Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-07-12 / 28. szám

1992. JÚLIUS 12. , SZEKSZÁRDI VASARNAP 7 Rendőrakadémia a Tartsay utcában ii si 11 (emberben nyit a tiszthelyettesképző ff;Á'/M<mMmWM m A köznyelv már tréfásan rendőrakadémiának nevezte el, pedig a hír friss keltezésű. Rendőr tiszthelyettesképző-iskola indítását tervezik városunkban. Az elképzelés olyannyira nem távoli álom, hogy már idén szeptemberben indítják az első évfolyamot hatvan fővel. Az iskolapadban majd azok a fiatal, a pályán újoncnak számító rendőrök ünek, akik az utóbbi időszakban öltöttek fel egyenruhát és közterületen teljesítenek szolgálatot. Pontosan körülhatárolható igény motiválta a Tolna Megyei Rendőr-főkapitányság égiszén belül megvalósuló ötletet. A magyar rendőrség állománya jjlén 3 ezerrel, jövőre ugyanennyivel, ilágkiállítás megrendezéséig 8-10 lerrel nő a számítások szerint. Ez jelenti, legalábbis a számok nyelvén, nyugat-európai szintet, tudjuk meg r. Berta Attila ezredestől, megyei rendőrfőkapitánytól. Leképezve a megyére, ebben az évben 81 fővel gyarapodott a létszám és kollégái hetven százaléka a közterületen lát el szolgálatot, utcai rendőrök. A rendőrfőkapitány külön is hangsúlyozza annak fontosságát, hogy az állampolgárok biztonságérzete javulhat, ha gyakran találkoznak az utcán rendőrrel, ^^dé w jele közelükben vannak, hozzájuk fordulhatnak. Nem mindegy tehát, milyen felkészültségűek ezek az emberek. A képzetlen rendőr nagyobb bűn, mintha nincs ott szükség esetén a rendőr, hiszen a törvénysértés veszélyét rejti magában, hangzik a racionális érvelés. Ezzel szemben ma Tolna megyében 32 főnek semmiféle rendőriskolai képzettsége nincsen. Az országos képzési rendszer ezt a „tömeget" egyszerűen nem bítja el, ezért gondoltak arra, hogy helyben töltik be a képzési űrt. A szegedi tiszthelyettesképző iskola kihelyezett tagozataként működik majd, a már megkötött szerződés alapján az intézmény, az egykori BMgyermekintézményben a Tartsay úton. Parancsnoka Antoni János rendőr alezredes. A képzési programról még nem döntöttek, egyik lehetőség szerint 10 hónap elméleti és két hónap gyakorlati idő áll a hallgatók felkészítésére, a másik verzió alapján a szakiskolák mintájára egy hét elmélet, egy hét gyakorlat követné egymást. Ez utóbbi megoldás szimpatikusabb dr. Berta Attila számára, nem utolsósorban azért, mert így kéthetente 60 fővel többen teljesíthetnének szolgálatot az utcákon. A főkapitány nem panaszkodik, egyre többen jelentkeznek a rendőrség kötelékébe, úgy tűnik, vonzóbbá vált a rendőri pálya. így válogathatnak, elsősorban az érettségizettek közül. Ez az alapfokot jelenti, nagyobb gond a tiszti állomány feltöltése, hiszen közel 25 tisztre lenne megyeszerte szükség, ezzel szemben ketten végeznek ebben az évben a rendőrtiszti főiskolán. A polgári életből felsőfokú végzettséggel érkezők kétéves másodképzésben szerezhetik meg ezeket az ismereteket. De ez már egy másik történet. A szekszárdi rendőriskola gondolatát mind a szekszárdi, mind a megyei önkormányzat felkarolta és egyegy millió forint támogatást szavazott meg beindítására. Minden bizonnyal a jövő közbiztonságára is gondolva, és egy újszerű kezdeményezést támogatva. Nem kizárt például, hogy régión belül hosszú távon itt, Tolna megye székhelyén oldanák meg a tiszthelyettesképzést, ami természetesen visszahat a környezetre, a településre. Ehhez szorosan kötődik egy Rendőr Torna Egylet megalapítása, a \ Tartsay úti edzőterem újbóli megnyitásával, és a 6-10 éves „cselgáncspalánták" felkarolásával. T. ZS. GEMENC EXPO a „Zöld Magyarországért" Víz az iparban, mezőgazdaságban, sportban címmel kiállítás lesz július 30-tól augusztus 4-ig a Gemenc Expóban. A kiállításnak áz ad aktualitást, hogy az Európai Közösséghez csatlakozó Magyarország nemcsak ivóvízminőségi szabványait, vízvédelmi előírásait kell, hogy a közösség színvonalára emelje, hanem vizei tisztaságát, vízellátásának és ivóvízének minőségét is. Nem kell magyarázni a víz környezetvédelmi fontosságát. Július 31-én balneológiai szimpózium lesz a kiállítás területén. A kiállítás egy része tematikájában kapcsolódni fog a szimpóziumhoz. A gyógy-idegenforgalom fejlesztése stratégiai cél Tolna megyében. A kiállításon a vízellátás technológiája mellett a termálvizek biogyógyászati hasznosítóeszközei is be lesznek mutatva. A vízügyi igazgatóságok, víz- és csatornamű vállalatok, vízügyi társulatok és a különféle új vállalkozások mellett, olyan nagy múltó cégek is képviseltetik magukat előreláthatólag, mint az UNBESCHLEDEN Baden Badenből. Még egyszer szobrozzunk! Hazánk a rossz köztéri szobrok országa - tanultuk egykoron az egyetemen, pedig akkor még nem is ismer(het)tük az utolsó 40 év termését. I Rímel erre Róbert Musil megállapítása, mely szerint „az emlékmű az a malomkő, melyet az ünnepelt nyakába kötnek, s ezzel süllyed a feledés tengerébe". A több száz (vagy talán több ezerre is rúg a

vszámuk) köztéren elhelyezett emlékmű és köztéri szobor zöme alig néhány típusba sorolható: ez is az oka annak, hogy egy-egy új mű felállítása a közönségből nemigen vált ki emóciót. Hiszen az újabbak ritkán különböznek a régiektől, sok a hasonlóság közöttük - s ritkán lázad fel egy város, mint tette azt a hatvanas évek derekán Somogyi József hódmezővásárhelyi Szántó Kovács szobra esetében, mikor is a zajongás egyik oka az volt, hogy még „csizmára sem tellett szegény szobornak". A közelmúltban Szekszárd egyik újonnan létesítendő terére új térplasztika került. A környező fehér vagy tört fehér színű, horizontálisan hangsúlyozott házakkal övezett szabad kis helyre Kis Ildikó keramikusművész vertikális alkotása került, mely azt térré szervezi. A tér neve is kedves, hangulatos: „Találka tér". Ezt a hangulatot öntötte meg igen szerencsésen téri formába a művész. Kétségtelen, hogy a forma nem megszokott, akár azt is mondhatnánk, kissé egyéni. Még azt is megengedem, hogy az arra sétálóban első kérdésként az merül fel: mit ábrázol? Csakhogy a napjainkban születő képzőművészeti alkotások (nemcsak nálunk, másutt sem) már ritkán ábrázolnak - sokkal inkább kifejeznek, jelölnek valamit, utalnak valamire sajátos képzőművészeti eszközökkel. S minthogy ezúttal nem emlékműről van szó, melynek lényege a hasonlatosság, nincs okunk ezúttal arra, hogy ábrázolást kérjünk számon a művön. De nézzük egy kicsit az elkészült művet. Az az új magyar szobrászatban elteijedt oszlopszobrok közé tartozik (művelői neves magyar művészek), formavilága pedig szervesen nőtt ki Kis Ildikó oeuvre-jéből, kerámia- és porcelánalkotásaiból. Funkciója szerint - s ennek kitűnően megfelel - az új plasztika szervezi a teret: teszi ezt egyrészt függőleges hangsúlyával, másrészt harsány színvilágával. Ha formáját valamihez mindenáron hasonlítani akarnám, ieginkább egy roppant öreg fát formáz: az alul kiszélesedő és a hozzácsatlakozó kis, vízzel tölthető medencévé formálódó plasztika kecses hullámvonalban emelkedik az ég felé, egyre vékonyodva - s mintegy a földtől mért kétharmad magasságban kvázi lombként - taréjosan osztott vízszintes elem tagolja. Ez egyben színhatár is: a kékek, vörösek után a diadalmasan emelkedő sárgáé. S ezek a harsány, erős színek viszik be a monoton épületek közé azt a vidám hangulatot, melyet a művész ki akart fejezni alkotásával. Hangsúlyozom még egyszer: a mű a sikerült köztéri alkotások közé tartozik, mely a maga ötletes kedvességével egy újonnan alakuló intim térnek megadja a jellegét. Ezzel természetesen érzelmi hatásra tör, ennyiben pedig esztétikai hatást is gyakorol. Pesze, a korábbi szokások szerint lehetett volna oda is kutat tervezni, vagy akár figuratív kompozíciót is: de adjuk meg a művésznek (is) azt a szabadságot, hogy egyrészt önnön elképzelése szerint oldjon meg egy feladatot, másrészt ne hátráljon vissza megoldásaival a túlhaladott múltba. Megengedem, hogy az ott lakók és arra járók számára a mű szokatlan. De hát nem ez az első műalkotás századunkban, mely átélte a művészet forradalmát, mely első látásra újszerű, eltér a megszokottól. Ne keressünk a műben többet, mint amit adni akar: de ezt keressük meg benne - s ne alkossunk felületes, elsietett véleményt. Ne feledjük, hogy a hazai vizualitás kibontakozásának útjában több akadály is áll: az egyik, hogy a magyar kultúra zömmel verbális jellegű - Konrád György szavaival: „Egy mitológiában élünk, melyet az autorok hagytak ránk." S ezt még csak tetézte az a statisztikai önkény, mely az elmúlt évtizedek során a realizmusnak keresztelt illusztrativitásban fejeződött ki. A közelmúltban egy német költő arra kérte olvasóit: „legyenek szívesek, ne értsenek meg túl gyorsan!" Adjuk meg azt a művésznek, hogy művét, mely sokszor napokig, esetleg hetekig tartó töprengés, vajúdás után készült, ne akaijuk egy-két, felületes ránézéssel töltött perc alatt elsajátítani. Valószínű, hogy a mű ilyetén nézése során a nézők nem jutnak ugyanarra az eredményre: de ez is hozzátartozik e század művészetének jellegéhez, hogy a megszületett alkotások többértelműséget hordoznak. Hiszen a nézés nem más, mint dialógus a művésszel, aki azonban ekkor már néma, mert elmondta a magáét akkor, mikor megalkotta művét jelen esetben ezt a térplasztikát. Én ezúttal e nagyszerű mű egy lehetséges olvasatát adtam - bizonyára van más értelmezési lehetőség is: ebben is érvényesülhet a másság: ebben rejlik a demokrácia nagyszerűsége. LÁNCZ SÁNDOR művészettörténész