Szekszárdi Vasárnap 1992 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1992-01-05 / 1. szám

* , SZEKSZÁRDI VASARNAP 3 1992. JANUÁR 5. A X Azt biztosan hal­lottad, hogy Márti lányunk férjével és a két kicsivel '90 márciusa óta Új-Zélandban él. Azért tűnök egé­szen bennfentesnek a postán, mert szinte megállás nélkül adom föl a csomagokat. Három ment Mikulás­ra, három pedig karácsonyra... Az a helyzet, hogy a légiposta mellett kényszerültünk dönteni, mert nor­mál úton, hajóval három hónapba telik, mire megkapják. így egy hét mindössze. Viszont két kilónál egy grammal sem lehet több. Ezért részletekben mennek az ajándékok. Minden darabot - legyen az játék, vagy fehérnemű - úgy vásárolok meg, hogy előbb megsaccolom a súlyát. A súly döntő szempont­Ráadásul szaloncukrot is innét küldtünk, mert náluk nem kapható. Csomagügyben is - ahogy annyi másban folyamatosan egyeztetünk Piroskáékkal, Guszti, vagyis a ve­^hk szüleivel. W ~ ''y e n kis kétkilós csomag feladási díja 420 forint. A haté ajándéknyi summa. - Ráadásul egy csomagban csak ezerötszáz forint értékű holmi le­het. Hát mit lehet ennyiért négy embernek küldeni? Úgyhogy beval­lom, rendszerint túllépjük a megen­gedett határt. Persze, ne gondolj nagy dolgokra! Egy-két csokiról, egy-egy pólóról, vagy a tutyiba du­gott bugyiról van szó. Arra viszont ügyelek, hogy a „tiltott listán" sze­replő holmik közül véletlenül se te­gyek a kis pakkokba soha. Mert az elején tíz deka pirospaprika miatt visszaküldték a csomagunkat. - Amikor most azt kérdezem, hogy teltek az ünnepek, a karácsonyra gondolok, hiszen nálatok olyankor mindig együtt volt az egész család. Tün­distül, Mártistól, Gusztistól, unokástól... „Ráadá­sul" Tündi terveiről is hallottam... - Jaj! Hát az ünnepek nagyon Í phezek. Gondolunk rájuk, nézzük kint készült videofilmeket... De rről inkább nem beszélek, mert valósággal megfogalmazhatatlanok azok az érzések. Tündiről? Babonás vagyok, így a nagy terveket ki nem mondom, nehogy elkiabáljak bármit is. De örülök és büszke vagyok, hogy Tündi remekül tanul, hogy komolyan foglalkozik a nyelvekkel, hogy februárban toefl nyelvvizsgát (nemzetközi) akar tenni, noha más­fél éve még vissza van a középisko­lából. És arra is büszke vagyok, hogy egy távoli, nagy állam ösztön­díját akarja megszerezni, s majd ott folytatni a tanulmányait... De beval­lom, igencsak keverednek az érzé­seim. Karácsonykor Tündi azt mondta, hogy „fél-ajándék" sem kellene neki, ha Mártiék itthon len­nének. Nekem semmi nem kellene. - Könnyeid fájdalmas anyai könnyek. De azért örömkönnyek is. Egyik postai beszélgetéskor mondtad, hogy Márti nagyon boldog, hogy a cso­dával határos, ahogyan Gusztival megértik egy­mást. - Ezt láthatod a kint készült fil­meken is. Az apró mozdulatokat, a tekintetüket figyeld. Ugye? Akkor meg azt mondom, hogy kell-e ennél több egy anyának? Szellemileg, lel­kileg is szinte egyek. S ahogyan a gyerekeket nevelik, ahogyan hisz­nek egymásban, ahogyan élnek egy­másért együtt... Ahogyan olyan tá­volról is ragaszkodnak a szülőkhöz. Csak egy .apró példa. Kitalálták, mi­vel a telefonálás borzasztóan drága, s csak az ünnepek alkalmával be­szélünk egymással, hogy hármat csöngetnek, s utána leteszik a kagy­lót. Ezzel jelzik, hogy jól vannak és ránk gondolnak. Olyankor vissza­csengetünk... Ezért van, hogy mi a telefont csak a negyedik csengetés­kor vesszük fel. - Azt jól tudom, hogy Márti először kirakat­rendezőnek tanult, nijji] a külker-fóiskolán elvé­gezte a reklámszakot. Guszti pedig a műszaki egyetemen végzett. Arról viszont fogalmam sincs, miért Új-Zélandot választották? - Nem ők választották, őket vá­lasztotta Wellington. Guszti több külföldi egyetemet és kutatóintéze­tet pályázott meg. A Wellingtoni egyetem három évre szerződött ve­le, s vállalta a kiutazási költséget, valamint hétezer dollár letelepedési segélyt is kaptak. - Ennek ellenére tartották az egyévi próbai­dőt... - Ez is érdekes dolog. Ott úgy van, hogy a hallgatók pontozzák a ta­nárokat, véleményezik a munkájukat. De Guszti az elsőn szerencsésen túl­jutott. Ez számunkra egyértelmű és biztos volt. De tudnod kell, hogy a fiunk - olyan, mintha ő lenne a har­madik gyermekünk - halk szavú, szo­lid fiatalember. A tudása óriási, ám a modora nem amolyan „lehengerlő". Szóval nagyon büszkék vagyunk. - Márti viszont még nem helyezkedett el... - Ott úgy van, hogy a gyerekek ötéves koruktól járnak iskolába. Aki például július 7-én tölti be az ötöt, 8-ától már iskolaköteles. Bálint hat­éves múlt '91 júliusában, Lili pedig most februárban lesz ötesztendős. Azaz iskolás. Új-Zélandban nagyon sokba kerül a napközi-féleség, no és a nyelvvel is voltak gondjaik. De az előzőről egy aranyos kis sztori jut eszembe. Azt írta Márti - levelei va­lóságos regények -, hogy éppen a nyelv tanulása miatt kiérkezésüket követően óvodába íratták a kicsiket. Ott általában a gyerekek magukkal viszik a kosztot. Első napon Lili csak akkor ihatott a teából, amikor Bálint is szomjas volt. Bár amúgy igen jó testvérek. - Márti kézügyessége - látván a filmen laká­sukat, vagy éppen a szüli-napi Karbie-tortát. a gyerekek ruháit - nagy tehetségről „árulkodik". - Mielőtt kimentek, Márti a gye­rekeknek egy-két évre való ruhane­műt varrt. A dzsekiktől kezdve a nadrágokon át mindent. A lakásu­kat úgy rendezték be, hogy Márti járta a garázsvásárokat. Sok használt bútort vásárolt. Azokat együtt fölújí­tották. Politúrozott, díszpárnákat, lámpaernyőket készített... Olyan sü­teményeket süt, hogy valósággal a csodájára járnak. Ezek a felvételek a Theresa-templomban készültek, a március 15-ei ünnepségen. Az istentisztelet után sütemény­bemutató volt. Ezeket Márti készí­tette. Érdekes, hogy a templomban esznek is a hívők. Égy nemzetközi találkozón kilenc nemzet 12-féle otelét kóstolták végig. Egy ilyen ösz­s/ejövetelen csodálták meg Márti süteményeit. A Lajcsi-mézest, a Za­lai lakodalmas őszibarackot. S azóta nagyon sokan rendelnek tőlük süti­ket különböző alkalmakra. Vittek már Szingapúrba, lakodalomra is Márti készítményeiből. Az ezért ka­pott pénzt Mártika külön tette, s a nyáron a süti-pénzből vettek sátrat, hozzá való fölszerelést és abból nyaraltak. - Nehéz volt a beilleszkedés? - Éppen ellenkezőleg. Az ottani magyarok hallatlan nagy szeretettel fogadták őket. Segítik az újonnan érkezetteket. Ajándékba kaptak mélyhűtőszekrényt és számos más, használt, de jó állapotban levő hol­mit. De fölkeresik őket a lakásukon, hogy segítsenek a nyelvtanulásban. Márciusban mentek ki Gusztiék és Márti már az augusztus 20-ai ün­nepségen Petőfi-verseket mondott ­természetesen magyarul - az ottani rádióban. - Nem tartasz attól, hogy a tehetséges nagylá­nyod fölaprózza magát, hogy áldozatává válik a családnak? - Ez óhatatlanul fölmerült ben­nem is. De az élet ezt a sorrendet „követelte" tőlük. Guszti révén ke­rültek ki, először Gusztinak kellett megtalálnia a helyét. Ö már révbe jutott, most Márti következik. Ta­nulni szeretne és tudom, hogy fog is. De a közelben templomot építe­nek, amelynek az építészeti bizott­ságába beválasztották, s több, nagy­méretű falikép tervezésével és elké­szítésével is megbízták. Ez komoly belépőt jelent az elhelyezkedéséhez. Mert az ott sem könnyű. - Nem gondoltatok arra, hogy esetleg végleg kint maradnak? - Az emberben minden fölme­rül. De tudom, hogy hazajönnek. Hiszen nagyon, nagyon magyarok. V. Honáth Mária Fotó: B. Juhász Mária Hármat csenget a család Kaposi Istvánnét, Sacikát és családját a szekszárdiak többsége ismeri, szereti, tiszteli. Mondhatom, hogy Sacival magam is jó barátságban vagyok. Amikor összefutunk, gyorsan és sokat beszélgetünk. Szinte mindenről. Ám az utóbbi időben nem egyfelé vezet­tek útjaink. Mivel a család sorsát hallomás alapján követtem, ezért bizonyos dolgok bizonyos szituációk­ban nem kattantak be. Tudtam, hogy Saci már nem a Skálában dolgozik, s amikor decemberben már vagy harmadszor futottunk össze a postán, azt hit­tem, oda váltott. De nem...

Next

/
Thumbnails
Contents