-forogva keresték a kiutat, a fehér angyalszárnyakat átvilágító fénylándzsák vezették őket - egy perc alatt eltűntek, kirepültek a nyitott padlásablakon. Akkor láttam életemben először és utoljára az ég angyalait - fejezte be Bakó András, és kimerülten behunyta a szemét. Tudtam, most magára kell hagynom öreg barátomat. Lábujjhegyen lopakodtam ki a szobából.