Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-04-26 / 17. szám

1992. ÁPRILIS 26. , SZEKSZÁRDI IAS4RNAP 9 óriási udvar egy ilyen tenger. Benne itt-ott egy rakat disznóláb, ott egy disznófej, eldobálva. Volt egy Lenin­mellszobor is. Körülötte talán virá­goskert lehetett valamikor. Lenin mélán szemlélte, hogy egy kivájt szemgödrű disznófej hever a, vérrel áztatott virágágyáson... Két napig egy falatot nem ettem. - Ott már szag is lehet, persze. - Ez nem szag, ez átható bűz! Nagyon rosszul voltam. Nem tudtam, hogyan lépjek be egyáltalán a kocsiba... és ott kellett aludnom, a várakozás miatt nem mehettem el sehova. A fülkében is érzi az ember azt a... Eszméletlen! Annyira elkese­redtem, hogy azt mondtam magam­ban, soha többet nem jövök az oro­szokhoz. Két napig csak teán éltem. Aztán kiheveri az ember. Most elme­sélem a sörözőt. Kérlek szépen, sörö­ző Kijev külvárosában. Egy sufni, ut­• )1 van a bejárat, rendes csappal ködik. Öt befőttesüveg meg egy lavór víz. Egyszerre négyen tudnak italozni, mert az ötödik befőttesüve­Pget mindig tölti a hölgy a sörrel. Hát ne tudd meg, hogy milyen sörrel, én is csak nézelődtem. Szóval kérsz egy sört, letolod, úgy, hogy közben erő­sen taszigálnak, igyál már. Aki meg­kaparintja az üveget, belemártja a la­vórba, ha belemártja, és a pénzzel együtt átadja a hölgynek, az meg ren­dületlenül csurgat... Számomra meg­döbbentő primitívség az is, ahogyan mennek a nagyvárosi utcán. Szabá­lyosan fóllökik egymást. Nem hecc­ből. Egyszerűen nekimegy a másik­nak, nem hajlandó kikerülni. Kivéve a rendőrt, meg a katonatisztet. Az egyenruhát nagyon tisztelik. Félnek a rendőrtől. Ha megéhezik a rendőr ^^ rendőrrel amúgy mindent el le­W intézni náluk, csak legyen szuve­nír. Pálinka, cigaretta. Nagyon kor­ruptak. Ha megéhezik a rendőr, me­gállít egy külföldi kamiont és közli, hogy hatvanöttel ment. Mondhatod neki, hogy csak negyvennel mentél. Várja a pálinkáját, ezt a kétdecist. Hi­vatalosan nem is lehetne betenni a kamionba, de kénytelen a sofőr, enélkül nem jut el e célhoz az áru­val. A rendőrök kimennek a városon kívülre, húsz, harminc kilométerre és az országúton leállítják a kamiont, kérik a papírokat. Ha átadod, ki tud­ja, mivel zsarol meg. Papírok nélkül elvesztél. Jobb, ha nem adod át, ha­nem nyújtod az üveget, a cigarettát, egy marék rágógumit. Nagyobb a zsebe, mint a kengurunak. Megállí­tott egy rendőr, mondja, hogy lepat­togott a zománc a TIR tábláról. Öt­száz rubel. Beéri a barackpálinkával, de közli, hogy enne is. Jól van, egyél, arany fiam, kap konzervet és kenye­ret. Egyszer nagyon megelégeltem a dolgot. Kijev előtt, negyven kilomé­teres szakaszon háromszor megállí­tottak. Először még jópofát vág hoz­zá az ember. A másodiknál úgy vol­tam, hogy most már elég legyen. A harmadik rendőrnek azt mondtam, menjen visszafelé húsz kilométert és osztozzon a többiekkel. Bezártam az ajtót és egy kis résen át beszélget­tünk. Tajtékzott, hogy leszedi a rend­számtáblát. Szereld le, a kocsi nem rendszámtáblával megy, hanem gáz­olajjal. Jó kétórás huzavona volt, utóbb már nagyon hivatalos közeg lett belőle. Mondtam, hívja rádión a főnökét és hozasson tolmácsot. Vé­gül, azt hiszem, közeledett a váltás ideje, azért engedett. Szóval ez nem idegbetegeknek való szakma. Itt erősnek kell lenni. Voltam én már lázas útközben és volt csúnya kézsérülésem. Nem is éreztem, hogy fáj. Alárendeli magát az ember a munkának, csak arra kon­centrál, felfokozott idegállapotban van. Amikor visszafelé már Nyíregy­házán jártam, akkor éreztem, hogy elviselhetetlenül fáj a kezem. A jobb kézfejem, tehát az, amelyikkel a se­bességváltót kell mozgatni és a ka­mionban ez elég nagy erőkifejtést je­lent. - Mi okozta a sérülést? - Egy kollégának a Mercedese tönkrement, leállt az úton. Kiszerel­tem a differenciálművet, megcsapá­gyaztam neki és a differenciálmű rá­esett a kezemre. Cipóra dagadt. Ez a látható púp már nem is múlik el. Ismeretlen barátaim - Neked is segítettek már az or­szágúton? - Természetesen. Szívet melenge­tő érzés, amikor az út szélén állsz, fölbillentett fülkével - ez egyértel­műen a javítás jele - és nem zúgnak el melletted. Fékcsikorgás, porfelhő, megáll előtted vagy mögötted a kolléga. Ha nem tud segíteni, akkor is megkérdezi, van-e vized, kávéd, ci­garettád, egyáltalán: mire van szüksé­ged. Általában nem hagyjuk ott egy­mást... De sajnos éppen a magyarok­ra jellemző, hogy sokan nem ilyenek, hogy nem közénk valók. Primitívek, alkalmatlanok arra, hogy Európában bárhol is képviseljék Magyarországot. A nagy H-t, ami kiabál a kocsiról. Képzeld el, röhög azon, hogy a kül­földi, például a holland, udvariasan hallgatja őt, bár nem érti. És tudod, mit mond ez a magyar kamionos? Trágár szavakkal szidja a külföldi anyját, csak úgy jópofaságból. Fölforr a vérem. Most már legalább érettsé­gihez köthetnék a nemzetközi fuva­rozási engedélyt. Nagyon jó tapasz­talataim vannak a norvégokról vagy a hollandokról. Nagyon kultúrált min­den megnyilvánulásuk. Csendes, de sugárzik belőle a tudás. - Téged milyennek ismerhetnek? Sok helyre rendszeresen visszajársz. - Már Csapnál köszönnek: szer­vusz, Péter! Többet nem tud magya­rul mondani, de ezzel a két szóval mindig üdvözöl. Azt hiszem, vannak ismeretlen barátaim az orosz és uk­rán sofőrök között. Leáll az ember este a pihenőben, elkészíti a vacsorá­ját - sajnos, ez majdnem mindig konzervétel - megfőzi a teát. Jön egy orosz sofőr, bekopog, savanyúságot hozott. Babfőzelékhez nem eszem savanyúságot, de azt ő kínálja, a ma­gáéból, elfogadom. Nem is biztos, hogy nemzetközi fuvarozásban dol­gozik. Látja a magyar kamiont, talán többször is látott azon az úton. Vi­szonzást nem vár érte. Kedveskedik. A másik jellemző dolog, hogy én még úgy nem javítottam az ország­úton, hogy egy orosz oda ne jött vol­na segíteni. A defekt mindennapos esemény ilyen nagy autóknál. Má­zsán felüli egy kerék, azt mozgatni, szerelni... Úgy képzeld el, hogy még föl sincs emelve a kocsi, már jön a segít­ség, kiszáll, szerelőköpenyben, kesz­tyűvel, zdrasztvujtye kolléga, és csi­nálja velem együtt, mintha a saját­ja lenne. De még arra is volt gondja, hogy úgy álljon meg, fél méterrel beljebb az úton, hogy a többiek nagyobb ívben kerüljenek el engem, nehogy véletlenül elüssön valaki szerelés közben. Amikor befejeztük, adnék neki tíz márkát, ugye töltötte az idejét, esetleg még adott is egy alátétet, egy csavart. A pénzt visszautasítja, látom az arcán, hogy megsértődött. Nem azért csinálja. Azért teszi, mert tisztességes, jó kolléga. Mintha nem is hallott volna arról a mérhetetlen korrupcióról, ami egyébként körülveszi otthon úton-út­félen. V Simon Péter konzerveket eszik egy hétig, tíz napig. Szentpétervár, ahova gyakran fuvaroz, bizony tízna­pos utat jelent. De a keserves rako­dások, papírkezelési ügyetlenségek időnként megnyújtják a rövidebbnek remélt munkát is. Nagyon nélkülözi a jó kenyeret. Hazafelé rendszerint Debrecen­ben jut először meleg ételhez. Út­menti vendégfogadóban babgulyás, palacsinta, vagy pacalpörkölt. A „lötty kávét" is élvezettel hörpölr, mert már hiányzott. De a család hiánya mindennél na­gyobb erőpróba. Amikor átlépi a magyar határt, még nyolcórányi távolságra van az övéitől. Beér Szálkára, ott van a házuk előtt és még mindig nem jutott haza. Kénytelen megnyújtani az utazást két kilométerrel: elhajt az hosszú ut­cán a falu központjáig, ott az útelága­zásnál tolatással meg tud fordulni, úgy megy vissza, úgy áll meg a ház előtt, hogy mindig útrakész legyen a kamion. GEMENCI JÓZSEF Fotó: - kapflnger ­Apa és fiai: Bence, Levente, Mátyás

Next

/
Thumbnails
Contents