Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-04-26 / 17. szám

8 , SZEKSZÁRDI VASARNAP 1992. ÁPRILIS 26. Kamion indul: Szálka, Kijev, Szentpétervár Egy krimifilm sem köti le annyira a figyelmemet, mint ahogyan Simon Pé­ter kamionvezetö élménybeszámolóját hallgattam a Szovjetunióban, majd az utódállamokban tett útjairól. Jó három óra hosszáig beszélgettünk szálkai há­zában és a végén sajnáltam, hogy már ki kell kapcsolni a magnót. Simon Péter 33 éves, Szekszárdon nőtt fel és a felesége, Mariann ugyan­csak szekszárdi. Három fiuk van. A gyerekek születése előtt építették a házukat, javarészt a két kezükkel. Pénz hiányában nulláról indult az építkezés is, mint ahogyan később a teherfuvarozó vállalkozás. Péternek 9 szakmája, illetve képesítése van (me­zőgazdasági gépszerelő, autószerelő, gépésztechnikus, toronydaru-kezelő, teherkocsi-vezető stb.), hosszabb ideig egy építőipari vállalatnál dolgo­zott és amikor eljött az a rendkívüli korszak, ő is géemkázott, mégpedig délután, este és éjjel, hogy összegyűl­jön az induló „vagyon" a házépítés­hez. Akkoriban a testsúlya lement 55 kilóra. Most 72, de nem kövér: na­gyon jó megjelenésű férfi. Pontosan fogalmaz és erős a humorérzéke. - Hogyan lettél vállalkozó, vagyis teherfuvarozó? - Nyolcvankilencben kezdtem. Százezer forintot kértem kölcsön a feleségem nagynénjétől, egyedül ő volt az, aki bizalmat szavazott ne­kem, a Tánti. Vállalkozás selejtkocsival Ezzel a kölcsön százezerrel indul­tam, úgy, hogy vettem nyolcvaneze­rért egy leselejtezett teherautót. Ez majdnem hulladékvas ár. Üzemképes volt ugyan, tehát a saját lábán jött Szálkára, de itt fönn a kápolnánál ki­gyulladt a motortér. Az ablakmosó­tartály másfél liter vizével oltottam. A dombtetőről elgurult a házig, itt pedig, az utcában lakó gyerekek leg­nagyobb örömére, betoltuk a kapun. Tíz napig feküdtem alatta, az udvar­ban. A javításra könnyen elment a húszezer forint, sőt a feleségem pe­dagógusi fizetése is beépült az autó­ba. Esténként fölírtam, milyen alkat­részekre, szerkezetekre van szükség, a feleségem itt-ott megvette és ha­zahordta. Akkor még telefonunk sem volt. Tíz nap múlva a hatósági vizs­gán csont nélkül átment a jármű, te­hát fuvarozásra alkalmas állapotba került. - Te is vizsgáztál autószerelésből! - Igen, na de ez elég keserves me­ló volt, szerszámok nélkül,, improvi­zálni kellett. - A fuvarozásban is magad voltál, úgy tudom... - Persze. Rakodót már nem bírt volna el a fuvardíj, így én rakodtam. Egy évig dolgoztam ezzel a három tonna teherbírású kocsival. Számol­gattuk, volt hogy naponta tizennyolc tonnát emeltem meg. A kamionvásárlás ötlete és még küzdelmesebb megvalósítása onnan indult, hogy a határállomásra, Csopra is rendszeresen járt öreg kocsijával, elhozta azt az árut, amit az orosz szállítók kamionnal vittek odáig. Megbízója biztatta Pétert, sokkal kifi­zetődőbb lenne, ha saját kamionnal járna, hozná-vinné az árut mindig, őneki is, más cégek számára is. Si­mon Péter többhónapos tanfolyam után nemzetközi jogosítványt szer­zett, vizsgázott minden szükséges is­meretanyagból, ami az árukezelés­hez, egyáltalán, ehhez a felelősségtel­jes munkához kell. Ezután megpró­bált kamiont venni, természetesen kölcsönökből. Elment Belgiumba, Franciaországba és már majdnem megvásárolt egy 7 éves, gyönyörűen fölújított Mercedest, amikor megtud­ta, hogy nyolcévesnél idősebb ka­miont Magyarországról nem hajthat ki külföldre senki, így szól a rendelet. Vadonatúj orosz kamiont vett, „Ka­maz" vontatót, amihez cseh gyártmá­nyú pótkocsi tartozik. Feltűnően szép, 21 tonnát bír. Mielőtt elindítanánk az elöl ökör­szarvval ékesített, hatalmas kocsit Zá­hony-Csop és persze Kijev, Lenin­grád, azaz Szentpétervár, vagy ~a balti államok, azután a Kaukázus felé, és vele együtt a kalandok sorozatát, ér­demes kicsit elidőzni Péter orosz nyelvtudásánál. Oroszból is vizsgá­zott, amikor megszerezte a szükséges papírokat, semmi gond nem volt. így vall erről: - Oroszból még a betűket se is­mertem mostanáig. Én azért kerül­tem műszaki pályára, az általános is­kola után, mert leblokkoltam, amikor az orosz szóba került. Négyes-ötös tanuló voltam, és csak azért adta meg a hármast a Márta néni, aki orosz származású tanárnő, mert nem akarta jobban elcsúfítani a bizonyítványo­mat. Elvégeztem az általánost és se írni, se olvasni nem tudtam oroszul. Viszont megesketett engem is, anyá­mat is, hogy olyan iskolába megyek, ahol ez nem derülhet ki. A nehéz dió úgy sikerült, hogy először mezőgazdasági gépszerelő szakmunkástanuló volt Zircen, majd Szekszárdon különbözetivel érettségi vizsgát tett a műszaki szakközépisko­lában, ezután pedig Pécsett techniku­si oklevelet szerzett. „Kikerülte" az oroszt. - Márta nénivel két hónapja talál­koztam Szekszárdon, az utcán. Rákö­szöntem oroszul és megkérdeztem, ugyancsak oroszul, hogy van és hogy milyen régen láttam. Majdnem szív­szélhűdést kapott. Az eligazodás szintjén még ango­lul és németül beszél. Az angolt ma­gánszorgalomból tanulta diákkorá­ban, németre pedig Mariann, a fele­sége tanította. - Amikor elindultál a kamionnal, a legelső szállítmányt hova kellett vinned? - Belorussziába, Mogiljov város­ba. Irodabútorokat vittem, mindössze másfél tonnát, ez kedvező volt a be­járatós kocsinak, visszafelé pedig szö­vőipari terméket szállítottam, ez ugyancsak jó terhelés ilyenkor. De vittem én már huszonegy tonna kis­méretű téglát is, a Fekete tenger part­jára, Tuapszéba. Mezőtúrról. - Ez különleges tégla volt? - Teljesen szokványos tégla. Me­zőtúron össze volt készítve raklapok­ra, targoncával szépen föltették. Oda­kint viszont... Ez érdekes dolog. Egy ilyen autónak Európa más részein, mondjuk Ausztria, Németország, Olaszország, húsz perc a rakodási normaideje. Hát az oroszoknál nem mindig sikerül egy nap alatt, van, amikor másfél-két napig is eltart. Kapkodó, siető emberrel én ott még nem találkoztam. Mondok egy esetet. Problémák voltak a papírokkal, szólt az illető, hogy egy kicsit várni kell. A kis várás négy napra sikeredett. Lenin mélán szemlélte - Végül is mi volt az oka? - Ez soha nem fog kiderülni. i - Mit tudtál csinálni négy fölösle­ges napig? - Fáztam. A kocsiban alszik az ember, már csak azért is, hogy őriz­ze. Szállodában ritkán aludtam. Moszkvában és Mogiljovban néhány­szor. Sikerült elintézni, persze szuve­nír ellenében, hogy a rendőr rá-rá­nézzen a kocsira, a szálloda előtt. Egyébként a moszkvai szálló étterme olyan előkelő, hogy nem tudtam megfelelően öltözni, pedig az utcán még elegánsnak érezhettem magam. Éjszakáztam én már, azt hiszem, a Dante poklában is. Csernyikovban, ami 25 kilométerre van Csernobiltől. Egy húskombinátban rakodtam, só­zott, nyers marhabőrt kellett hozni a Simontornyai Bőrgyárnak... Tudod, a rakodáshoz bőrcsizmát húzok. Ennek a húskombinátnak az udvarán, körül­belül két futballpálya nagyságú udva­rán, a csizmám bokáig merült a vé­res, ragadós lébe. De mindenhol. 1 Nem úgy, hogy kikerülöm. Az egész " 4 A garázs mellett póni „parkol"

Next

/
Thumbnails
Contents