Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-08-16 / 33. szám

8 SZEKSZÁRDI 1992. AUGUSZTUS 16. Bukovinában a Szucsáva és a Szeret folyó völgyében volt öt magyar falu: Fogadjisten, Istensegíts, Hadikfalva, Józseffalva, Andrásfalva. Lakói az 1764-es mádéfalvi veszedelem után menekültek ide, s 1941-ben a végleges hazatérés reményében keltek útra... A szekszárdi kőműves Pék Lajos kőművest nagyon sokan ismerik Szekszárdon. Azt viszont kevesen tudják róla, hogy gyökerei a távoli bukovinai kis faluhoz, Istensegítshez kötik. - Lajos bácsi, kérem meséljen a családjáról! - Istensegítsen születtem 1938ban. Öten voltunk testvérek, én voltam a legkisebb. Édesapám neve eredetileg Heschmüler volt, később magyarosította, így lett Pék Simon. Katonaként került Bukovinába. Megismerte édesanyámat, s ott maradt. Nagyon szerették a faluban. A községházán dolgozott, mellette színdarabot, zenét tanított. Édesanyám Szőts volt, s a család már nagyon régóta élt a faluban. Nagypapámék, édesanyám szülei kimentek Kanadába. Nagyapám zenész volt, s miután összemuzsikált egy egész vagyont, a családot is kivitte magával. Bennünket is hívtak, de mi maradtunk. M-l-.200 000 - Milyen emlékei vannak a faluról? - Édesanyám sokszor elmesélte, hogy volt egy pap, Elekes Dénes. Úgy tudom, később Kalaznóra került. Az egyetlen detektoros rádió nála volt a plébánián. Ott gyűltek össze az emberek. Azt is a rádióból tudták meg, hogy ki kell települni. - A végül Tolna megyébe vezető út első állomása Bácska volt. - 1941-ben mentünk oda. Édesapám ekkor már nem élt. Édesanyárti eljárt mosni. Ebből, s a kis földből tartott el bennünket. Bácskában az egyes községeket ugyanúgy nevezték el, mint Bukovinában. Ezért mondhatom, hogy a feleségem is istensegítsi, de bácskai. - Hogyan jöttek el Bácskából? - Hogyan? Erre pontosan emlékszem. Kiscservenkán laktunk. Óvodás voltam, s egyszercsak megszólaltak a szirénák. Rohantunk a bunkerekbe. Aztán néhány nap múlva félreverték a harangokat, hogy jönnek a szerbek. Akkor fölszakítottuk a górét, telehordtuk a vályút vízzel, öntöttük bele a kukoricát. S menekültünk. Amikor elértünk Topolyáig, mondták, visszafordulhatunk, nincs már veszély. Édesanyám nem nagyon bízott abban, hogy maradhatunk. Kenyeret, süteményt sütött, hátizsákot varrt, s pakolt. Neki lett igaza. Két nap múlva ismét menekülnünk kellett. Végleg. Fehér köpeny és malteros nadrág - Következett Magyarország... - Bajánál keltünk át komppal. Épp akkor bombázták a várost. Aztán Magyarországon szétosztották a népet. Az istensegítsiek főleg Hőgyészre, Kalaznóra, Dúzsra, Majosra kerültek. Később Bonyhádra, néhány család pedig Hidasra, Diósberénybé. Mi néhány hónapig Hőgyészen voltunk, aztán Varsádra mentünk. Ott építettünk, gyümölcsöst telepítettünk. - Hogyan kerültek Varsádról Szekszárdra? - Siklósra akartam menni. Volt is ott egy kis telkünk, házunk. De a feleségem Szekszárdra akart jönni. A Bródy Sándor utcában kezdtünk építkezni. Mi voltunk az első beköltözők. Erre ma is büszke vagyok. Aki eljött... és al - S a szakma? - Nagyon szeretem. 17 évig tanítottam is, de úgy éreztem, a fehér köpeny mellett jó nekem a malteros nadrág. - Sok olyan ház van Szekszárdon, amit Lajos bácsi épített... - Igen. Jó érzés ez. A család is egyenesben. Laci fiamnak építettünk, Attilának vettünk egy lakást. Most, amikor végre született egy fiúunokám is, sokat gondolok Istensegítsre, a házra, ahc^fe én születtem. Vágyok oda kimenni. Ott van eltemetve az édesapám is. De azt már megtalálni... Nagyon sokat spekuláltam, Pék L^jos A plébánián ma a lélek helyett a testet gyógyítják