Szekszárdi Vasárnap 1991 (1. évfolyam, 1-16. szám)

1991-08-18 / Próbaszám

8 , SZEKSZÁRDI VASARNAP 1991. AUGUSZTUS 18. Rendőrmanőver Kiégés ellen van orvosság? Félszavakból is értik egymást Amikor dr. Berta Attilával, a Tolna megyei rendőr-főkapitánnyal egyik alkalommal a rendőrök túlter­heltségéről beszélgettünk, úgy fogalmazott, hogy azt csak az hiszi, aki látja. S ha erről valóban meg aka­rok győződni, töltsek egy napot, vagyis legalább 26 (!) órát például a szekszárdi kapitányságon, a bűnül­dözési alosztály környékén. Töltöttem is ott nyolcat. Bevallom, húszonnyolcnak tűnt. Dinnyét árulnak? Farkas Róbert százados, a bűnüldözési alosztály vezetőjé­nek a (mit mondjak?) roskatag szobájában vagyunk. A reggeli eligazítás kezdetét veszi. Minden hely elkelt. (Bár még elkelne né­hány sámli.) Jó is, hiszen így nem látszik a foszladozó kanapé, amely egyik bank „levetett" hol­mija. Milyen jó, hogy annak ide­jén fölajánlották. Különben a többség állna. No, persze, kibír­nák, mert a műszakkezdés rövid és frappáns. Itt mindenki félsza­vakból érti egymást. Kivéve az újságírót, aki ugyan ismeri a nyo­mozókat, ám az ügyekkel kapcso­latban nincs képben. Következ­tetni sem gyakran képes, mert a házihasználat során képződött szavak, kifejezések számára isme­retlenek, illetve a legjobb esetben is csak mókásak és minden bi­zonnyal roppant találóak. Megpróbálom lefesteni a szo­bát, bár inkább a „festés" helyett hasznosabb lenne a kárpitozás és némi asztalos munka. Itt senki nem törődik azzal, hogy a tárgya­lóasztal igen csak lejt, a lapjának egyik keskeny végét a főnök íróasztalára tették. Nem viccből, mókából. Egyszerűen praktikum­ból. Mert a szerencsétlennek ki tudja, mióta csak három lába van. így a „mellső" kettőt kitű­nően pótolja az íróasztal. A telefon szüntelenül cseng. Fölveszi a százados, mond két mondatot, mire két munkatársa (naná, hogy oszloposok, mert Farkas úr szerint e jelző minden­kinek dukál) már az ajtóban áll. - Mehettek. A járőr már a Munkácsy utcában van. Majd jö­vök én is. Lentről ninózás hallik. Vagy ők, vagy nem...? További utasítások hangzanak el, majd a telefon megint közbe­visít. - Meghozta az anyuka a ta­nyabetörő fiát. Ezt nevezem pon­is változtathatnánk. Gondolok a valutázásra, a pirosozásra... és le­hetne folytatni. Ha már a siránkozást említet­tem a közcímben, akkor erre úgy hiszem, lennének partnereim. A nyomozók feleségei. Az asszo­nyok, akik egy, vagy két pici gyermekkel vannak otthon gye­sen, vagy azok, akik már dolgoz­nak, s munkájuk befejeztével ro­hannak a boltba, onnan a teli szatyorral a gyerekekért az ovibal a napközibe. Mert ők gyakorlati­lag csak bizonytalanul számíthat­nak féijeikre. Egyik rendőrtiszt azt mondta, érdemes lenne a válási statiszti­kákat foglalkozás szerint bogoz­gatni. Sajnos, bizonyára a rend őrei vezetnének. S ezen nem len­ne mit csodálkozni. Készenléti szolgálat, folyton csörgő telefon, éjszakai riasztások, elrohanás. Ki tudja mindezt tolerálni? Ráadásul otthon, egy-egy csendes órában a férj mégcsak meg sem oszthatja a munkával kapcsolatos gondjait feleségével, élete párjával. Hiszen a szolgálati titok, az titok. Amikor a fizetésekre terelem a szót, első felvonásban alapos hahotát kapok válaszul, az őszin­tosságnak - jegyzi meg Farkas Róbert, mire egyik kollégája így reagál: - Kemény asszony. Tegnap itt a folyosón akkora fülest húzott le a srácnak, hogy az majdnem megpürdölt. Az emberek mennek. Ki-ki a saját munkája után néz. Van, aki a karórájával szemez, megcsóvál­ja a fejét, s futva megy le a lép­csőn. A százados mintegy ösz­szegzésül ingatja a fejét és ennyit mond: - A korszerűtlen technika gátja a munkának - és csöppet sem lehangoltan, inkább a dolog derűs oldalát hangsúlyozva el­mondja a következő történetet, de már Soczó László, a város ka­pitánya jelenlétében: - A vásárba mentünk egy kis ellenőrzésre. A cég kocsijával. Leparkoltunk egy nyugati márka mellé. Átszólt a fiatal srác: - Mi van fiúk, ti is dinnyét árultok? Csupa siránkozás? Hát egyáltalán nem. A nyo­mozótisztek meglehetősen objek­tívek, kifejezetten tárgyilagosak, humoruk meg egyszerűen fan­tasztikus. Ők nem siránkoznak, csak előadják a tényeket. Érthető, hiszen csakis a tényekhez vannak szokva. Ami némi nyavalygós tó­nust ad e riportnak, az kifejezet­ten az újságírónak tulajdonítható. Hiszen rendszeresen tudósítok a rendőrség munkájáról, a legkü­lönfélébb krimikről. Bevallom, lehet, hogy elfogult vagyok a rendőrökkel, szemtanú­jaként napi munkájuknak, kínló­dásuknak. S tapasztalom azt is, hogy a bűncselekmények számá­nak növekedésével a rendőr presztízse egyre nő, legfeljebb ezt sokan még nem vallják be önmaguknak sem. Igaz, sokkal egyszerűbb rajtuk számon kérni mindazt, amin közösen, némi megfontoltsággal szinte magunk Az elaggott forrónyomos Nysa t

Next

/
Thumbnails
Contents