Szekszárdi Vasárnap 1991 (1. évfolyam, 1-16. szám)

1991-09-08 / 2. szám

4 , szekszárdi VASARNAP 1991. SZEPTEMBER 1. A magyar fiú magyar költő lett Amerikában - Az amerikai demokrácia eltér a világ bármely országáétól - mondta a minap Teller Ede professzor, majd ezt alátámasztandó, így folytatta: - Ha Amerikában repülök, az a fiatalasszony, aki az emberek kényelméről gondoskodik, a hostes, évente legalább három alkalommal megkérdi tőlem, honnan származik a bájos akcentusom? Megmondom: Magyarországról. Ez akármilyen más országban Angliában is - sértés. Amerikában nem. Ott elismerik, hogy más, az lehet jobb. Amerikában nem tesz semmit ha valakinek az ősei nem tiszta magyarok, vagy tiszta árják, vagy tiszta amerikaiak. Az emberek kevert származásukról szívesen beszélnek... Azt hiszem, hogy a XXI. században nagyon fontos, hogy a zsugorodó világban az emberek megtanuljanak együtt élni... Amerikában a bevándorlók mindig megtartották az identitásukat. Azt hiszem, Amerika az egyetlen állam, amely azzal dicsekszik, hogy heterogén. S ebben látom az amerikai demokrácia különös fontosságát. És mit mond Sislay József, az amerikai magyar költő? - Amerikában magyar fiú is lehet magyar költő - s elém teszi az itthon megjelent köteteket. - Ötven esztendő munkája. Számomra ennél nagyobb érzés nincs. Minden könyvemet a magyaroknak írtam. Az enyéimnek. Évekkel ezelőtt a Művelődési Minisztériumban arra hivatkoztak, hogy külföldön élő, külföldi állampolgár könyvét idehaza tilos kiadni. De most? Igaz, a kiadás költségét magam finanszírozom. S számomra ez is öröm. És büszkeség. Mielőtt Sislay úr élettörténetének rövid összefoglalásába fognék, arra kérem az olvasót, nézze meg jól a fotográfiát. Ám véletlenül se gondolja, hogy képcsere történt. Sislay József és felesége, Margó asszony látható rajta. Mindezt azért mondom, mert Sislay úr idén nyáron töltötte be nyolcvanadik életévét. Szülei Kisszékelyben éltek és nagyon szegények voltak. 1900-ban kivándoroltak Amerikába. József ott született Nework Ohaióban. Igaz, hogy 1913ban beteglátogatóba hazajöttek, s az első világháború miatt néhány esztendőre itt rekedtek, de az is igaz, hogy a magyar nyelvet odakint tanulta meg Sislay József. Kint sem volt könnyű a sora. Ahogyan cseperedett, munkával kényszerült megkeresni az iskoláravalót. Volt újságkihordó, mosogató, képrámázó, aranyozó... és írta, írta rendületlenül a verseket, novellákat. Magyarul. Édesapja mondta neki egyszer: „Fiam, ha írsz, csak magyarul íij!" S ez így is lett. Amikor a Magyar Szónál elhelyez•kedet, azt is kizárólag a magyar szó iránti alázatból tette. Noha az akkor már negyvenfos lakberendezési vállalata jó egzisztenciát jelentett... de az írás volt a mindene, a szerelme, az élete. Közben Margó asszony pompásan elrendezett kéziratokat, dokumentumokat hoz. A legnagyobb csodálkozásomra kiderül, hogy az amerikai aszszony - ő még most is dolgozik - gépeli féije kézzel írott verseit, drámáit - természetesen magyarul. Ámi nem könynyű, hiszen nem beszéli nyelvünket. Vagyis most már sokat tud. De inkább szavakat illeszt az angol mondatokba, ám a kérdéseket megérti. Amikor Sislay József és József Attila levelezéséről, az egymáshoz írott versekről beszélgetünk, annyit mond: „Hozom József Attila leveleket." - Otthon a könyvespolcomon 432 magyar könyv van - mondja a költő, de büszke, hogy újabbakkal gyarapíthatja szép gyűjteményét, ahogyan magyarországi látogatásai során mindig. - Az első igazi tanítómesterem Arany János volt, de Tompa Mihályt is nagyon szeretem, a Babits-kötet a bibliám... - s eközben Margó asszony újabb dossziét tesz elém. Rábukkanok Tom Lantos levelére, amelyet Sislay úrnak írt köszönetképpen a Kossuth Lajossal foglalkozó tudományos tanácskozáson való közreműködéséért. - Szép itt lenni - mondja Margó Sislay, majd angolul folytatja áradozását a magyar vendégszeretetről, amihez hasonlóval eddig csak Mexikóban és Hawaiiban találkozott. Majd féije vállára teszi a kezét és halkan énekelni kezdik: „Piros pünkösd napján imádkoztam érted... E nóta szövegírója is Sislay József. V. Horváth Mária K

is elsős gyermekpalántákat látok mostanában, amint édesanyjukkal az iskola felé mennek, és riadtan-boldogan cipelik a táskát, tele könyvvel, füzettel. A táska nehéz, az élmény nagy, világért sem adnák át édesanyjuknak, azon a jogon, hogy ezentúl ez lesz az irodafelszerelésük. - Magad elé nézz, kisfiam, - mondja a szép kis anyuka. A lámpa zöldre vált. A kisgyerek már tudja, hogy ezentúl erre is vigyáznia kell, mert nemsokára egymaga megy át a lámpáknál. Iskolába menet előre kell néznie. Ezentúl sokat kell előre néznie, füzetre, táblára, tanítókra. Mostanában sokunknak eszébe jut az a lelkes kisgyerek, aki több mint fél évszázaddal ezelőtt, a poros kis megyeszékhely valamelyik iskolájába baktatott reggelenként. A hátitáska könnyű volt, két vékony könyv, két irka, tolltartó és palatábla volt csak benne, vidám kis szivacs lengett ki madzagon a táska száján. Ha ugrálni jött kedvünk, csörgött a ceruza és palavessző a bádog tolltartóban, ez volt a kísérőzene. Egy-egy lovas szekér ment néha el az úton, vagy Bérdi bácsi fiakkere. Élményszámba ment, ha Arnold tata teherautójával, vagy pipás Pista és Vendi bácsik taxijával találkoztunk. A forgalmi lámpákat csak azért nem néztük, mert nem voltak. Mentünk az iskola felé, mintha mágnes húzott volna bennünket. Mindennap valami újat tudtunk meg, új varázsjeleket. Kis vonalat, nagy vonalat, kerekített gömbölyűt, vízcseppet lefelé meg fölfelé. Már azt is tudtuk, hogy ezek a girbe-gurbák összeállnak egy jellé, és a tanító bácsi, tanító néni kinyitja előttünk a betűk meseországának egy új kapuját. És minden betűhöz egy jóízű mesét is kapunk, ahol a máléjóska tátott szájából „a" betű lesz, a kis cica játékos farkából meg „cö". - Mi van ebben rendkívüli? - 'kérdezhetné egy rosszkedvű felnőtt, - megtanultatok írni, olvasni és kész! A tanítók fizetést kaptak ezért, hogy ne maradjataok buták. Istenem, hát hogy magyarázzam meg, hogy első tanítónk végigkísér bennünket egész életünkön. Amit én kaptam a tudásból, az vele kezdődött! Kötődtünk hozzájuk. Fél napon át anyánk és apánk voltak. Megfogták ügyetlen palavesszős kis kezünket, és kanyarítottak föl, le, előre. Nem fáradtak el az ismétlésben, néhány hét alatt tudták már, kinek mi a gyengéje. Odaléptek a padunkhoz, a kis szivaccsal letöröltek a palatábláról néhány borzalmas betűt, és maguk írták be szépre. Nem osztályoztak naponként, tudták, ki mire képes. Csibészségeinkre kis fülhúzással reagáltak, inkább figyelmeztettek, hogy a szünetben tomboljuk ki magunkat az udvaron. Aztán sorolhatnám tovább. De nehogy nosztalgiázás legyen belőle, hogy a mi időnkben minden jobb volt. Hiszen mindmáig betűvetésre tanítanak az elsőben. Amiért mindezt leírtam, személyes természetű. Azok a drága tanító nénik és bácsik szolgáló emberek voltak, minket szerettek. Nem rosszabbak, nem jobbak, mint ma az igazi hivatásból tanítók. . Tanár cím nem járt nekik, pedagógusoknak sem hívták őket, csak ^ gyerekcentrikusak voltak teljes szívükkel. Ezért hát az új iskolaév kezdetén nem a múltat állítom szembe a mával, inkább a buzdítással elmondom a mostani elsős tanító néniknek és bácsiknak, hogy nagyon becsüljük őket. A legnemesebb anyaggal dolgoznak, a gyermeki lélekkel és értelemmel. Mi csak azoknak akarunk virágot adni most, akik minket indítottak el régen, elemi iskolai nebulókat. A virágot kinek a kilincsére teszszük, kinek a síijára. Sorolom a régi szekszárdi elemik tanítóit, akik hirtelenjében eszembe jutnak. Szeretetükön fölül köszönjük Schanck Laci bácsinak a helyesírást, Margit néninek a kézimunkát, Lili néninek a derűt, Manci néninek a gyöngybetűket, Vili néninek az önfeledt éneket. Mindegyik iskolából hadd említsünk így valakit. Faragó János bácsi énekszeretetét, Malonyai Elemér bácsi nagyapás elnézését, Raffayék szorgos nevelését, Majnai bácsi szigorúságát, Héti rektor bácsi orgonamuzsikálását, Makk Józsi bácsi vidám kirándulásait, Gerse Jóska bácsi igazságszeretetét, Wallacher Magda néni színes tudását, Treer Ilonka néni anyás utánunk járását. M

indezt a betűvetés tanításán felül adták. Beírták nevüket az életünkbe, emlékük elkísér bennünket egész végig. Bárhonnan jöttünk ide a városba, az elsős tanító nénik és bácsik velünk jöttek. Ezért élnek a tanító bácsik és nénik száz évig. H. Németh István Azok a drága tanító nénik és bácsik!