Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-10-25 / 43. szám

SZEKSZÁRDI 1992. OKTÓBER 25. VASÁRNAP A szekszárdi nemzetőrparancsnokra emlékezünk Ulrik Aladár, a szenesember Ahogy közeledünk október 23ához, eszembejutnak a régi emlékek, a 23-dika utáni idők, események és azoknak egyik főszereplője, a város közismert alakja, a város „szenesembere": Ulrik Aladár. Patikuscsalád gyermekeként már fiatalon vonzódott a katonai pályához, melyet a háború vihara kettétört. Nyugati fogságból hazahozott lovával fuvarozóvá lett és ezt a foglalkozást nem is hagyta abba Szekszárdról történt végleges elköltözéséig. Mindvégig jószívű, segítőkész, s becsületes emberként élte le életét. Szerette a sportot, jó eredményeket ért el a vízilabdázásban. Fizikai felépítésénél fogva, félelmet váltott ki ellenfeleiből, azonban testi erejével soha nem élt vissza, igazi sportember volt. «

Számára is örömet hozott 1956. oker 23. napja. Azonnal tevékenyen részt vett a városi nemzetőrség munkájában és annak helyettes vezetőjévé lett. Veleszületett vezetői képessége, rátermettsége, fizikai adottsága s nem utolsósorban hanghordozása, tekintélyt parancsoló magatartása hivatottá és elfogadottá tette a nemzetőrség vezetőjeként. Személye, ellenkezést nem tűrő utasításai előzték meg, hogy Szekszárd városában és annak környékén tettlegességek nem történtek. Reális felfogása, gondolkodásmódja úrrá lett a nemzetőrségen belül mind az idősebbek, mind a fiatalabbak között. Történtek kísérletek zaklatásra, azonban fellépése leszerelte a hangoskodókat. Munkájában nagy segítséget nyújtottak az olyan reálisan gondolkodó társai mint Gabi Géza, Cziki Pál, Csorba Gyula és még sokan mások. A forradalom leverése után letartóztatták, Tamásiba került fogságba, majd a sorozatos begyűjtések alkalmával többször volt a szekszárdi börtön lakója. Szenesemberként folytatta munkáját éveken keresztül. Ahol tudott, ott segített bajbajutott társain. E sorok írója szabadulása után még fizikai munkát sem kapott - megbízhatatlansága miatt - a szekszárdi vállalatoktól, s Ulrik Aladár magához vette szénhordó munkásnak. Ebből is bajuk származott, de a város és megyei pártszervezet, valamint a rendőrség politikai osztályának - a volt ÁVH - vezetői tüntetésnek vették, hogy piszkosan, munkát végezve a városban szánalmat kívántak kelteni maguk iránt. Ulrik Aladár felett sem múlt el nyomtalanul az idő. Mind nehezebbé vált számára a fizikai munka. Szellemi munkát nem kapott, s így jövőjére gondolva, nyugalmasabb életre vágyva megvalósította évtizedeken keresztül dédelgetett álmát. Tevékenységét felszámolva, mellette mindvégig kitartó feleségével, megmaradt lovaival egy Balaton melletti kis faluba költözött, ahol lovasiskolát nyitott. Ez a pár év sok örömet hozott számára, s így igyekezett részben pótolni elmaradt álmait. Sajnos hosszabb időt nem adott az élet számára, és ez a nagynövésű, erős fizikai felépítésű ember áldozatává vált korunk betegségének, nagy szenvedések közepette - 3 hónap alatt - tüdőrákban meghalt. Ismét emlékezünk 1956. október 23-ára. Felelevenedik a múlt és él a jelenben is. Abban a jelenben, amikor oly sokan hirdetik magukról '56-os tevékenységüket, és villognak rivaldafényben, akiknek soha semmi közük nem volt '56-hoz. Ugyanakkor megfeledkezünk azokról a személyekről, akik már nem lehetnek közöttünk, nem ünnepelhetnek, pedig szekszárdi tevékenységük, bátorságuk kiemelkedő volt a város akkori életében. Dr. Tollár Tibor Egri fantáziák Tizenegy-tizenkét éves korú tanu•

számára hirdették meg az „Új Egri agok" című ötletpályázatot, Gárdonyi Géza regényének képzeletbeli folytatását. Az ötlet eredetileg egy országosan ismert ötletember, Hernádi Gyula fejéből pattant ki, s a neves író meg is kapta a magáét. „Nem Hernádi Gyulával van bajom, de nem vagyok híve ennek az ötletnek." - mondta a megkérdezett parlamenti képviselő. „Kétes kimenetelű vállalkozásnak tartom" - nyilatkozta az egri alpolgármester. „Ez botrányos" - háborog egy idős történész. Érdekes azonban, hogy dr. Petercsák Tivadar, a Dobó István vármúzeum igazgatója, akinek a többieknél talán több oka lenne a fanyalgásra, megérteni látszik a vállalkozás eredendő hasznosságát. Hernádi - bármit írjon is a „folytatásban", kétségkívül eléri azt, amit sokszor még a legjobb történészeknek és tanároknak sem sikerül: megmozgatja az emberek fantáziáját és gyermekes érdeklődést csihol Eger és a magyar történelem egy fontos korszaka iránt. Atlantic Evangélium Lukács 18, 9-14. Háborúság azóta van a világon, amióta ember van a világon. Mert az embernek mintegy természete, hogy értékeljen, osztályozzon, megkülönböztessen, szembe állítson. Ez történik a fent jelzett evangéliumi szakaszban a farizeus részéről: „Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenkint, és tizedet ad<pk mindenből, amim van." Tőmondatban: én jobb vagyok, mint a vámos. Én jobb vagyok, mint a többi ember. A vámost a farizeusnak bemutatása alapján ismeijük. Ő a homályban áll meg, szemét sem meri az égre emelni, mellét veri és így imádkozik: „Istenem! Légy irgalmas nekem bűnösnek!" A természete szerint jóérzésű ember spontán a farizeushoz áll, hisz'jót tesz és kerüli a rosszat: áldoz a meggyőződéséért - nem csal, nem tulajdonítja el embertársának tulajdonát, házastársát, amit - föltehetően - mind elkövet a vámos. A példát az Úr Jézus találta ki és mondta el okulásunkra. Ő ítéli meg a két imádkozót; mégpedig másként, mint mi ítélnénk meg őket. Szerinte: a vámos megigazultan megy haza, a farizeus pedig nem. Micsoda Jézus ítéletének alapja? Az a bizonyos osztályozás, szembeállítás, amit a farizeus elkövet: nem vagyok olyan, mint a többi ember; nem vagyok olyan, mint ez a vámos itt. A nagy Pál apostol azt mondja kegyelmi létéről: Isten kegyelméből vagyok, aki vagyok. - Jézus azt állítja az ember kegyelmi rangjáról: Nélkülem semmit sem tehettek! - A hit fő igazságai közt ezt így valljuk: Isten kegyelme nélkül üdvhozót tenni képtelenek vagyunk. E mélypontban talál magára a vámos és sír fel a Mindenhatóhoz: Légy irgalmas nekem bűnösnek! A bánat és az abszolút tehetetlenségnek tudatában sír fel ahhoz, aki mindent megtehet, s most már tőle váija a folytatást. - mint a beteg, mint a gyermek. Ilyen mélyről feltörő bánat volna képes minket is megigazulttá tenni - és mint embereket egymáshoz közelebb vinni, valamennyiünket, mint az Isten gyermekeit. Mim Ede, újvárosi plébános Szekszárdi történetek A jégkorszak A Farkas Petiéknek már ötven éve volt olyan jégszekrényük, amelyben ételt lehetett tárolni. Ném villannyal működött, hanem jéggel. Nagyon egyszerű szerkezet volt, de azért mégis csak kevés lehetett, mert én magam nem sokkal találkoztam. Szóval ez a bizonyos szekrény fából volt, rozsdamentes lemezzel bélelve, az élelmiszeren kívül jeget kellett még beletenni, hogy funkcionáljon. No mármost ezek szerint kellett hozzá jég. De ez volt bőven Szekszárdon az ötvenes években, mert hiszen gyártották. Ahol ma a pécsi söröket palackozzák a Keselyüsi úton, ott valaha a városi vágóhíd és a jéggyár működött. Iskolásként tanulmányi kirándulást tettünk mindkettőben és megnézhettük, hogy is készül a jég, no meg hogy vágják kupán a . marhákat, hogy aztán le lehessen őket szúrni. De hagyjuk a vért, a gyilkolást, maradjunk a jégnél. Olyan hatvan centi hosszú, öthat kilónyi tömbben készült a jég, amelyet egy zárt, lóval vontatott szürke kocsiba raktak és aztán végighaladva a városon, ellátta a kocsmárosokat, meg a jégszekrénytulajdonosokat megfelelő mennyiségű jéggel. Egy nagy darab, nagy kötényű emberre emlékszem, aki kihordta a jeget, kis kézi alkalmatossággal darabolta is, ha kellett, de nem mindig kellett, mert a jég darabolódott magától a rázkódástól is, amellett, hogy persze olvadt is rendesen, különösen a meleg nyári napokon. De volt más jég is a városban. Méghozzá olyan, amelyet a téli, fagyos napokon a Csörge-tóból termeltek ki. Sok szekszárdi parasztembernek és fogatának volt téli elfoglaltsága, hogy naphosszat hordta a jeget a tóról. Nyolc-tíz kocsi is forgott a tó és a megyeháza között. Hatalmas táblákba vágták a jeget, húzták-vonták őket a víz tetején, aztán természetesen akkorára darabolták, hogy fel lehessen őket emelni a kocsira. A lovaskocsira gyékényt meg pokrócot terítettek, és jól megrakták, amennyit csak a lovak el tudtak húzni. Végigvitték a városon, a Garay téren, meg a Schajfler-kocsma, ha úgy tetszik, a Kulacs felé, de lehet, és ezt már nem tudom pontosan, hogy a Széchenyi utca felől is fel lehetett menni kocsival a Várközön alulról, szóval lehet, hogy onnan is hordták a jeget, bele egyenesen a megyeháza oldalában levő ajtón, bele a mélybe, ahol nyárig is elállt a nagy tömegű jég. De ennek is vége. Itt a Lehel Zanussi, amely már azt is megmondja, mikor fogy ki. - tiike > Feleségével 1956-ban