Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-10-18 / 42. szám

6 , SZEKSZÁRDI fASARNAP 1992. OKTÓBER 18. „Asszoáám, ne várják az embereiket!" A második világháborús emlékmű, ott, a múzeum mellett, része lett a vá­ros életének. A járókelők megállnak, többen odamennek a halmokhoz. Is­merős nevet, neveket keresnek... Az egyik halomnál mindig friss a csokor. Egy aprótermetű, madártekinte­tíí öregasszony minden reggel elhozza virágait. Kiveszi a megfonnyadt növé­nyeket, gondosan eligazgatja a frissen hozottakat. Néhány rozsdás geszte­nyelevél mindig ott van a virágok között. - Nézze csak, az ott az enyim. Ott a neve: Farkas, dr. Farkas, Fazekas. Fazekas Lajos. Hadik­falván született 1908-ban, s ott is éltünk. 1941-ben telepítettek ha­za bennünket a Bácskába. Hadik­liget: a bukovinai emlékére így hívták a falunkat. Négy évig vol­tunk ott. Október végén el kellett jönnünk, mert bombázni kezdtek. Elmenekültünk. Mikbr Szabadkára ér­tünk, elfogtak a szerbek, a partizánok. Kivittek minket a temetőbe. A sok kocsival ott álltunk egy nap egy éjjel. Aztán bevittek Szabadkára. Egy nagy malomban voltunk. Az embereinket elvitték ki, a lovas kaszárnyába. Negyvenkét embert. Aztán újév éjjelén megkérdezgették, ki hány hold földet kapott. Ahányat mondott, any­nyiszor megrázatták árammal. Mi Bukovinában hagytunk mindent, sem­mit sem volt szabad el­hozni. Otthagytunk lo­vat, kocsit... Olyan szép csirkéim, libáim, kacsáim voltak, s minden ott ma­radt! Mondta az állam, hogy cserébe lesz másik. Bácskában adtak is egy tehenet, lovat, aztán vet­tünk malacokat, csibéket, kacsákat, ki mit akart. Újév éjjelén volt, negyvenöt­ben. Akkora hideg tél volt, nagy hó, fagyott... Levetkeztették az embereket ingre, gatyára. Mezít­láb vitték őket az erdő szélibe. Megásatták velük az árkot - így mondta egy szerb, aki látott min­dent sorba állították őket, s gépfegyverrel három sorozatot lőttek rájuk. Mind belehulltak az árokba, de még álltak, így mo­zogtak benn, ni... Az egyik parti­zán elkezdte hányni rájuk a föl­det, de odament a vezető, s azt mondta: én ezt az árkot nem földdel akarom megtölteni, ha­nem emberrel... Én istenem... A negyvenkét ember között legények is voltak. Az egyiket be­sorozták, de nem ment el, ha­nem az anyjáékkal menekült. Őt is meglőtték. Fogságban voltunk egész té­mit akarnak most velünk, idegen ellenségek? Egyik sem mert szól­ni, hanem csak ott ültünk, s hall­gattunk. Megint kopogtattak, s beszédet is hallottunk: „Asszon­káim, ne féljetek, jót akarok.". Akkor bátorkodtam. Felszöktem, odamentem az ablakhoz. Az ab­lakot kicsit megnyitottam. Egy partizán nézett felfelé, várta, hogy szól-e vissza valaki. „Hol­nap reggel négykor át akaiják tenni magukat a határon. Ami a legszükségesebb ruhájuk, kötöz­zék magukra meg a gyerekekre, mert csak az lesz a maguké, ami rajtuk lesz." Olyan szépen mond­nyomintotta a hátamat. Megijed­tem, s hátranéztem. Megismer­tem azt az embert, aki szóllott az éjjel. „Asszonkám, mondta súg­va, nehogy szóljanak valakinek, mert én is úgy járok, mint az em­bereik. Asszonkám, ne váiják őket, mert már nincsenek." S ak­kor elmondta, mit csináltak ve­lük. így tudtuk meg a halálukat. Bajáról a kocsikkal Garára vit­tek. Aszerint osztottak el, hogy hány üres ház volt, s hova tudtak berakni minket. Édesapám Felső­nánára került. A testvéreimet is odarendelték. Meghallották, hogy az embereinket meglőtték, nin­csenek. Ferenc bácsim lejött, sír­va hívott: „Eljöttök-é? Ott va­gyunk Kétyen, értetek jöttem." Hogyne mentünk volna, még meg is köszöntem! Később át­mentünk Felsőnánára. Földet j^fc osztottak, édesapám vett két k^^ csikót. így dol­len. Meg dolgoztunk is. Én egy kendergyárnál voltam. Nekiállí­tottak egy kazalnak, hogy bont­sam szét, aztán vissza kellett rak­ni. Egy szobába kilenc családot tettek. A gyerekeket kétfelől a fal mellett fektettük le, egészen egy­más mellett, mi pedig ültünk a lábuknál. Nekem négy gyerekem volt, három lányom és egy fiam. Mikor ott ültünk halkan a gye­rekek lábánál, hát valaki bekopog az ablakon. Úgy megijedtünk: ta, áldja meg a jóisten, még most is imádkozok érte, mert nagyon jót tett velünk. Ellenség volt ő is, de nagyon jó ember volt. Oda is állott hajnalban a há­rom kocsi. A kicsiket felrakták, a nagyobbacska gyerekek a kocsi után fogódzkodtak, úgy men­tünk. A határon minden anya előtt ott voltak a gyerekei. Vára­koztunk: mi lesz velünk, hova visznek. S akkor valaki odaállt a hátam mögé, s egy ujjával meg­gozgattunk, ahogy tudtunk. A gyerekek meg­nőttek, az egyik vejem Szekszár­don dolgozott. Megunta az uta­zást, s építettek a városban. Né­hány év múlva, amikor én már egyedül voltam a házban, kijött a lányom. „Anyu, jöjjön hozzánk Szekszárdra. Jó lesz ott magának, nem lesz gondja semmire." ^^ Ott laktam egy darabig ná­luk. Ők is sokan voltak: három fiú meg egy lány, s a fiúk kezdtek nő­sülni. így kerül­tem ide, a nyug­díjasházba. Jó helyen lakom. Közel a templom és a sír. Ahol az emberem nyug­szik, oda úgysem mehetek. Lehajol, kivesz egy csipet kenyeret a reklámszatyorból, s a madarak elé szólja. Mintha régen volt csibéit etetné. - A madaraknak. Mindig előre beáztatom... NAGY JANKA TEODORA 1

Next

/
Thumbnails
Contents