Szekszárd Vidéke, 1891 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1891-11-26 / 48. szám

Tolnámeg,3rei XTolgry®^ ZLja,pj&.

értelek téged!

.........tegnap este nálatok voltam

s a legjobb egyetértésben voltatok: s ma jössz hozzám, hogy válni akarsz a feleségedtől. Igazán ez rendkívüli dolog, valami félreértésben szenvedhetsz barátom!

Igazán nevetni tudlak ezért a hirtelen határozatodért talán csak nem azért haragudtál meg a kis feleségedre hogy az irótoll és fözökanál nem férnek össze.

Most meg én nem értelek téged — mire czélzasz ?

Itt van olvasd csak a »Szekszárd Vidékét« mondhatom büszke lehetsz feleségedre!

Eh hagyd — nem vagyok képes most olvasni, de ime itt van e papír győződj meg, s ha elolvasod bizonyára tudni fogod mért akarok elválni feleségemtől!

Egyetlen Imrém!

Ha időd engedi ma este 8 órakor mig csudálatos férjem a casinóba lesz, jöjj el erre éh lent a kis kertnél várni foglak. Óh jöjj Imre! te nem tudod, mennyire vagyok én képes te érted — elhagyom férjem csak azért hogy téged mindennap láthassalak, ha szeretsz megteszed hogy eljöász megvigasztalod sírig hű

Amáliádat.

Ha .. ha .. ha .. ez jó!.. ez nagyszerű ha . . ha .. ha .. nem bírok szóhoz jutni a nevetéstől !. .

De Viktor !... megörültél ?

Olvasd csak a »Szekszárd Vidékét« aztán nevesd ki magadat szerencsétlen! ha., ha., ha..

Lajos mohon nyúl a lap után olvassa; »Óh azok az asszonyok«! elbeszélés irla Erdödi La- josné Fűzi Amália . . . olvassa tovább s végre »Egyetlen Imrém« ! szóról-szóra azon levél tartalmát melyet ö ma reggel neje titkos kis fiókjában megtalált s melyért ily nagy esete patét tett s szegény ártatlan kis feleségét úgy agyon sértegette s mi több felpakoltatta talán már Isten tudja merre jár szegény ....

Ledobja az újságot, barátjának azt sem mondja papucs — ó'rülten rohan lakására benyit neje szobájába ott látja ájultan a pamlagon. Oda rohan csókolja, dédelgeti, sir, könyörög — végre sikerül életre hozni. . . Felnyitja a szép asszony könnyes szemeit s ott látja férjét térdelni, halja esdeklő szavát; észre jön vissza gondol a történtekre s átkarolja férje nyakát. ... Óh Lajos hát nem haragszol ? csakugyan nem haragszol ? itt maradhatok? nem válsz el tőlem? megbocsátasz? olvastad a »Szekszárd Vidékét« ? . . Lásd én meg akartalak lepni téged; azért nem mutattam meg;

Lajos nem tud szólni, ennyi hűség, jóság és ártatlanság tapasztalása után ölébe veszi kis feleségét... szégyenkezve beszéli el a végzetes levélke törtönetét. Megfogadta kis feleségének hogy fiókjába többé nem kutat, töredelmes bocsánatkérés után aztán szent lett a béke s oly boldog házas életet élnek, minőt többet keresni kell!

Húszamé Balogh Jolán.

Dalok egy kis szőkéről.

Habár érzem, fájón sejtem,

Hogy Mába szeretlek én,

Hogy Mába küzdők érted,

Uyg sem leszesz te az enyém;

Még sem sírok, nem könyezék Bármennyire fáj a lelkem:

Meg vigasztal az a tudat,

Hogy igazán szeretsz engem.

Nem sírok én, nem könyezék,

Bármint tép is a fájdalom,

Ha már így lett az megírva —

Mit tehetek? — belenyugszom.

Be ha mégis ... de ha mégis Szempillámon köny ragyogna:

Tudd meg a köny a lemondás Legigazibb szemtanúja.

i *

Lomb ölében suttognak a levélek,

Még azok is azt susogják: szeretlek, Tudja azt már erdő, mező és liget,

Hogy örökre néked adtam szivemet.

Ha sóhajtva kél a szellő a tájon,

És átlebben a sok ezer virágon: Mindegyiknél élrébegi nevedet,

Mindegyiknek megsúgja hogy szeretlek.

*

Ássátok meg a síromat,

Siessetek, siessetek;

Már előre érzi'szivem,

Nemsokára benne leszek.

Be emberek, jó emberek Azt az angyalt is kívánom,

Ha már nem volt itt az enyém — Legyen az a másvilágon. . . . .

Ha szeretett, s utánam jő:

Tegyétek a néma rögbe Oda mellém —— had pihenjünk Egymás mellett 1— mindörökre!

Kéry Gyula.

lipl

A szép szemek.

(Gsevegés.)

Nem tudok valami magasztosabbat, szebbet, gyönyörűbbet képzelni — egypár ragyogó szemnél.

»Szemekkel mint a csillagtüz« — mondja a nagy költő, minő végtelen sok van ebben a pár szóban elmondva !

Epedés, sóhaj, szerelem, ábrándozás, lethar- gia, fájó lemondás, mind mind bele van szőve egypár szem hatalmának bűvös körébe.

De nem is olyan színtelen, savó szinü fénytelen szemeket érlek ázó.

A nem kisasszonyok szemei — előre is kijelentem, ki vannak zárva mondókám köréből.

Itt csak Aranka, Etelka, Ilka, Jolánka, Mariska, Giziké, Milike, s több ilyen parvenu-féle ! szemekről lehet szó.

Lehet aztán az a.szem buzavirágszmü, halo- ványkék, barna, fekete mint a bogár, vagy lehet kevésbé színezett is, amikor az árnyalás adja meg neki az értéket, meg az érdekességet.

Irén szemei például sem feketék, sem kékek, mégis, tudja Isten olyanok, mintha egy egész szerelmes hadsereg nézne ki belölök. Pedig tessék elhinni, ő nem kacér, nem kihívó magaviseletü, — mégis aki csak meglátja belebolondul a gyönyörű szemeibe.

Tónikának a szemei majdnem pirosak voltak, mint a házi nyulé, — és tessék elhinni, olyan paszomántosan illettek biggyesztett ajakához ki- kolnizott frou-froujához, hogy szinte ... Elég az hozzá, beléje is bolondult ám egy katonai állatorvos, — és most boldog férj és feleség a két áldott jó lélek. Régen volt már az igaz, s épen azért meg is bocsátom Tónikának az a calamitást, amibe az ö szemei kevertek belé, t. i. annyira elbámészkodtam azoknak a szemeknek a vizsgá- lásában, hogy Margit' nagysámnak mind a két lábára gázoltam. Kaptam is érte szidást a mamámtól, mert akkor még kis fiúcska voltam, — most meg már a Margit nagysám is egy derék mézeskalácsot boldogít szemeivel.

Ellának brilliáns szemei voltak. Epedök, nagyok, kékek, olyan hízelgők, olyan csalfák, olyan hívogatok, s mégis oly szendék. Sokáig bálkirály- nösködött is ám azokkal a nyílt menyországokkal, — amint egy báli referens nevezte őket; végre is férjhez ment az Istenadta. Ott voltam a lakodalmán én is. Majdnem belé sültem a dictióba pedig szépen kezdtem ám: »Minden nőnél bekövetkeznek a nőkebel azon bűbájos, édes felejthetetlen percei . . .« e közben a titkon beosonó macska a kanári kalitkájára vetette magát . . . brr, egy pillanat s megfojtja, ha észre nem veszem s megszakítva mondókámat, el nem kiáltom magam: »a cica meg akarja enni a kanárit, fogják

meg . . .« persze lett nevetés, s a macskának kihajtása követte ezt a intermezzóf, én csak nagy nehezen tudtam felszedni mondókám elejtett pamutszálait.

De hogy Ellára visszatérjek, hát úgy történt tovább, hogy férjhez ment, de csak azért hogy asszony legyen, s nem kért a szivecskéjétöl tanácsot. Az a csúnya, vörös ember nem épen asszonyt akart, hanem pénzt, s ráadásul muszájból asz- szonyt is elfogadta. De inkább kapucinus fráternek teremtette öt az Isten s ott is a vizhordó szamár gondozójának, mint férjnek s plane a szép Ella férjének. Mert . . . uram bocsá ? , . azt a szép asszonyt még meg is verte. Én Istenen^ be sokat sirt az a gyötíyörü kis menyecske. Vagy négyszer meg is szökött tőle de a szülői vissza- kéiiyszeritették öt az urához. A csúnyák ! . . . . Hiába busult, hiába könyörgött . . . . az a rut vörös ember csak nem tudta, hogy hogyan kell bánni az ilyen törékeny szép kis cukros babával.

Hanem aztán történt valami! Egy sötét fátyol ereszkedett a szép asszony elméjére . . . úgy szokták mondani közönségesen, hogy megtébolyodott. Bizony is Isten igaz. Most itt van Budapesten Schwarcer-féle intézetben. Tegnapelőtt én is meglátogattam öt! Azok a szép szemek még most is ott tündökölnek, de fénytelenek; tekintetűk téveteg, nem ismernek meg semmit, senkit. Lész- nek-e ismét olyan vidámak, elevenek, nevetők, mint az előtt ? . . .

Szánd meg ötét én jó uram, Teremtöm!!

Paulácskának a szemeibe meg majdnem én lettem szerelmes. No, nem szépítem a dolgot. Egy jbur-fixen voltunk. Jótékony célú volt a mulatság. Közvacsora előzte meg a táncot. Ott olyan apró tizenöt-tizennyolc éves leánykák teljesítették a píncérnöi szerepet. Paulácska is ilyen rögtönzött pihcérnőcske volt.

— Tessék Csorbái ur (átkozott infámis nevem van, talán ez az oka, hogy mindig »pech- vogel« vágyók)'Van itt mindenféle’boteletté, fri- candeau, pástétom, aspik, créme, torta, s más ilyen úri gyomornak való hecsepecs.

— Abból a crémeböl kérnék. Egy pillanat s a créme előttem van.

— Az ára ? kérdem.

— Két forint. Ugy-e nem drága? kérdé kecsesen mosolyogva.

— Oh, dehogy drága, dehogy drága — felelém — (magamban pedig azt gondoltam, hogy vigyenek el a váci bucsusok Paflagoniába a 20 krt érő crémeddel együtt!) még három forint sem volna érte sok, pláne még mikor ilyen gyönyörű kis szeráf adja.

— Hát adjon érte hármat — csicseregte a kis csacska backfisch, úgyis jótékonycélra megy.

Mit volt mit tennem, kiszurkoltam a három forintot, s örültem, hogy ellibegett tőlem ez a szárnyatlan angyal, máskép ki guberálta volna belőlem a még meglevő összes értékpapírjaimat, azt a két árva penegét, melyek szerető ikrek gyanánt bugyellárisomnak legfelfedezhetetlenebb részében húzták meg magukat. Hanem is zen a pugatorium leggyötrelmesebb zugába imádkoztam minden ordító, kócos, kapálózó, fésületlen árva gyereket, mint a kiknek a javára az én három kedves forintomat kiénekelte a zsebemből az a pajzán kis leányzó.

4Azóta semmiféle jótékonyczélt sem pártolok, hanem boszuból beiratkoztam az állatvédő egyesületbe.

így maradt el Paulácska iránt gerjedő nagy szerelmem folytatása.

Most egy kis iskolás szőke kis leányba, il- letva kék szemeibe vagyok szerelmes. Elnézem, mint azt a szép szőke Madonna képet, melyet a kereszti prépost ágya fölé akasztva láttam.

Uraim és hölgyeim ! annái gyönyörűbb képet, bűvösebb szemeket nem láttam még. Azokért a szemekért mindenre képes volnék. El tudnék imádkozni az előtt a kép előtt éveken keresztül, felölteném értök a szörcsuhát búcsút mondanék az egész világnak, a remetei an- dalgásomban egyedül abban keresnék kárpótlást mindenért a világon ... Mit nekem a bálok, mi -