Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-01-19 / 3. szám

, SZEKSZÁRDI 10 VASARNAP 1992. JANUÁR 19. FOTÓ: KAPFINGER ANDRÁS Ószövetségi imádság veretes, fájdalmas hangjai szállnak a nagytemplom hajói alá, szívekbe zuhannak, egyszerre szétrobbannak, hogy aztán lassan elpihenjenek. Mint a katonáink. Második világháboríts halottainkért - kinek nincsenek - szól a liturgia, az írás, a prédikáció: az életnél is drágább a szeretet. Egymás és az Isten szeretete. Az Úr békéje. A megbékélés ereje. Lehet valami fontosabb, mint az élet? Fájdalmasabb, mint a halál? - kérdeznénk máskor. Most • nem kérdezzük. Csak lehajtjuk fejünket, hadd járjon át minket Antonio Lotti férfikari miséjében a hat énekes mélységesen átélt hite, bizonyságtétele: szeretteink a halálból az életbe mennek. A temetett és a temetetlen holtak is. Arcok ködlenek fel, emlékek idéződnek. Nagyapám a vasárnapi istentiszteleti szolgálata előtt mondta meg nagyanyámnak: az ötből a negyedik fiú nincs többé. A többiekről sincs megnyugtató hír. Később kósza történetek jöttek arról, hogyan halt meg nagybátyám. Hantja, ha van, nem tudni pontosan, hol. Mi, unokák gyermekkorunkban arról ábrándoztunk, hogy talán mégis megjön, talán csak elveszítette az emlékezetét, vagy rabságban van valahol. Nagyanyám haláláig várta. Jelképes sírján, itt Szekszárdon csak ez áll: Mikulicin - Tatárhágó, 1944. Es most, 1992. január 13-án, ennyi év után, gyászmise hangzik a meghatott szekszárdiak közösségében. Valami elkezdődött. Köszönet azoknak, akik nyugtalan világunkban egy csendes órára megállítottak bennünket emlékezni és emléket őrizni. NFMFTH JUDII „Az élőket hívom, a halottakat elsiratom "