Szekszárdi Vasárnap 1991 (1. évfolyam, 1-16. szám)

1991-08-18 / Próbaszám

8 , SZEKSZÁRDI VASARNAP 1991. AUGUSZTUS 18. Rendőrmanőver Kiégés ellen van orvosság? Félszavakból is értik egymást Amikor dr. Berta Attilával, a Tolna megyei rendőr-főkapitánnyal egyik alkalommal a rendőrök túlterheltségéről beszélgettünk, úgy fogalmazott, hogy azt csak az hiszi, aki látja. S ha erről valóban meg akarok győződni, töltsek egy napot, vagyis legalább 26 (!) órát például a szekszárdi kapitányságon, a bűnüldözési alosztály környékén. Töltöttem is ott nyolcat. Bevallom, húszonnyolcnak tűnt. Dinnyét árulnak? Farkas Róbert százados, a bűnüldözési alosztály vezetőjének a (mit mondjak?) roskatag szobájában vagyunk. A reggeli eligazítás kezdetét veszi. Minden hely elkelt. (Bár még elkelne néhány sámli.) Jó is, hiszen így nem látszik a foszladozó kanapé, amely egyik bank „levetett" holmija. Milyen jó, hogy annak idején fölajánlották. Különben a többség állna. No, persze, kibírnák, mert a műszakkezdés rövid és frappáns. Itt mindenki félszavakból érti egymást. Kivéve az újságírót, aki ugyan ismeri a nyomozókat, ám az ügyekkel kapcsolatban nincs képben. Következtetni sem gyakran képes, mert a házihasználat során képződött szavak, kifejezések számára ismeretlenek, illetve a legjobb esetben is csak mókásak és minden bizonnyal roppant találóak. Megpróbálom lefesteni a szobát, bár inkább a „festés" helyett hasznosabb lenne a kárpitozás és némi asztalos munka. Itt senki nem törődik azzal, hogy a tárgyalóasztal igen csak lejt, a lapjának egyik keskeny végét a főnök íróasztalára tették. Nem viccből, mókából. Egyszerűen praktikumból. Mert a szerencsétlennek ki tudja, mióta csak három lába van. így a „mellső" kettőt kitűnően pótolja az íróasztal. A telefon szüntelenül cseng. Fölveszi a százados, mond két mondatot, mire két munkatársa (naná, hogy oszloposok, mert Farkas úr szerint e jelző mindenkinek dukál) már az ajtóban áll. - Mehettek. A járőr már a Munkácsy utcában van. Majd jövök én is. Lentről ninózás hallik. Vagy ők, vagy nem...? További utasítások hangzanak el, majd a telefon megint közbevisít. - Meghozta az anyuka a tanyabetörő fiát. Ezt nevezem ponis változtathatnánk. Gondolok a valutázásra, a pirosozásra... és lehetne folytatni. Ha már a siránkozást említettem a közcímben, akkor erre úgy hiszem, lennének partnereim. A nyomozók feleségei. Az asszonyok, akik egy, vagy két pici gyermekkel vannak otthon gyesen, vagy azok, akik már dolgoznak, s munkájuk befejeztével rohannak a boltba, onnan a teli szatyorral a gyerekekért az ovibal a napközibe. Mert ők gyakorlatilag csak bizonytalanul számíthatnak féijeikre. Egyik rendőrtiszt azt mondta, érdemes lenne a válási statisztikákat foglalkozás szerint bogozgatni. Sajnos, bizonyára a rend őrei vezetnének. S ezen nem lenne mit csodálkozni. Készenléti szolgálat, folyton csörgő telefon, éjszakai riasztások, elrohanás. Ki tudja mindezt tolerálni? Ráadásul otthon, egy-egy csendes órában a férj mégcsak meg sem oszthatja a munkával kapcsolatos gondjait feleségével, élete párjával. Hiszen a szolgálati titok, az titok. Amikor a fizetésekre terelem a szót, első felvonásban alapos hahotát kapok válaszul, az őszintosságnak - jegyzi meg Farkas Róbert, mire egyik kollégája így reagál: - Kemény asszony. Tegnap itt a folyosón akkora fülest húzott le a srácnak, hogy az majdnem megpürdölt. Az emberek mennek. Ki-ki a saját munkája után néz. Van, aki a karórájával szemez, megcsóválja a fejét, s futva megy le a lépcsőn. A százados mintegy öszszegzésül ingatja a fejét és ennyit mond: - A korszerűtlen technika gátja a munkának - és csöppet sem lehangoltan, inkább a dolog derűs oldalát hangsúlyozva elmondja a következő történetet, de már Soczó László, a város kapitánya jelenlétében: - A vásárba mentünk egy kis ellenőrzésre. A cég kocsijával. Leparkoltunk egy nyugati márka mellé. Átszólt a fiatal srác: - Mi van fiúk, ti is dinnyét árultok? Csupa siránkozás? Hát egyáltalán nem. A nyomozótisztek meglehetősen objektívek, kifejezetten tárgyilagosak, humoruk meg egyszerűen fantasztikus. Ők nem siránkoznak, csak előadják a tényeket. Érthető, hiszen csakis a tényekhez vannak szokva. Ami némi nyavalygós tónust ad e riportnak, az kifejezetten az újságírónak tulajdonítható. Hiszen rendszeresen tudósítok a rendőrség munkájáról, a legkülönfélébb krimikről. Bevallom, lehet, hogy elfogult vagyok a rendőrökkel, szemtanújaként napi munkájuknak, kínlódásuknak. S tapasztalom azt is, hogy a bűncselekmények számának növekedésével a rendőr presztízse egyre nő, legfeljebb ezt sokan még nem vallják be önmaguknak sem. Igaz, sokkal egyszerűbb rajtuk számon kérni mindazt, amin közösen, némi megfontoltsággal szinte magunk Az elaggott forrónyomos Nysa t