Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-10-11 / 41. szám

, SZEKSZÁRDI 8 VASARNAP 1992. OKTÓBER 11. Életmesék a szociális otthonban „Az albigensek szerint - Sinkó Ervin jegyzeteiben olvasom - ölni azért bűn, mert a lélek Isten, a test az ördög teremtménye, és a léleknek idő kell, hogy jóvá válhasson a testbe zárva. Ehhez pedig öregkort kell meg­érni. - A modem ember nem tud az öregség­nek ehhez hasonló grandiózus értelmet ad­ni." Illyés Gyula maga is megtapasztalta, vi­gasztalhatatlan öniróniával vetette papírra az elmúlás útjelzőit. Kháron ladikjára mindany­nvian felszállunk egyszer. - Talált munkát az uram, négy szakmája volt, de nemcsak a papír­jait nézték. Finom lelkü­letű ember volt. A 12 apostol oltárképet res­taurálta, ezért kapott egy Chevrolettet és egy la­kást. Én konyhán dol­goztam, nem volt nehéz, mert porokból előre ké­szített ételekből főztünk - szinte hadarva veszi sorra az epizódokat, amelyek talán hosszú órák, vagy napok után állnának öszsze egy tel­jes életté. - Odaát minden év­ben van földrengés, ami­kor a Farkas Berci űrha­jós felrepült, akkor ketté­szakadt Új-Zéland. A mi házunk romba dőlt, az uramat koponyatöréssel Ausztráliába szállították, engem kettős állampol­gárként haza, Magyarországra. Azóta sem találkoztunk, nem tudom, mi le­het vele... Mária néni meggyőződése, hogy Magyarországról siettették az ő haza­térését, mert 35 ezer dollár biztosítási összeget kapott. Ö a dollárokat szabá­lyosan beváltotta, vagy inkább be­szolgáltatta Budapesten a Dorottya utcában és 2000 Ft életjáradékot ka­pott. Senkije sincsen. Édesapja Szek­szárd kisbírója volt még Horthy ide­jén, 13 testvéréből hat fiú megjárta a frontot és életben ért haza. Mária né­ni egy szál magában van, egyetlen ro­kona a tolnai esperes, Lendvai István. * Az előítélet és az álszemérem ma is él. Sanda szemmel néznek arra az ismerősök, aki idős hozzátartozóját, magatehetetlen szülőjét szociális ott­honba „adja". Maga a kifejezés sem helytálló, hisz a jog szellemében időskorúak szociális otthonában csak saját szántából, akaratából helyezhet­nek el bárkit. Ilyen elven bent tartani sem lehet erőszakkal senkit, ezért mindenkinek három hónap türelmi időt adnak induláskor: meg tud-e szokni az új körülmények között? Előfordulhat ugyanis, hogy az idős ember eladja lakását, vagy hiva­talosan megszüntetik főbérlői jogát és ha meggondolja magát, nincs hova visszamennie. Földönfutóvá válik. Nos, a hivatal megértő volt ez ügy­Eddig több mint 38 millió forint ­az idősek otthonáért ben és csak miután az idős emberek hozzászoktak és másodszor is nyilat­koztak szándékukról, törölték őket a bérlakásra jogosultak közül. A beilleszkedés persze nem ment mindenkinek egyformán - mondja Bálint Gyöngyi, a szociális központ igazgatója. Az itt lakók közül akadt, aki az első napok után visszamondta volna igényét, de meggyőzték, haza­mehet bármikor. Egy hónap otthon^ lét után bizonyosodott meg a néni fl arról, hogy az intézetet választja. Ma már „főnyeremény mindenkinek", ennyit hajlandó csak mondani és ké­ri, a neve se szerepeljen. Szekszárdon ez év augusztus 24. óta fogadja lakóit az időskorúak szo­ciális otthona, jóllehet a hivatalos ce­remóniára az elmúlt héten került sor. A bent lakó 56 idős ember csak az utóbbi időben feléjük forduló érdek­lődés egyik megnyilvánulásaként ér­tékelte az ünneplést, ami feltehetően hosszú hetekre, az unalmas téli na­pokra ad majd beszédtémát. Igaz, ed­dig a beköltözés, a beilleszkedés kö­tötte le a figyelmüket: új életritmus, új szabályok, új társak. - Folyamatosan vettük fel a gon­dozottakat, hat-hét személyt helyez­tünk el egyszerre, hogy legyen időnk velük foglalkozni, megismerni őket. Bár, az előgondozás során már talál­koztunk a jelentkezőkkel és dr. Sudár Gézáné mentálhigiénés csoportveze­tővel minden érdeklődőt már június^ ban végiglátogattunk. Nyolcvanan je­lentkeztek, sokan előre megkeresték szágba. Mosonmagyaróvárnál offen­zívába kerültünk, szétlőtték, bombáz­ták a negyven vagont, menekült, ki merre látott. A féljem megsebesült és kórházba vitték, én elmenekültem. Aztán háború után végigjártam a tá­borokat, kutattam az újságokban, de nem találtam meg. A második férjét végül a keresés során, kalandos úton ismerte meg és 1951-ben, az angol királyné koroná­zásakor utaztak a távoli idegenbe. A legidősebb otthonlakó, Bényi Istvánné (jobbról) ma is szívesen énekel - A világ végéről jöttem az ott­honba - jelenti ki jelentőségteljesen Mária néni. Nem kételkedhetem sza­vaiban, elmélázni is csak másodper­cekre van időm. A régimódi hajfonat, hagyományos kis konty harmoniku­san illeszkedik a madárcsontú asz­szony finom vonásaihoz. Élénk csí­kos kötött ruhájában és műszőrme mamuszában is teljességgel hihető: életében többször egyensúlyozott a pokol tornácán. Árad belőle a szó. Lázár Istvánné született Löffner Mária Új-Zélandból 29 év után tele­pült haza és megváltás számára a szociális otthon. Könyvet írt az életé­ről, de nem adták ki sehol. Egyszer a pécsi stúdióba hívták meg, ott mesél­hetett. - Művészember volt az első uram, Erdélyből származott és a Nemzeti Színházban is játszott. Bodzsár Sán­dornak hívták és amikor kitették a színházból, ismerkedtünk össze. A nagynéném, akinek Budán volt fű­szerüzlete, összepasszolt bennünket, 42-ben esküdtünk. Az uram 51 éves volt, én húsz múltam, de biztatott a nagynéném, az idősnek több esze van, igazi úriember... Úgy is volt. A német megszállás alatt nem akadt más munkája, segített a hadigyárat Csepelen leszerelni, ezért nekünk is ki kellett volna mennünk Németor­¥ c Lázár Istvánné Új-Zélandról érkezett haza

Next

/
Thumbnails
Contents